Borda Réka: Itt van anyu

Lujza másfél órát alszik, utána négy órán át sír. Abban a három hónapban, amióta világra hoztam, még egyszer sem láttam mosolyogni. A szinte soha nem szűnő üvöltés és a fájdalmas szoptatás közepette gyakran eszembe jut, melyikünktől örökölhette a nyughatatlan természetét. Anyám szerint sokat aludtam, az anyósom is hasonlókat mond a férjemről, ezért időről időre arra jutok, hogy én nem vagyok elég jó neki.

Igen, Lujzi, itt van anyu. Ráncolja a homlokát, lefele görbül a szája. Sírni fog. Fel-alá tolom a babakocsit, hátha beválik. Van, amikor be szokott. Aludj szépen, csss, suttogom neki. Pontosan tudom, hogy mindegy neki, mit mondok, akár azt is mondhatnám, hókifli, az sem érdekelné, mert ő csak egy dolgot akar. Megmutatni, hogy rossz neki valami. Hogy mi, az persze rejtély.

A szomszéd szerint azért sír ennyit, mert igaz magyar módjára semmi nem elég jó neki. Így kell ezt, már az anyatejjel magunkba szívni az elégedetlenséget. Amikor ma reggel összetalálkoztunk az épület bejáratánál, a szokásos széles vigyorral köszöntötte Lujzát, valósággal belehajolt a babakocsiba, úgy ripacskodott neki. Na, és hogy vagyunk?, nézett rám, miután kigügyögte magát, amitől végtére is nekem remegett meg az ajkam. Ó, ó, mondta, babának illik sírnia, de anyának soha, azzal megsimogatta a karomat, és az ajtaja felé vette az irányt.

Megállunk a park közepén. Az utóbbi időben mintha a fák, a padok és a kanyargó utak is épp csak egy arasznyit mozdultak volna el. Igen, egyértelműen nincsenek a helyükön, és ez rettentően zavar. Ebben a piszkáló térben tologatom fel-alá a babakocsit, de Lujzi sírásra görbülő szája látványától azon kapom magam, hogy szinte rángatom. Mindjárt kezdődik elölről. Megint ordítani fog, aztán így szállunk fel a buszra, és mindenki minket bámul majd. Utálom, ha sír a buszon, mert olyankor mindenki jobban tudja nálam, mit kellene vele csinálni. Mintha én nem tudnám.

Pedig nem tudom. Betakargatom, hátha csak átfázott ebben a szeles időjárásban. Nem is akarsz te sírni, ugye Lujzi?, kérdem tőle kedvesen. Begyűröm a takaró csücskeit a tömzsi teste alá, és végigsimítom a hasát. Ügyetlenül megdörzsöli a szemét, aztán elengedi a felébredést. Megkönnyebbülök. Elnézem a kisimult arcát. Ilyenkor tudok csak igazán ismerkedni a vonásaival. Olyan szép gyermek, még az a gólyafolt az orrán is tökéletes.

Le kéne szedetni, jegyezte meg az orvos, amikor elvittem hozzá Lujzit. Nem szép egy kislányon egy ilyen, mondta. Miért lenne ennek több helye egy fiún?, kérdeztem meglepetten. Az orvos magabiztosan dőlt hátra a székén. Én csak azt mondom, egy kislánynak előnytelenebb hosszú távon egy piros folt az arcán. És hát maga sem akarja, hogy rossz legyen a lányának, ugye, anyuka? Feltette a megfelelő kérdést. Már nemcsak mérges voltam, hanem szégyenkező is. Nem, hát persze, hogy nem akarom, válaszoltam, de mire kiléptünk a rendelőből, magamra nehezteltem, amiért nem álltam ki a lányomért.

Lekanyarodunk a kavicsos útról, hogy a gyepen toljam a babakocsit. A göcsörtös utak általában andalítják Lujzát. Azért óvatos vagyok. Ha túlrázom, a végén még attól fog felébredni. Ezt pedig senki nem akarja. Bár valójában kit zavarna, ha mégis üvölteni kezdene. Senki nem jön közel, sőt, a legtöbben hazafele igyekeznek a esőfelhők elől, ugyan ki ítélkezne itt felettem, amiért nem értem, mit akar a lányom.

Menni, haladni, tologatni. Tologatni, tutujgatni. Nem pánikolni, nem dühöngeni, nem sikítani.

Annyira leköt, hogy semmilyen apró részlet ne zökkentse ki Lujzit az alvásból, hogy csak lassan veszem észre az elsuhanó árnyat, ami megtámadta a babakocsit. Alacsonyan repül, lecsap, majd magasra száll, vesz egy gyors kanyart, és újra felénk veszi az irányt. Körbenézek, mivel szerelhetném le. Mindössze pár lépésre tőlünk meglátok egy táblát. Kitépem a földből, meglendítem, és teljes erőből agyonütöm vele a behatolót. Az koppan, nagy ívben repül, majd földet ér.

