Magyar tömeggyilkosság egyenruhában

2022. április 12. – 20:16

Magyar tömeggyilkosság egyenruhában
A tömeggyilkosság áldozatainak exhumálása 1945 februárjában – Fotó: Yad Vashem Photo Archives – 1812/24

Másolás

Vágólapra másolva

1944 szeptemberében a magyar hadsereg bevonult az erdélyi Mezőség addig Romániához tartozó falvaiba. A magyar megszállás csak öt hétig tartott, ez alatt azonban a magyar honvédek csendőrök asszisztálásával meggyilkolták Nagysármás teljes, el nem menekült zsidó lakosságát. Előzetesen arról biztosították a helyi románokat és zsidókat, hogy nem esik bántódásuk, nemzetiségtől függetlenül megvédik a dél-erdélyi emberek életét és vagyonát. Többen vissza is tértek az elbujdosottak közül, az ígéret ellenére azonban néhány napon belül a zsidókat internálták, házaikat kifosztották, majd szeptember 16-ának éjjelén 126 helyi zsidót, köztük 43 gyereket a falu mellett tömegsírokba lőtték. Hogy történhetett meg ez az előre eltervezett, szervezetten véghezvitt tömeggyilkosság? Kovács Szabolcs csíkszeredai történész 77 év után rekonstruálta a tragédiát és annak utóéletét.

Elindult a Transtelex! Támogasd a működését!

A támogatóinknak köszönhetően sikerült elindítanunk a Transtelexet, de ahhoz, hogy stabilan működő, igazán nagy kiadvánnyá tudjon válni, további támogatókra van szükségünk. Legyél te is a támogatónk!

A pusztakamarási tömeggyilkosság éjszakáján a magyar tisztek az egyik főhadnagynál vacsoráztak, és beborozva várták, hogy az erre rendelt szovjet hadifoglyok kiássák a sírgödröt, amibe majd a falu zsidóinak apraja-nagyját belelőhetik a honvédek. A Nagysármáson maradt 126 helyi zsidót a csendőrök kilenc nappal korábban internálták. Azt állították, hogy sáncásásra viszik őket, ami eleve nehezen hihető volt, hiszen a férfiak mellett 52 nőt és 43 gyereket is elhurcoltak. Voltak falubéli magyarok, akik ételt vittek nekik, de amikor a zsidókat a karhatalom szekerekre tette azzal, hogy a kolozsvári téglagyárba viszik őket, Horváth csendőr főtörzsőrmester az élelmet elkobozta. „Ezeknek nincs már szükségük kenyérre” – mondta.

A nagysármási tömeggyilkosság egyedülálló tragédia. A magyar honvédség a csendőrség segítségével, jól dokumentálhatóan kivégezte a háborús fronttól messzebb lévő falu teljes helyben maradt zsidó lakosságát, anélkül, hogy ezt a németek kezdeményezték volna, vagy bárkitől parancsot kaptak volna rá.

Hogy pontosan mikor és kiben merült fel először a kivégzés gondolata, kérdéses. Amikor a helyi római katolikus plébános, Teleky Dezső azt tudakolta a csendőrparancsnoktól, hogy mi lesz az internáltak sorsa, az mosolyogva válaszolta, hogy ki lesznek végezve. A pap visszakérdezésére, hogy ezt mégis hogyan képzeli el, a százados szűkszavú felvilágosítást adott:

„Ez a legegyszerűbb, megtanultuk az oroszoktól: tarkón lövés.”

A tömeggyilkosság ténye Erdélyben viszonylag jól ismert, de az emlékét sokszor magyarellenes politikai célokra használták fel, nagyrészt pedig tabusították, az alapos tudományos feltárása idáig hiányzott. Irodalmi nyomot Sütő András hagyott neki: az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakja itt, Pusztakamaráson született, és több helyen is megemlékezett róla. Egy évvel a halála előtt még egyszer utoljára eljött a faluszéli zsidó temetőbe, az áldozatok kőkerítés mögött sorakozó egyensírjaihoz. Ekkor írta meg a Bertalan-éj a lelkünkön című visszaemlékezésében, hogy 1945-ben az ő apját is kirendelték az exhumáláshoz, hogy más falubéliekkel együtt kiássák a holttesteket.

