Az Antwerpenbe tartó nemzetközi busz akkor már tizenhat órája elindult Pozsonyból. Mármint akkor, amikor a mélykék bársonyturbános nő végre el tudta foglalni a helyét az emeleten. Mert a busz emeletes busz volt, tekintettel a hosszú útra, aminek minden egyes megállójánál rengeteg volt a leszálló és az új utas. Az újak a mobiljukat szorongatták a QR-kóddal a képernyőn, hogy igazolják, érvényes menetjeggyel rendelkeznek, és azt is tisztázzák a sofőrökkel, hogy hány kilónyi poggyászra szól a jegyvásárlás. Ahogy egyre több nem fehér utas szállt a buszra, a sofőrök annál többször kérték el az útleveleket. Emiatt volt kénytelen az angyal meghökkenve és zavartan röpködni egyik utastól a másikig. Ez volt az első buszos küldetése, és már kezdte érteni, hogy miért váltogatják a buszos szolgálat angyalait havonta. Különösen nyáron, főszezonban. Most a kék turbán egyik redőjében helyezkedett el, két fénylő dísz között. A bársonyturbán bal oldala ugyanis elegáns aszimmetriával tele volt szórva csillogó, fehér ékkövekkel. A turbán alatt egy pasztell alapon zöld indákkal, rajtuk halványlila, narancs bibéjű golgotavirágokkal díszített selyemruhában középkorú, fényes fekete bőrű nő ült. A nőnek hevesen és szabálytalanul dobogott a szíve, ezért az angyalnak erősen kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen a turbánról. Elröppenhetett volna, de nem akart. Úgy gondolta, még néhány percig a nővel kell maradnia, legalább addig, míg újra egyenletesek lesznek a szisztoléi.
– Otthon meg az antilopokat kergetik! Mit akarnak itt Európában? Mi a fenét? Itt nincsenek antilopok! – visszhangzottak az angyal fejében a mondatok, és hálát adott, hogy a turbán gazdája nem tud magyarul. Épp elég volt a hangsúly, a dühös arckifejezés, a megalázó mozdulatok, a bőröndök csapkodása. Meg az a néhány követelő szó.
– Paszport, no fotosop! No, no! Mondtam, hogy oridzsinal paszport, nem érted?
Jaj, istenem, sóhajtotta az angyal, aki utólag újra belepirult a megértett magyar mondatokba. Miközben tudta, hogy a szlovákiai magyar sofőröknek sem könnyű az élete. Mostanában meg egyre kevésbé. Mostanában mindenkinek egyre kevésbé jó másnak lenni, mint másoknak. Akik többen vannak. Kár, hogy a sofőrök nem tudnak jobban angolul. Vagy franciául. Vagy németül. Lehet, hogy akkor nem lennének annyira zaklatottak, töprengett az angyal, miközben a turbános nő szívdobogása kezdett egyenletesebbé válni. Két családtagját nem engedték fel a sofőrök a buszra, de a férje, a lánya és a két kicsi ott ültek néhány üléssel előtte.
– A hibrid gyerek, ja, LMB vagy mi, na, ha Mannheimban nem vesz ki pénzt egy automatából, hogy vegyen még egy csomagjegyet, úgy lerugdosom a buszról, hogy attól kódul!