Eldobom a táblát, és Lujzához sietek. Egy kicsit összekuszálódott a takarója, de nem esett bántódása. Ordít, de most legalább tudom, hogy azért, mert megijedt. Igen, én is megijedtem, de látod, hogy semmi baj, lihegem neki, miközben kiveszem a babakocsiból, és a vállamra fektetem. Csss, ne sírj, itt van anyu. Az árnyra pillanatok. Egy hétköznapi veréb, kicsavart nyakkal fekszik a fűben. Csak most veszem észre a táblán a feliratot: Kérem, szedje fel az ürüléket a kutyája után.

Annyi verébbel találkoztam már, de ez idáig egyik sem akart megtámadni. Akkor sem, amikor a fészkük alatt ettem a szalámis szendvicsemet gyerekként, és akkor sem, amikor akaratlanul halálra itattam egy kertünkbe hullott fiókát. Felpillantok a felettünk tornyosuló fára, hátha feltűnik egy fészek vagy egy párját gyászoló veréb, de csak egy mókust látok elszaladni a lombok között.

Jól van?, szalad oda hozzánk egy kocogó. Igen, csak megijedtünk, válaszolom, és egy pillanatra valóban remegés fut végig rajtam, amiért baja eshetett volna a gyerekemnek. A férfi alaposan megnéz engem, aztán Lujzát, minden bizonnyal sebesülés nyomai után kutat a szemével, majd a verébre esik a pillantása. Jól elintézte, mondja elkerekedett szemmel. Nehéz eldönteni, hogy elismerően beszél, vagy gyanakvón. Bepánikoltam, szabadkozom, pedig minek. Nincs okom szégyenkezni, amiért öltem a lányomért. A férfi a verébtetemet bámulja, nagyokat pislog, majd újra rám pillant. Hát, szólal meg, kiáltson, ha kéne valami, aztán sarkon fordul, és folytatja a kocogást.

Lujza továbbra is ordít. Visszabugyolálom a takarójába, és gyors léptekkel a buszmegálló felé veszem az irányt. Ügyelek rá, hogy a sóderes úton menjünk, úgy hiszem, ebben a sávban nem érhet minket meglepetés. Csak érjünk haza, csak érjük el a buszt, gondolom, miközben az eget fürkészem. A busz megérkezik, felszállunk rá, és ezúttal nem érdekel, hogy ítélkezőn pillantanak ránk azért, mert Lujza ordít, ahogy azt is elengedem a fülem mellett, hogy egy öregasszony mogorván odaveti, cumit kéne tenni a szájába, nem tudta? Én csak biztonságban akarom tudni a lányomat.

A busz ijesztően sebesen gurul a dombról a belváros felé, és amikor beveszi a kanyart, nekivágódik valami az ablaknak. Ez meg mi volt?, kérdezi egy srác a haverjától. Nem t’om, válaszolja, de nem néz fel a telefonjából. Újabb valami koppan az ablakon, pontosan ott, ahol Lujzival állunk. Ezek madarak, vágod?, szólal meg ismét a srác, és meglepődve mutat mögénk. Behúzom a résnyire nyitott ablakot, és nekinyomom a hátamat, hogy ha áttörnék az üveget, engem csípjenek meg először. Leszállásjelzőnyire szűkül a mellkasom.

Lujza ordít. Én is ordítanék. Le akarok szállni, meg akarok süketülni, ki akarok ugrani.

A busz lefékez a megállónkban, kinyílik az ajtó. Ráhúzom a babakocsi tetejét Lujzira, és sietve veszem vele hazafele az irányt. Nyújtogatom a nyakam, ide-oda pillantgatok, de úgy tűnik, egyetlen madár sincs a nyomunkban. A harmadik sarkon kitisztul a fejem. Mekkora ökör vagyok. Tényleg azt hittem, hogy követnek minket a verebek? Hogy valamiféle gonosz tervet szövögetnének ellenünk? Mi ez, valami hülye Hitchcock-becsípődés?

Lujzi annyira erőlködik az üvöltéstől, hogy köhögni kezd. Megállok, kiemelem, és megkínálom a mellemmel. Ez a gond, kicsike?, kérdezem tőle, de a hangom száraz, elcsigázott. Utálom ezt a nőt, aki kiemelte a lányát a babakocsiból, a mellével kínálta őt, és ilyet kérdezett tőle. Semmi érzéke nincs az anyasághoz, egy csődtömeg, akinek elnézést kellene kérnie a gyerekétől, amiért önzőn a világra szeretkezte őt.