„Szeptember, október hullabűzben múlt el, majd fagyok jöttek, 1945 februárjában pedig ügyészi-katonai testület küldött ránk – kamarási magyarokra – egy mérges kis román őrmestert. A cigány baktert vette maga mellé, s járták ijesztő kiáltásokkal a falut: «Minden magyar előjöjjön ásóval, lapáttal! Halottakat kell kiásni! (...) Magyar csendőr meglőtte, magyar ember kiássa!« Akkor jómagam is a »hullahordó sonderesek« közé kerültem volna, ha otthon találnak. Megmenekültem. Az exhumálás 29 órát tartó keserves munkájáról apám még napok múltán is megrendülten-borzadva mesélt.”

Öt magyar hét a Mezőségben

A nagysármási tömeggyilkosságról nemrégiben egy csíkszeredai történész, Kovács Szabolcs írt a Clio Intézetnél megjelent monográfiát. Pontosan adatolt, szikáran fogalmazó, mégis drámai, lebilincselő és hiánypótló munka. Rendkívül részletesen tár fel egy, a világégés és a holokauszt egésze szempontjából mikrotörténetet, ami a maga némaságában azóta is mérgezi a falu életét, de tud általában is újat mondani: háborús bűnről, felelősségről és az embertelenné brutalizálódás működéséről.

A holokauszt kapcsán Magyarországon a hivatalos emlékezetben is jelen van a felelősségáthárítás, többek szerint ezt fejezi ki az alaptörvény preambuluma és a Szabadság téri német megszállási emlékmű is. Nagysármáson azonban nem voltak német katonák, csak magyar egységek. A zsidók összegyűjtéséről a csendőrök önhatalmúlag, felső parancs nélkül döntöttek, majd a magyar honvédség tisztjei határozták el, külső kényszer nélkül, hogy legyilkolják a helybéli zsidókat. A felnőtteket és gyerekeket, férfiakat és nőket magyar katonák lőtték a kiásott gödrökbe úgy, hogy tudniuk kellett, törvénytelenül járnak el. Mégis teljesítették a parancsot. Ez nem egyszerű túlkapás volt: precízen, szisztematikusan és előre eltervezetten jártak el, professzionális tömeggyilkosságot hajtottak végre, magyar egyenruhában.

Nagysármásra ‘44 szeptember 5-én vonult be a magyar katonaság, nem egész két héttel azután, hogy Románia kiugrott a német szövetségből. A déli Kárpátok hágóinak biztosításával az Erdély elleni román támadást akartak megelőzni. A bevonulásra úgy került sor, hogy közben már Székelyföld kiürítése volt napirenden a szovjet előrenyomulás miatt. Az egyre kilátástalanabb háborús helyzetben a magyar megszállást a helyi magyarok egy része is csak ideiglenesnek gondolta, de voltak, akik a revízió folytatását remélve étellel-itallal fogadták a bevonuló honvédeket. A helyi románok és zsidók többsége, eleget tudván az észak-erdélyi zsidóság deportálásáról, elmenekült, a magyar közigazgatás helyi képviselői azonban biztosították őket, hogy nyugodtan visszamehetnek, nem esik bántódásuk.

A Mezőségnek ez a része akkor is vegyes lakosságú volt, törékeny etnikai egyensúllyal. A magyar nemzeti tudatban is fontos szerepet játszó tájegység a 18. század óta román többségű volt, Nagysármáson azonban a századfordulós betelepítések miatt a magyarok voltak többen. A község vezető tisztségeit a Veszprém megyéből Trianon előtt idekerült református telepesek töltötték be, de nem voltak sokkal kevesebben a románok sem, és éltek itt cigányok és jelentősebb zsidó lakosság is.

Magyarország 1940-ben a második bécsi döntéssel visszakapta Észak-Erdélyt, de ez a rész kiszögellésként Romániánál maradt, elvágva Székelyföldet Erdély nyugati részétől. A „Göringhas”, ahogy a Harmadik Birodalom második embere után akkoriban emlegették a területet, leginkább a Kissármás melletti földgázmezők (és a német érdekek) miatt maradhatott román kézen, és 1944-ben, a román kiugrás után ugyanezért dönthettek az azonnali megszállásáról.

