Zeck Julianna: Semmi érdekes nincs abban, amit mondok

Azt mondod, ha nem szexelünk, semmi érdekes nincs abban, amit mondok. Ez meglepett, nem számítottam rá, hogy valaha ilyet fogok hallani tőled. Láttam ugyan, hogy nem figyelsz igazán, ha hozzád beszélek, de arra gondoltam, annyi mindennel foglalkozol fejben – amikor hirtelen ránk szakad a szabadidő, mert a gyerek bölcsiben van –, hogy nem vettem komolyan a tompaságot a tekintetedben. Tudom, sokszor csak úgy mondom és mondom, és nem látszik a vége, de arra vágyom közben, hogy vitatkozz velem, hogy egymás szavába vágva izzon föl a téma, amibe belekezdtem, hogy aztán eljuthassunk egy olyan szintre a beszélgetésben, ahol te kezdeni szeretnéd. Tudom, hogy lehet csendesebben és meghittebben is, és tudom, hogy te képes vagy egyből a hegycsúcsról szemlélődni, de nekem másznom kell, vérrel-verejtékkel jutok fel oda, ahol te békésen üldögélsz már évezredek óta. Nekem megárt a ritkás hegyi levegő, szédülök, szoknom kell, mint a csípőset a legtöbb kajánkban. Érzem a hűvös levegőt, látom, hogy fentről olyan, mint egy festmény, vagy mint egy csíkos szőnyeg, a házak miniatűrök, vagy nincsenek is, embereket nem látni, pedig vannak, és odafönn olyan jólesik ez az „embertelenség”, csak engem közben úgy vonz a mélység, hogy szinte beleájulok. Persze tudom, hogy most sem a lényeggel foglalkozom, inkább belefeledkezem egy könyv olvasásába, az írásba, a gyerekbe, a zabkásaevésbe, vagy mit tudom én, mibe, csak ne kelljen rágondolni. Hogy mi a lényeg, azt csak sejtem, de nem tudom biztosan, valami a házasság és a gyerek megszületése óta és körül történt. Előtte egyszerű volt, mert mindketten a szerelmet kerestük, és nem tudtuk, ha beteljesedünk, ha találkozunk, ha gyerekünk születik, ha átrendeződnek a prioritások, elveszíthetjük egymást, és nem a gyerek és a nehézségek miatt, nem az együtt nem töltött percek számának emelkedése miatt, hanem mert beteljesedett. Egy álom vált valóra, és ezzel nem lehet mit kezdeni, megtörtént, erre nem vágyhatunk többé. Kiüresedünk, mint az a bizonyos edény, egy újabb illúzió foszlik szerte: a szerelem, a gyerek, a család nem maga a boldogság. Nem vagyunk boldogok, csak nagyon szeretünk. A jövőt kémleljük, és próbáljuk kitalálni, hogyan tovább, milyen szintjei és szférái vannak még a szerelemnek, amiről nem tudunk, mert soha senki nem beszél róla, hogy mi van utána.

Most vagyunk utána. Ami úgy kezdődik, ha nincs szex, nem érdekel, mit mondasz. És ez így igaz, ezt már én mondom, nem te. Nemcsak azért nem érdekel, mit mondasz, mert nincs szex, hanem azért is, mert olyan nagy a zaj, hogy meg kell szűrnöm, amit hallok, a saját gondolataimra is alig van időm, ujjongok, mikor meghallok egyet-egyet, és konstatálom, hogy hoppá, ez egy saját gondolat volt. Ezzel napokig elvagyok, és megnyugszom, hogy még létezem, képes vagyok a gondolkodásra, de ezekben az örömteli napokban sem hallak, néha tényleg fogalmam sincs, hogy miről beszéltél. Mondod is, hogy többször el kell mondanod valamit, de nem azért, mert nem hallok jól – bár szülés óta gyanús, hogy valami történt a hallásommal –, hanem mert egyszerűen muszáj akkor is gondolkodnom, miközben beszélsz, különben alvás helyett tenném, de aludni is muszáj, és most már végre lehet is, mert a gyerek másfél év után végre végigalussza az éjszakát.

Attól függ, milyen mesét találunk ki magunknak. Ezt nem pejoratíve mondom, ez csak egy megállapítás. El kell mesélnünk egymásnak azt is, amit éppen most sző a képzeletünk, abból a fonálból, ami pillanatról pillanatra válik létezővé. Egy olyan mesét mesélni, amit senkitől sem hallottunk, senki nem tapasztalt, és a tanulságait is esetleg csak a végén fogjuk tudni levonni, de hogy az az életünk végén lesz-e vagy korábban, még nem lehet tudni.

Csak egy példa, ami nem velünk történt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit mindenki Szépisésokosisnak szólított. Szépisésokosis utálta ezt a megszólítást, azt érezte tartozik valamivel annak, aki mondja, vagyis nem lehet önmaga, de mivel mindenki így hívta, lassanként elfeledkezett az ellenszenvéről. Ő lett Szépisésokosis. Szépisésokosis Helyesisésbátorisra várt. Nem jött. Jött viszont Mindenhováutánadmegyekmertszeretlek, Csakmegdugniakarlak, Legyenlegálisafű, Sosemleszelanyahaanövényeidmeghalnak és Demileszvelemmiértnemfigyelsz?, aztán semmi. Szépisésokosis gyanakodni kezdett, hogy talán nem is olyan okos és nem is szép, de legalábbis már nem olyan hamvas és nem egy kimondott lángelme. Akkor jött Ő, aki nem a nevén szólította. Honnan tudta, hogy nem így hívják, rejtély volt számára. Azóta a Szépisésokosisra már nem hallgat, új nevet meg csak a védőnőtől és a gyerekétől kapott, az pedig az Anyuka. Mint ahogy gyerekkorában is történt, addig-addig mondogatták neki, hogy végül maga is elhitte, és Anyuka lett. Anyuka, anuci, anka, ezek mondókaszerű változatai adják ki az identitását. Anyuka Apukára néz, és Apukát látja, és Apuka Anyukát látja a nap majdnem huszonnégy órájában. Hiába néz Anyuka a férfira, akit szeret, vagy nem látja, vagy éppen nincs ott, és tudja, hogy ez fordítva is így van. Nehéz elkapniuk egymást a gyerektekintet kereszttüzében. Anyuka anyukát látja, ha belenéz a tükörbe, vagy ha belenéz mások szemébe. Nem látja a nőt, gyerekkéznyomok vannak az arcán, a karján, az egész testén, úgy takarják be, mint egy vékony, de elszakíthatatlan fátyol, Apukák számára láthatatlanul. Véd és eltüntet, ez jó egy ideig, aztán Anyuka leszedné már a védőfóliát, amibe beletekerték, de fél, hogy csak a bőrével együtt jönne le. A kolbászról is nehéz lehántani a hártyavékony belet, kicsit mindig bele kell vágni a húsba is, de még ha sikerülne is, csak valami zavaró és visszataszító pőreség marad.

Persze ez csak egy mese, és ezt most nem is neked mondtam, csak úgy magamnak. Neked egész mást fogok mondani, mert nem akarlak elijeszteni, azt fogom mondani, hogy szólíts a nevemen, ahogy valóban hívnak, ahogy akkor hívtál, mikor szerelembe estünk, tudod. Ha azt a nevemet mondod, neked az leszek, neki meg Anyuka. Csak suttogd a fülembe néhanap, és hidd el, egyre érdekesebb lesz, amit mondok.