Hogyan beszéljünk a gyerekünkkel a háborúról? Csak őszintén!

Miután Oroszország csütörtök hajnalban kiterjedt katonai támadást indított Ukrajna ellen, a hírek világszerte a háború fejleményeivel vannak tele (a mi pénteki, folyamatosan frissülő tudósításunk itt olvasható). Ez természetes, hiszen kevés fontosabb esemény történik most a világban, de az is érthető, hogy a szomszédban zajló háború sokakat szorongással tölt el – aki pedig szülőként követi az eseményeket, abban jogosan merül fel a kérdés, hogy a gyerekének mit adjon, mit adhat át mindebből:

azzal árt többet, ha megterheli egy ilyen súlyos témával, vagy éppen azzal, ha elzárja a valóságtól, és csak az átszűrődő feszültség jut el hozzá?

Abban, hogy hogyan érdemes a gyerekeinkkel a háborúról beszélni, mit célszerű mondani nekik, mit tanácsos elkerülni, és mire kell mindenképpen figyelni, Csupor Éva gyermekpszichológus, a Szegedi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinika és Gyermekegészségügyi Központ klinikai szakpszichológusa beszélt a Telexnek.

Egyáltalán: érdemes-e beszélni róla?

Nulladik kérdésként felmerülhet, hogy miért is kéne a háborúval terhelnünk egy gyereket. Érdemes-e beszélgetnünk vele erről a témáról?

„Mindenképpen, annál is inkább, mert a csapból is ez folyik, tehát elkerülhetetlen, hogy akár a rádióban hallja, tévében lássa, az óvodában vagy az iskolákban a felnőttek beszéljenek róla. Ezért jobb a gyereknek, ha tőlünk hall róla először, mint ha találkozik olyan információval, amivel aztán nem tud mit kezdeni”

– mondja Csupor Éva. A pszichológus szerint a gyerek saját szintjén, az életkorának megfelelően érdemes közelíteni a témához – mindjárt visszatérünk arra, hogy ez mit is jelent –, de ha elhallgatjuk, az nem megoldás. „Sokszor lehet találkozni ilyen szülői hozzáállással akár a halállal kapcsolatban, de úgyis érzi rajtunk a gyerek a feszültséget, a saját szorongásunkat, hogy valami van. Ha ez megfoghatatlan számára, mert nem beszélünk róla, akkor főleg a kisebb, óvodáskorú gyerekek a saját fantáziájukkal fogják kitölteni, amit nem tudnak, és ez lehet, hogy rosszabb hatással lesz rájuk”.

A gyerektől függ, mennyire érdemes belemenni

Az, hogy pontosan mit, mennyit, milyen mélységben érdemes mondani a gyereknek, az egyéni különbségek mellett nagyban függ az életkorától is. Alapvetően arra érdemes figyelni, hogy ő maga milyen mélységben igényli, hogy erről beszélgessünk vele.

„Ha minket ez foglalkoztat, a családban amúgy is beszélünk róla, akkor érdemes az ő szintjén, minél egyszerűbben megfogalmazva valamit elmondani arról, hogy mi történik: háború van, emberek harcolnak, és ez most minket foglalkoztat – kisebbeknél ez elég is lehet. Ha ezen túl nem érdekli a gyereket, akkor nem kell forszírozni. Az őszinteség fontos, de ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen ráömlesztjük az információt.

Ezt egyébként elég nehéz elkerülni akkor, ha mi magunk szorongunk, ez egy nehéz dolog szülőként, de mindenképpen meg kell próbálni” – mondja Csupor Éva.

Az óvodásoknál tehát az a lényeg, hogy mindenképpen őszintén beszéljünk, de nem érdemes túl részletesen. Ebben az életkorban az ilyen elvont fogalmakat, mint a háború, még általában nem is érti a gyerek igazán, ezért mindig a saját szintjére kell belőni a beszélgetést. „Egy ötéves gyerek például már megértheti, hogy tankok és katonák harcolnak, de földrajzi fogalmai még kevésbé lehetnek, és például olyasmin aggódhat, hogy nehogy elmenjenek a tankok Disneylandig” – mond egy megtörtént példát a pszichológus arra, hogy arra érdemes válaszolni, ami valóban foglalkoztatja a gyereket.

„A kicsit nagyobbak már kezdik megérteni az elvont fogalmakat, nekik már lehet többet mondani erről. Emiatt lehet, hogy jobban fognak szorongani, erre érdemes figyelni. De az őszinteség mellett az fog nekik segíteni, ha hagyjuk, hogy kérdezzenek, adjunk rá lehetőséget. Valószínűleg többször vissza-vissza fognak ezek a témák térni, ne unjunk bele. Ha érzik, hogy lehet erről beszélni, az érzéseiket megfogalmazni, akkor könnyebb lesz segíteni nekik.”

Amit mindenképpen érdemes elkerülni, hogy a háború szörnyűségeinek képi ábrázolásának kitegyük a gyereket.

„A nemzetközi ajánlások szerint a gyerek hatéves kora előtt kerülendő, hogy közvetlenül kitegyük az ilyesmiről szóló ingereknek, képeknek, videóknak. Tehát beszélni már ebben a korban is lehet róla, de a gyerekkel együtt, a gyerek mellett ne nézzük a tévében a háborús híradásokat” – mondja Csupor Éva. Ugyanez a beszélgetésekre is igaz: az olyan részleteket értelemszerűen ne erőltessük, mint hogy hányan haltak meg, és hogyan. Magát a tényt viszont, hogy a háborúban áldozatok vannak vagy lehetnek, nem kell kerülni, ez nem tabu. „Ugyanúgy, mint a halálnál általában, nem érdemes olyanokat mondani, hogy elment vagy eltűnt, ködösíteni nem jó. A háború azzal jár, hogy vannak emberek, akik meghalnak.”