Zsidó imaház Nagysármáson 1945-ben – Fotó: Yad Vashem Photo Archives -1812/23
Zsidó imaház Nagysármáson 1945-ben – Fotó: Yad Vashem Photo Archives -1812/23

Bár a magyar katonai vezetés a kevés katona és páncélos miatt ellenezte Románia megtámadását, a politikai döntés ezt felülírta. A honvédekhez csendőregységek csatlakoztak, akik napokon belül bevezették a zsidó- és románellenes intézkedéseket, és száz helyi magyar férfiból felállítottak egy rendfenntartó gárdát. Ennek tagjai, főleg a fiatalok, sokszor önhatalmúlag léptek fel. Többen közülük végig részegek voltak, és gárdisták is részt vettek románok letartóztatásában és a zsidók összegyűjtésében is.

A magyar megszállás elől a 195 helybéli zsidó jobbára mind elmenekült, és a környező települések magyar és román lakosainál keresett menedéket. Miután azonban a magyar közigazgatás megígérte, hogy nem esik bántódásuk, többségük visszatért a faluba. Szeptember 8-án azonban a csendőrök helyi gárdisták segítségével mindannyiukat internálták. Ezután a magyar honvédek és helyi magyarok együttes erővel fosztották ki az üresen maradt zsidó házakat. Erről a katolikus plébános, Teleky Dezső is megbotránkozva írt a naplójában: úgy becsülte, hogy a 239 nagysármási magyar család közül negyven-ötven vett részt a fosztogatásokban. Ezt többen azzal indokolták, hogy „a kárvallottnak már úgysem lesz szüksége az értékeire”.

Arról, ami itt történik, senkinek tudni nem szabad

A fennálló források alapján a Nagysármásra kivezényelt zilahi csendőröknek nem volt felsőbb parancsa, hogy összegyűjtsék a zsidókat, Láncz László százados önszorgalomból próbálta a néhány hónappal korábban Észak-Erdélyben már lezajlott internálásokat a megszállt területen is végigcsinálni. Ő a kolozsvári téglagyárban lévő gyűjtőtáborba akarta vinni őket, oda, ahonnan májusban az észak-erdélyi zsidóságot Auschwitzba deportálták. Az, hogy ehelyett inkább helyben kivégzik őket, a magyar honvédség helyi egységének parancsnoka, Mátyássy Miklós százados ötlete volt.

„Minek a zsidókat etetni, bízzák rám, én majd elintézem!”

– mondta a nagysármási lágerben fogva tartottakról Mátyássy. A csendőrtisztek eleinte ódzkodtak a kivégzéstől, de egy átvételi elismervény meggyőzte őket:

„Átvételi jegyzék, fenti 126 zsidót épen és egészségesen átvettem” – írta alá Mátyássy százados a Magyar Királyi Honvédség nevében a papirost. Az embereket ezután szekerekkel vitték ki a 15 kilométerre lévő pusztakamarási határba. A kivégzés pontos helyét Bodrogi törzsőrmester választotta ki, aki állítása szerint „nagyon értett a kivégzésekhez”.

Amíg a katonák és a hadifoglyok a sírgödröket ásták, a zsidókra pedig a csendőrök vigyáztak, a tisztek az egyik főhadnagynál mulattak. „Józsa főhadnagynál megvacsoráztunk, elég nagy mennyiségű bort fogyasztottunk. A vacsora után kártyáztunk, míg éjjeli 2 óra tájban Bodrogi vagy valamelyik más katona bejött jelenteni, hogy a sírgödör elkészült. Erre valamennyien kimentünk a helyszínre” – vallotta később Mátyássy. Ekkor már a sírgödrökhöz vitték az embereket, ahol ezután levetkőztették, majd géppisztolysorozatokkal tarkón lőtték őket. A katonák siettek, hogy pirkadat előtt befejezzék a tömeggyilkosságot. Pontosan tudták, hogy az érvényes törvények szerint tömeggyilkosságban vesznek részt, amit a haditörvényszék is megtorolhat. „Mindenki fogja be a száját, arról, ami történik, senkinek tudni nem szabad, aki esetleg fecsegni fog, az majd meglátja a következményeket” – jelentették ki a csendőrök a tanúvallomások szerint.