Az angyal összerezzent, ahogy az újabb mondat beúszott a fejébe. Majdnem elfelejtette, hogy oda kell repülnie a vékony, hosszú hajú utashoz is. Tényleg az angyalokhoz hasonlított leginkább, akiknek nincs neme. Mennyivel könnyebb lenne szegénynek, ha lenne szárnya is! – gondolta az angyal. Vele is a heidelbergi megállónál ordibált a két sofőr, de vele nem az útlevele, hanem a csomagja súlya miatt. Magára hagyta a bársonyturbánt, és elindult a busz alsó szintjére. Útközben finoman megérintette a bordó hidzsábos török nagymama vállát, aki éppen az előbb tette a feje fölötti csomagtartóba az edzőcipőjét, amit azért húzott le a lábáról, mert nagyon bedagadt a bokája. Hófehér hidzsábot és kopott farmerdzsekit viselő unokáját, aki a kedvesével beszélgetett előtte két sorral, nem akarta megzavarni. Belőle áradt a békesség, mint a szerelmesekből általában. Aztán ellibegett a vörös hajú Ruben mellett, aki domborodó pocakján összegombolt tarkabarka mellényben ücsörgött. Elmerülve bámulta a júliusi zöldbe bújt tájat. Az angyal eltöprengett. Vele miért bántak olyan tisztelettudón a sofőrök? Mert holland? Lehet, hogy azt képzelték, egy gyémántkereskedő dédunokája? Az angyal kuncogott egyet, aztán bekanyarodott a lépcsőnél, és odahussant a hosszú hajúhoz. Szemüvege mögül fürkészte mobilján a busztársaság táblázatait, hogy meg tudja venni a pluszkilókért járó jegyet. Nem volt könnyű dolga, hiszen a sofőröknél nem volt mérleg. Csak kézzel saccoltak, amikor látványosan emelgetve a fekete útitáskát, azt mondták, fizessen. Persze nem volt nála készpénz, így csak online intézhette a dolgot. Pedig a sofőrök jobban örültek volna az eurónak. De ezt csak az angyal tudta, viszont úgy döntött, hogy nem súgja meg neki. A hosszú hajú beikszelte mobilja képernyőjén a tízkilós jegyet, aztán elindította az utalást. Bár biztos volt benne, hogy nem volt annyival nehezebb a csomagja. Az angyal a térdére ült. Úgy döntött, vele marad néhány percig. Pontosan érezte, hogy a hosszú hajú csomagja egyáltalán nem kilókban mérhető. Ha mégis, azt a sofőrök meg sem tudnák emelni, és nincs az a csomagjegy, amivel lehetne kompenzálni. Addig maradt, míg az angyalszerű pluszcsomagos el nem szenderedett.
Akkor átvándorolt az indiai fiúhoz. Ahhoz, akit hajnali három körül a német határőrök ébresztettek az okmányaiért. Az angyal, aki minden porcikájával érzékelte a kiszabadított szellemek jelenlétét, sajnos nem tehetett semmit. Vigasztaló szolgálatot kapott, nem intézkedőt. Pedig amikor a határőrök már tíz perce bámulták a vékony, hollófekete hajú fiú papírjait, szívesen rávette volna őket, hogy hagyják már abba, a vak is láthatja, hogy a papírokkal minden rendben, a fiú az antwerpeni egyetem kollégiumában lakik. Az egyetemistát most mély álomba ringatta a busz. Arra sem ébredt fel, hogy a mögötte ülő ukrán család szőke anyukája kiosztja az uzsonnát. Szeletelt uborka, tisztított répa, kifli, sajt. Minden gyerek és a férje is kapott mindegyik zörgő zacskóból igazságosan.
– Most egész jól megvannak. Olyan ez a busz, mintha belesűrítették volna a bolygót – elmélkedett az angyal. – Bár ilyen nyugodt maradna mindenki az út végéig. De mindjárt Mannheimba érünk, és kezdődik elölről – szomorodott el. Az egyre fáradó sofőrökre gondolt, és erről eszébe jutott az indulás előtti húsz perc a pozsonyi pláza előtt. – Vagy bratislavai? Hát nem mindegy? – sóhajtotta, aztán átröppent a magyar nő vállára, aki egy regénybe merült. De érezte, hogy hiába olvas, a nő fejében még mindig zakatolnak azok a húsz percen át gúnyos vihogással kísért mondatok. Akkor találták meg a kéregetők, amikor a csatlakozás két és fél órás szünetében kiült a pláza elé, hogy várakozás közben a szabad ég alatt legyen, és igyon egy kávét. A kéregetőknek sajnálkozva jelezte, hogy nem tud adni. Nem volt készpénz nála sem. És akkor rákezdtek:
– Magyarka kurva! Aggyá’ pínzt! Megyünk baszni a kukuricaba? Mi?
Milyen hősiesen bírta – gondolta az angyal. Egy kukkot se szólt. Pedig alaposan meg volt ijedve. Hogy röhögtek rajta! Hogy mutogatták a középső ujjukat. Mégsem mozdult a padról. Na, elüldögélek a könyvén egy kicsit, aztán még odamegyek a sofőrökhöz. Őket is megkínozták már a kiszabadult szellemek. Muszáj egyet vasalni a lelkükön, hogy kisimuljanak. Hátha jobban viselik majd a mannheimi megállót.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