Lujzi makacsul elfordítja a fejét, kapálózik. Kétségbeesve rakom vissza a babakocsiba, és sietek vele tovább. Az esőfelhő követ minket, a kutyák megugatnak, a beton szinte összeroppan a talpam alatt, és megreccsennek a fák ágai. Felnézek. Verebek. Kiráz a hideg. Ez aztán a madárraj, áll meg mellettem egy járókelő, aki észreveszi, hogy felfelé bámulok. Maga szerint ez normális?, kérdem bizonytalanul. Hát miért ne lenne az?, harsogja túl Lujzát, és folytatja az útját. Követem a tekintetemmel egy darabig. Ő én is lehetnék. Ez a párductest, ez a lekaparnivalóan kipihent arc, és az a gúnyos gondtalanság, ahogy megállhat, elidőzhet a fák ágai alatt, és jókedvűen továbbállhat. Le akarom cipzározni a bőrét, és felvenni őt magamra.

Visszanézek Lujzira. Vigasztalhatatlanul sír. Bocsánat, szalad ki a számon, és tehetetlenül figyelem őt. Megoldást keresek. Végiggondolom, milyen tanácsokat kaptam az elmúlt hetekben. A gyerekorvos, az anyám és az anyósom is azt mondta, természetes, hogy ennyit ordít a gyerek. Az internet és a szakkönyvek sem állítanak mást. Nyugodj csak meg, nem fáj semmije, vannak ilyen babák, akik képtelenek megnyugodni, még ha az anyjuk egész nap a testén is hordozza őket, magyarázták. Talán ők új lelkek, tette hozzá legutóbb a védőnő, és igyekeztem nem kiröhögni. Pedig most, ahogy kétségbeesetten figyelem Lujzi erőlködéstől vöröslő fejét, már ez sem tűnik annyira elképzelhetetlennek.

Nem szomorú, nem levert?, kérdezte egyébként a minap a védőnő, miközben fel sem nézett a jegyzetei mögül. Nem kifejezetten, válaszoltam, pedig egy üres fészeknek éreztem magam. Jól van akkor, mosolyodott el. Azért ha szomorkodna, sírogatna, beszéljen róla a környezetének, darálta, mintha csak a leckét mondta volna fel. Hümmögtem, és azzal haza is engedett minket.

Lujzi ordítása visszhangzik a lépcsőházban. Mintha ide-oda cikázó teniszlabdák ütlegelnének. Felérünk a negyedikre, izzadtan nyitom ki az ajtót, és nagy sóhajjal vágom be magunk mögött. Most már biztonságban vagyunk. Kikapom Lujzit a babakocsiból, és ugrálgatni kezdek vele. Csss, mondom neki, itt van anyu, puszilgatom, de ő nem kér belőlem. Biztosan büdös vagyok. Vagy tényleg fáj valamije. Vagy valóban nem vagyok jó anya.

A melltartóm átvizesedik az anyatejtől. Még a mellem is vágyik arra, hogy adjon, de a saját gyerekem nem kér belőle. Sötétedik. A teraszról rálátni a városra. Felkapcsolom a villanyt, és elnézem magunkat a hatalmas üvegablakban. Olyan áttetszőek vagyunk, hogy talán nem is létezünk.

Belepislogok a szürkületbe, és mozgó formákat veszek észre a terasz korlátján. Közelebb lépek az ablakhoz. Verebek. Mintha Lujzit a fenyegető tekintetük nyugtatná meg, elcsendesül, majd elalszik. Berakom a kiságyba, és a madarak felé fordulok. Lankadatlanul figyelnek. Azt hiszem, nem is Lujzit akarják, hanem engem. Úgy döntök, kimegyek a teraszra, hogy elhessegessem őket, de amint kilépek, elfog az érzés, hogy túlságosan letört vagyok az ellenszegüléshez. Még erre is alkalmatlan vagyok, és ettől a gondolattól olyan düh jár át, hogy lekapom magamról a pólómat és a melltartómat, és teljes erőmből csapkodni kezdem velük a földet.

Mire lehiggadok, megcsillan valami a lakásból kiszűrődő lámpafényben: a mellbimbóm. Elsírom magam. Nem bírom tovább, szipogom, talán inkább a verebeknek, mint magamnak.

Én mint magányos szamár, én mint emberi sziréna, én mint túlhajtott motor – bömbölök.

Mire levegőhöz jutok, rájövök, nem is akarnak bántani. De legfőképpen nem ítélkeznek. Valójában, ha jobban megnézem őket, végtelenül közömbösek. Akár ki is törhetném az egyikük nyakát, meg sem rezdülnének. Elnézek a fejük felett. Minden fa, pad és kanyargó út, de még a buszok, a kocogók és a párductestűek is, a vállamra ülnek, és mire kitisztul a torkom, lehullanak rólam, hogy visszarendeződjenek a megfelelő helyükre. Így már cseppet sem zavaró.