A kivégzésnél 25-30 katona és 10-12 csendőr volt jelen, a lövéseket Mátyássy vallomása szerint tíz önkéntesen jelentkező katona adta le, olyanok, „akiknek volt gyomra az ilyesmihez”. Kovács Szabolcs kitér a katonák eltérő hozzáállására a tanúvallomások és visszaemlékezések alapján, arra, hogy az egyes katonák hogy élték meg a törvénytelen tömegkivégzést. Volt olyan őrvezető, aki a sötétet kihasználva inkább meglépett a kukoricáson át, hogy ne kelljen ott lennie, de a jelenlévők zöme engedelmeskedett a parancsnak. Az egyik csendőr elsírta magát, mire felettese elzavarta a helyszínről. Hajnal Lajos őrvezető azt mesélte elborzadva utólag egy bajtársának, hogy a „sírás környékezte”, amikor egy anyát és karonülő gyermekét kísérte a kivégzőosztaghoz. Az anya útközben azzal nyugtatta a síró kicsit, hogy „ne sírj, hamarosan megpihenünk”. Ennek ellenére Hajnal sem szegült szembe a paranccsal, végig részt vett az eseményekben. A parancs kötelező érvénye másoknál is meghatározó volt. „Katona voltam, parancsra cselekedtem, amit tettem. Hosszú katonáskodásom alatt mindig csak arra tanítottak, a parancsot teljesíteni kell” – írta a háború után kegyelmi kérvényében egy halálra ítélt törzsőrmester.

Olyanok is voltak, akik élvezettel gyilkoltak. Az egyik altiszt vetkőztetés közben bottal ütlegelte az embereket. Rózsa János őrmesterrel kapcsolatban a kivégzés után az terjedt el a században, hogy mosolyogva gyilkolt. Egy katonatársa vallomása szerint „kiválasztott egy fiatal anyát, akinek karonülő gyermeke volt. A gyerek nagyon sírt, az anyja azt mondta neki ne sírjon, mert nemsokára úgyis vége lesz, és tényleg, Rózsa János végezte ki őket. A kivégzés végrehajtása után a gyilkosok egymással vetélkedve számolták, hogy kinek hány embert sikerült agyonlőni.”

„Feltevésem szerint 1944 szeptemberében a katonák hasonlóan viselkedtek Dél-Erdélyben, mint korábban a keleti fronton” – írja Kovács Szabolcs a nagysármási tömeggyilkosságot feldolgozó könyvében. A történész korábban ismeretlen és egymással eddig össze nem vetett forrásokat is felhasznált a kutatása során. Elsősorban azt akarta megérteni és bemutatni, hogy milyen tényezők vezethettek a tömeggyilkossághoz. Míg korábban a csendőröket tartották az első számú felelősnek, ő bebizonyította, hogy a fő bűnösök a magyar honvédség tisztjei és katonái voltak. Értékelése szerint ebben meghatározó szerepe volt a háborús brutalizációnak. E szerint a Mezőséget 1944 szeptemberében megszálló magyar 2. páncéloshadosztály a szovjet fronton szerzett tapasztalatait vitte át Erdélybe, amit ugyanúgy meghódított, ellenséges területként kezelt, és természetesnek vette a civil lakossággal szemben alkalmazott rekvirálásokat és fosztogatásokat.

Az egység 1944 áprilisától súlyos harcokat folytatott a kelet fronton, majd az arcvonalról kivonva Erdélybe irányították őket. „A katonák jó része, Mátyássy százados is hosszú időt töltött frontközelben, ez Mátyássy idegállapotára is hatással volt. Az biztos, hogy folyamatosan részt vettek erőszakos cselekményekben, az állítólagos partizánok mellett munkaszolgálatosok kivégzésére is vannak adatok, néhány tiszt részéről a saját embereik bántalmazására is. A keleti fronton többen levetkőzték a civil emberi erkölcseiket, és ez a háborús brutalizáció döntő szerepet játszott a nagysármási tömeggyilkosságban. Magát a tömegkivégzés módját is a keleti frontról hozhatták magukkal, követve a németek által ott alkalmazott mintát” – mondta a Telexnek a történész.

