Nem emlékszem, hogyan jutott birtokomba a hangfelvétel, de rögtön kapcsolatba léptek velem. Persze ismertem őket, mindenki ismeri őket az országban. Huszonöt éves vagyok, már egyetem alatt is széles ívben kerültem az ilyesmit, azóta meg végképp. A hagyományőrzők, magamban csak így emlegettem ezt a társaságot. Beöltöznek, vonulnak, ilyen hadgyakorlat-szerűségeket tartanak, persze nem így nevezik, de a lényeg ez. Na jó, túlzás, hogy széles ívben. A koleszban a szobatársakkal rendszeresen olvasgattuk a fórumaikat meg a nyári összetartásaikról megjelent sajtóbeszámolókat, röhögtünk rajtuk, sörözés közben idézgettük az abszurd, obskúrus részleteket. Élesen megmaradt a fejemben az egyik furcsaság: varázserőt tulajdonítottak az általuk szimbolikus jelentőségűnek tartott dallamoknak. Erre a leírásra szóról szóra emlékszem, annyiszor felolvastam a weboldalukról, aztán meg már csak fejből ismételtem. Ahhoz, hogy a varázserő kifejtse a hatását, nem is dúdolni, hangszeren eljátszani stb. kell a szimbolikus jelentőségű – „szent” – dallamot, hanem egyszerűen a kottát vagy a hanghordozót kell eljuttatni egy adott – „szent”, kultikus vagy stratégiai fontosságú – helyre.
Egyértelmű volt, hogy kelleni fog nekik a hangfelvétel. Ijesztőnek látszanak, zord képet vágnak, de az ilyesmikben végtelenül gyerekesek. Egy zászló, egy dallam, egy hely a budai hegyekben: szentimentálisan kötődnek mindenhez, amiről azt gondolják, hogy ezek az ő szimbólumaik. Tudtam, hogy ez a hangfelvétel is ilyen. MP3 formátumban volt. Hogy rögtön le lehessen játszani, átmásoltam egy tárolókapacitással bíró, hangszórós kulcstartóra, biztos láttatok már ilyet.
Az alku tárgya a felvétel volt, nem a kulcstartó, ezért kikötöttem, hogy átadáskor a pénz mellett cserekulcstartót is hozzanak, lehetőleg ugyanolyat, mint amire felvettem a dallamot.
Mindenbe beleegyeztek. Háromezer euróban állapodtunk meg, amit jutányosnak tartottam. A helyszín jól kivilágított közterület a fővárosban, éjjel, hogy ne legyen nagy forgalom. Soksávos út, kvázi autópálya-szerűség a Hősök tere közvetlen szomszédságában.
Tíz-tizenöt perccel a megbeszélt idő előtt értem oda. Már vártak. Nagyjából százötvenen lehettek, és amibe előre bele se gondoltam, jó egynegyedük lóháton jött. Fekete csuklyát viseltek, mint valami elfuserált Klu-Klux-Klan-tagok.
Előre tisztáztam, hogy az átadás-átvételt a föld alatt, konkrétan a csatornahálózatban ejtjük meg. Talán ez volt a hiba. Odaléptem hozzájuk, mutattam, hogy a csatornafedelet mozdítsák el, aztán lemásztam a létrán. Jó néhányan utánam jöttek, a társaság többi része az úttesten meg a környező járdákon várakozott.
Vittem zseblámpát is, hátha sötét lesz, de a nyíláson át leszűrődött az utcai lámpák fénye. Nem távolodtunk el a félretolt csatornafedél fénykörétől. Nézek arra a tagra, amelyiken látszott, hogy le fogja bonyolítani a tranzakciót. Kicsit nagyobb, mint a többi, enyhén görbe tartású, leheletnyit vaskos. A kezét zsebre dugja. Nézem, várok, aztán valami oknál fogva megértem: nem hoztak cserekulcstartót. Kelletlenül azt motyogja, a megbeszélt összeg sincs náluk, csak nagyjából a negyede, időbe telik, mire ennyi gempát összeszednek. Ezt a szót használja, hogy gempa.
Akkor nem adom oda a felvételt, mondtam tárgyilagosan, és megindultam felfelé a létrán. Lehet, hogy eleve erre számítottak? Csak abban akartak biztosak lenni, hogy nálam van? Utólag muszáj arra gondolnom, szilárdan hittek benne, hogy ez is egy olyan hely. Itt vagyunk a föld alatt, a vezérek szobrainak közvetlen közelében. Nyilván meg voltak győződve róla, hogy a varázserő működni kezd. Életbe lép, vagy hogy fejezzem ki magam. Szívesen lennék szkeptikus, röhögnék rajtuk továbbra is, mint egyetemista koromban, amikor ciccentettük a sört, és fennhangon, a térdünket csapkodva olvasgattuk azokat a netes fórumokat a szobatársaimmal, de igazság szerint nem tudok más magyarázatot arra, ami ezután következett.
Kidugtam a fejemet a csatornából. Egészen másmilyenek voltak a fények, mint tíz-tizenöt perce, amikor megérkeztem a Hősök terére. A hagyományőrzők odébb húzódtak. Nem nagyon figyeltem rájuk, ugyanis valami más vonta magára a figyelmemet, de tény, hogy egy szóval se vitatkoztak, hagyták, hogy lelépjek, és visszagondolva nem tűntek elégedetlennek.
Kétfelől lezárások, az úttestet egy brigád foglalta el, elsőre köztisztaságiaknak nézem őket, világító narancssárga mellény, kezeslábas, fényes sisak. Felnyitnak egy sor csapóajtót, amiknek a létezéséről se tudtam. A nyílásokból sötét, lassan forgó rudak, függőleges fémtengelyek emelkednek ki. Összesen hét darab, tökéletesen egyformák. Meztelen embereket erősítettek rájuk fényes fekete szigszalaggal. Mindegyik tengelyhez egyet, összesen hetet. A ruhátlan foglyokat – túszok? elítéltek? önkéntesek? – automata kocsimosókból ismerős nagy kefékkel, slaggal, habbal csutakolják, miközben a hét tengely ráérősen forog, és valami bizarr teleszkópos megoldással egyre magasabbra emelkedik. Konkrétan Tas, Huba és a többiek bronzszobraival átellenben. Ömlik a víz, átható mosószerszag van.
Azok a hagyományőrzők, akik lejöttek velem a föld alá, szó nélkül elkullognak. Mintha nem akarnák magukra vonni a figyelmet. Arcukról semmit nem tudok leolvasni. A fekete csuklyások már a Benczúr utca felé ügetnek. Hirtelen beugrik valami: nekikészülök, hogy mintegy mellékesen, elfütyüljem a dallamot, aminek a felvételét annyira szerették volna megkapni. Otthon sokszor meghallgattam, hangról hangra emlékszem rá. Aztán hagyom a francba, nincs jelentősége. A tengelyekre szigszalagozott emberek látványa eltereli a figyelmemet. Azon töprengek, kik lehetnek ezek a fogolysuvickolók. Vajon kinek dolgoznak? Égeti a zsebemet a kulcstartó.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