„A serdülőkorú gyerek már nyilván jobban érti, mi történik, ezért vele valamivel könnyebb erről beszélni. Nála az a fontos, hogy olyan légkört kell kialakítani, hogy érezze azt, hogy lehet is. Sokszor a serdülőkorúak magukra maradnak a saját érzéseikkel, gondolataikkal, ami fokozhatja a szorongásukat. Különösen egy ilyen helyzetben, hiszen ők már maguktól is tudnak informálódni a történésekről. Ezért érdemes tájékozódni arról, hogy a gyerekünk honnan tájékozódik, és lehet neki segíteni, hogy kritikusan szemlélje az információkat, amiket olvas, ne szorongjon például álhírek miatt”.

Nem baj, ha háborúsat játszik a gyerek

„Vannak olyan gyerekek, akiket nem a szavak fognak megnyugtatni. Lehet, hogy rajzolni fognak erről, akkor érdemes elbeszélgetni arról, hogy mit rajzoltak. Lehet, hogy a játékukban fog megjelenni a háború, ezt is érdemes hagyni. Mind a mai napig gyakori tapasztalatom, hogy megijednek a szülők, ha agresszív játékot játszik a gyerek. Ez nem baj, jobb, hogy ha lerajzolja vagy eljátssza, ami foglalkoztatja” – mondja Csupor Éva.

Ami káros, ha közvetlenül van kitéve a gyerek az agressziót ábrázoló képeknek. Ezért

nem érdemes még kisiskolásoknak sem mutogatni, hogy hogyan bombáztak szét egy várost, vagy hogyan haltak meg emberek, tehát azt, ami a híradások képeiben megjelenik.

„Ezek azok, amik szorongást keltenek, vagy fokozhatják azt, hogy magának a gyereknek a viselkedésében jelenik meg agresszivitás. Ezt érdemes kerülni, de attól nem kell megijedni, ha agresszív dolgokat játszik el – nyilván addig a mértékig, amíg nem tesz kárt a környezetében, tehát nem veri szét a játékait vagy egy másik gyereket. De amíg eljátssza, hogy jött a vadászrepülő, ledobott valamit, és tönkre mentek a házak, addig nincs gond, sőt inkább örülni kell, mert ez azt jelzi, hogy ilyen módon dolgozza fel érzelmileg a témát.”.

„Egyébként is elképzelhető, hogy a járványhelyzet miatt gyakrabban jelennek meg a gyerekek játékában olyasmik, hogy valaki beteg lesz, meghal. Amikor a migránsválság elkezdődött, Szegeden a gyerekeknél gyakran azt tapasztaltuk, hogy azt játszották, hogy jönnek a migránsok. Jobb lenne, ha nem ezzel kéne foglalkozniuk, de ha ez a realitás, ebben élnek, akkor az nekik jó, ha ilyeneket játszanak, mert segít a feldolgozásban. Akkor lehet aggódni, ha egy gyereket csak ez foglalkoztat, folyamatosan erről beszél, és ehhez észrevehetően társul egy szorongás. Akkor ez már nem azt jelenti, hogy meg tudott ezzel küzdeni, hanem hogy ez olyasmi, ami eluralja a gondolkodását vagy a játékát” – mondja a pszichológus.

Előbb saját magunknak kell feldolgozni

Ez mind rendben van, na de hogyan tudjuk úgy megnyugtatni a gyerekünket, ha mi magunk sem vagyunk nyugodtak? Szabad-e átadni a bizonytalanságot, azt, hogy nyitott kérdések vannak, hogy nincs mindenre válaszunk? Ez is olyan kérdés, amelyről iskolás kortól lehet inkább beszélgetni a gyerekkel, de Csupor Éva szerint a kisebbek ritkábban is kérdeznek ilyen helyzetben a jövőről. De szerinte ezt elsősorban nem is a gyerekkel, hanem magunkban kell először tisztázni.

„A legfontosabb, hogy ha mi úgy érezzük, hogy minket túlterhel a téma, akkor mi magunk is próbáljuk kerülni azt, hogy túlságosan belemélyedjünk, hogy állandóan ezt nézegessük, és a saját szorongásunkat átadjuk. Csak akkor tudjuk a gyereket megnyugtatni, ha mi a saját szorongásunkat kezelhető szinten tartjuk”.

„Ha érzi rajtunk, hogy van valami, ami minket foglalkoztat, de ezzel megbirkózunk, akkor ő is könnyebben meg tud nyugodni. Bármilyen szorongáskeltő témáról legyen szó, az a lényeg szülőként, hogy mi a saját szorongásunkat tudjuk először kezelni. Aki úgy érzi, hogy a saját szorongását fokozza, hogy ezt nézi, olvassa, az próbálja meg inkább elkerülni ezt” – mondja.

A napi rutinhoz való ragaszkodás a felnőtteknek is segít, de a gyerekeknek különösen fontos. „Attól függetlenül, hogy mi aggódunk a háború miatt, és ez folyik mindenhonnan, az ő kis rutinját próbáljuk megtartani, mert az már önmagában biztonságok nyújt egy gyereknek, ha tudja, hogy mi következik a napjában, a szokásos dolgok ugyanúgy megtörténnek, mint máskor. Ha a vacsora helyett is a háború fejleményeit nézzük, akkor nyilván jobban fog szorongani, mert felborul a megszokott rendje – ami egyébként háború nélkül is fel tudja zaklatni.”