„A nagysármási zsidók meggyilkolása kirívó esete egy magyar katonai és csendőr egység gyilkos együttműködésének. Az a szervezettség és precizitás, amellyel a mészárlást megvalósították, a keleti fronton végrehajtott tömeges zsidókivégzések módszertanát követte.”

A tömeges kivégzés után a magyar megszállás még három hétig tartott, de októberben már visszatértek a szovjet csapatokkal együtt a románok. A románellenes atrocitások után ekkor magyarellenes bosszú következett, a falun is átvonultak a hírhedt Maniu-gárdák, 55 magyart letartóztattak, többeket megvertek. A fő vád a magyar megszállókkal való kollaboráció és a románok elleni atrocitások voltak. A zsidók kivégzéséről terjedő híreket a magyarok egy része eleinte rágalomnak gondolta, februárban azonban a helyi férfiak, köztük idősebb Sütő András részvételével exhumálták a tömegsírokat. Többé nem lehetett letagadni a tömeggyilkosságot.

Exhumálás és újratemetés 1945-ben – Fotó: Yad Vashem Photo Archives – 1812/40
Exhumálás és újratemetés 1945-ben – Fotó: Yad Vashem Photo Archives – 1812/40

Kollektív felelősség és koncepciós perek igazságszolgáltatás helyett

Romániában a következő években három bírósági eljárás is volt az ügyben, de ezeknek sokkal inkább a propaganda volt a céljuk, mint a valóság felderítése. A kolozsvári népbíróság 1946-ban jelképesen a Horthy-rendszert ültette a vádlottak padjára, a vádirat a megszálló hatóságokat tette felelőssé. A két későbbi eljárás sem tisztázta érdemben a történteket, a politikai koncepció alapján úgy állították be, mintha a helyi földesurak és a papság bűne lett volna a tömeggyilkosság, ők esküdtek össze a magyar elittel.

Romániában később is „a Horthy-fasiszta terror” szemléltetésére használták a tömeggyilkosságot, a román történettudomány a teljes Horthy-rendszert és az erdélyi magyarságot elítélve írt csak a témáról. A iași-i pogromról, amikor Antonescu alatt a románok 13 ezer zsidót öltek meg, és a bukovinai, besszarábiai több tízezres zsidógyilkosságokról többnyire hallgattak. A történelem iránt érdeklődők és a két nacionalizmus képviselői között így sajátos áldozati számháború alakult ki: Nagysármással a magyarok a Maniu-gárdák erdélyi vérengzéseit állították szembe.

A helyi magyarok felelőssége elsősorban a csendőröknek segítő, a románok és zsidók kifosztásában részt vevő gárdisták magatartása kapcsán merül fel. Ez alapján nevezték már Nagysármást „a magyar Jedwabnénak” is: ahogy 1941-ben a lengyel faluban a helyi zsidókat a környéken élő lengyelek mészárolták le, úgy Pelle János szerint hasonlóan „kimagyarázhatatlan” a pusztakamarási tömeggyilkosság is, amit „magyarok hajtottak végre, saját kezdeményezésükre, németek nélkül, és az áldozatai is magyar zsidók voltak”. Ezzel Kovács Szabolcs, az ügyet a maga egészében feltáró történész nem ért egyet. Mint a Telexnek mondta, Jedwabnéban teljes egészében a lengyel polgári lakosság volt a felelős, szemben Nagysármással, ahol voltak ugyan helyi kilengések, de meghatározó a katonai szervezettség és a gyilkos professzionalitás volt.

„Ez a tragédia sokkal inkább a szovjetunióbéli kivégzésekhez és a iași-i tömeggyilkossághoz hasonlít”

– fogalmaz a történész, és azt is hangsúlyozza, hogy több magyar háznál bújtattak zsidókat, és próbáltak élelmiszert juttatni az internáltaknak. Az egyénenként különböző magatartást a két helyi lelkész példája is mutatja: míg a református lelkész próbált közbenjárni a letartóztatott románokért és a zsidókért is, a római katolikus plébános nem emelte fel a szavát, mert reménytelennek érezte a közbeavatkozást.

Az ellentmondásosságot jelzi, hogy miközben a tömeggyilkosságot a magyar honvédség tisztje kezdeményezte, és a katonái hajtották végre, egy másik magyar tisztnek a nagysármási embermentők között van a helye. A szeptember 16-i tömeggyilkosság után ugyanis a magyar hatóságok még egyszer össze akarták fogdosni a környékre menekült, maradék zsidó túlélőket. Az első alkalommal is meghatározó szerepet játszó Láncz csendőr százados elkezdte megszervezni az elszállításukat, Újházy Zsigmond gyalogsági alezredes azonban ezt kategorikusan megtiltotta, és megfenyegette a századost, hogy a fejével játszik, ha bárkinek is baja esik. A magyar kivonulást megelőzően az alezredes segítségével a 42 újabb zsidó internáltat Nagysármás alpolgármestere kicsempészte a lágerből, és helyi családoknál szállásolta el. Ők Újházynak köszönhetően túlélték a frontátvonulást.

„A kollektív felelősség elve úgy ostobaság, ahogy van, remélem, ezt ez a könyv is segít tisztába tenni”

– mondta a Telexnek a csíkszeredai illetőségű történész. Kovács Szabolcs sok negatív megjegyzést kapott, miután megírta a nagysármási tömeggyilkosságról szóló monográfiáját, volt, aki azt kifogásolja, hogy miért megszállásról ír, és nem „a terület visszatéréséről” (a dél-erdélyi bevonulást egyébként a korabeli magyar honvédség is megszállásnak nevezte). Másokat az zavar, hogy miért kell felhánytorgatni a hét évtizeddel ezelőtt történeteket, amire helyben szinte egyáltalán nem emlékeznek.

A nagysármási zsidó temető és emlékhely – Fotó: Kovács Szabolcs
A nagysármási zsidó temető és emlékhely – Fotó: Kovács Szabolcs

„Elég szomorúnak tartom, ha egy egyéves csecsemő és egy 83 éves aggastyán meggyilkolására valaki odakommenteli, hogy megérdemelték. Ha ma történne ilyesmi, most is lennének jelentkezők. Ezek a történetek le lettek fojtva, és csak akkor kerülnek elő, ha a másikat kell anyázni. A románok azt mondják, hogy ti minket öltetek 1940-ben Ördögkúton, a magyarok pedig, hogy ti meg minket Szárazajtán és Csíkszentdomokoson. El kell fogadni, hogy magyarok és románok is öltek brutálisan” – mondta nekünk Kovács Szabolcs a könyve megjelenése utáni reakciók kapcsán.

Mátyássy századost, mint a pusztakamarási tömeggyilkosság értelmi szerzőjét, megszervezőjét és felbujtóját a budapesti népbíróság három társával együtt 1948-ban halálra ítélte, és felakasztották, másokat börtönbüntetésre ítéltek. A fő felelősöket sikerült elítélni, de a politikai koncepció miatt ártatlanokat is a vádlottak padjára ültettek. Nagysármáson a helyi magyarok közül többeket hosszú évekre elítéltek, a román hatóságok a helyieken torolták meg a megszálló magyar hatóságok bűneit. A Securitate még jóval később is felhasználta a magyarok ellen az 1944-ben történteket. A helyi zsidóságot a tragédia teljesen felmorzsolta, a túlélők sosem tértek vissza Nagysármásra. A tömeggyilkosság helyén a szocializmusban obeliszket emeltek, és rendbe rakták a zsidó temetőt – ez a korábbi rongálások után most le van zárva, izraeli hozzátartozók szoktak évente egyszer odalátogatni. A táj az elmúlt 77 évben nem sokat változott: a gémeskút, ami mellett a 126 nagysármási zsidó felnőttet és gyereket őrizték a Pusztakamarás melletti domboldalon a csendőrök és a katonák a kivégzésük előtt, még ma is áll.