Gyerekvállalás, olvasom a kifejezést. Igazából a gyerek vállalt el minket, ő vállalja ezt a világot, önkéntelenül elfogadja, ami rá vár, úgy vág bele, hogy nem írt alá semmit, de mégis beleegyezett. Milyen nehéz lesz neki velünk, mennyi kötöttség és lemondás vár rá. Évekig nem mehet majd akárhová, ahová ő gondolja. Közeleg az iskolabörtön, és fellebbezésnek helye nincs. Máris görcsbe rándul a gyomrom a dolgozat és a felelet szavaktól. De még a kérdésből van több. Sok lemondással jár a gyerekvállalás, nem élhet szabadon tizennyolc évig, és utána más korlátok és kerítések épülnek köré. De a legnagyobb baj a maradi szülei. Ezek az unalmas, sótlan alakok, akiknek alig maradtak barátaik, szórakozásuk szinte semmi. Állandóan dolgozni járnak. Normálisak ezek? Mit lehet abban élvezni? Enni és aludni sokkal jobb. Reménytelenek.
Mert szegény gyerekre rátelepszik, vele közös háztartásban él ez a két felnőtt, akik nem engedik meg ezt, nem javasolják azt. Na, azt meg végképp nem. Sőt, feleslegesen merev és értelmetlen szabályokat kreálnak, vesznek át másoktól és máshonnan, és még parancsolgatnak is. Vaktában vállalt el minket a gyerekünk. Nem gondolta át, csak rámondta az igent. Rásírta, mert máshogyan nem tud jelezni.
Azt álmodtam, hogy beszél hozzám. Ugyanekkora fej, ugyanez a száj, fogak sehol, de mégsem selypített. Teljesen normálisan sorolta az aggályait. Miért így tartom, ha felemelem, ez neki nem kényelmes, időszerű a pelenkacsere, megnézné az én fejemet húsz percen át ilyen tartalommal az alsónadrágomban, és ne tömködjem a szájába a cumit, ha az imént köpte ki. Ne lóbáljam, ne dobjam le az ágyra ilyen hirtelen, tartsam a kis fejét, ne fotózzam örökké, ne pakoljam fel a fészre, instára, nem lájkokat kell gyűjteni, hanem koszos pelenkákat a teraszon egy szemeteszsákba.
Ne haragudj, kisfiam, hogy ezzel a születéses hercehurcával ilyen helyzetbe hoztunk, megígérem, hogy lesznek még jó kalandok is a sok „nem szabad”, a „szó sem lehet róla” és a „majd legközelebb” mellett. Most vagyunk egymáshoz a legközelebb, ezután már csak egyre szaporodik és dúsul a külön eltöltött idő. Ki vagyok én a te szemedben, és én ki vagyok a tiédben? Ide-oda időutazgatunk mindketten.
Amúgy meg rendes tőled, hogy elvállaltál minket szüleidnek. Hidd el, hogy sokkal bénább, élhetetlenebb apukák és anyukák is léteznek. Minket még legalább hívogatnak a haverok, eljönnek, becsöngetnek, megismered őket hamarosan egytől egyig, jó arcok, lesznek sztorik, amikből egy szót sem értesz majd. Most miért nézel így? Elnézést, mindig elfelejtem, hogy te máris sokkal többet tudsz mindenről, mint mi. Nehéz ezt észben tartanom, attól, hogy látszólag szemlélődsz csak, élesebben villan neked most minden nyíló ablakszárny, karóra üvege a júniusi napkeltében, forduló küsz a Körös sekély vizében.
Szerinted tényleg találkoztunk már? Várj, keresgélek egy kicsit, visszatekerem a nyikorgó videókazettáimat. Melyik tükörben laktál? Sosem gondoltam volna, hogy végül te leszel az. Egyedül voltam az emeleti lakásban, anyu és apu dolgoztak, és akkor megálltam az előszobai tükör előtt. Motyogtam, és ezzel egy időben mondott valamit nekem egy kisfiú, és csak most értettem meg. Hogy az idő egyszer csak megtorpan, visszafordul, és elkezd befelé múlni. Megtelünk idővel, és ez lesz a maradásba dermedt megérkezés. Hogy létezik ugyanaz az arc, ami minden elalvás lassú függönyű hátteréből elősejlik. Mi vagyunk azok, te és én, mindketten ugyanazt az időszalagot lobogtatjuk a szélben. Mert innentől befelé múlik az idő, és sokkal tovább velünk marad.
Tudom, hányszor elképzelted, milyen leszek. Felhívtál tíz évvel ezelőtt álmomban, és azt mondtad, hogy legyen türelmem kivárni az érkezésed. Haragudtam azokra, akiknek olyan könnyen gyereke született, amikor mi ezer kilométereket mentünk utánad. Butaság volt bárkire haragudni, te most erre is megtanítasz. Igazad van, örökké a kapkodás, mindent azonnal szeretnénk. Te leszel és vagy az a felnőtt, aki felém hajol, és azt mondja, nem lesz semmi baj. Én ugyanaz a gyerek vagyok, akit hamarosan felfedezel majd a tükörrel való első találkozásodkor.
Megígérem, hogy valamelyik éjjel megkereslek, és veled egykorú kisfiúként elviszlek játszani. Horgászhatunk is. Úgyse fogunk semmit, de nem leszünk csalódottak, csak lógatjuk a lábunkat a mólóról, épp nem ér majd bele a sötétlő, csillagszilánkos vízbe.
Másnap délelőtt a lakótelepi, egyre forrósodó játszótéren közösen várjuk a többieket, akik nem is jönnek le játszani velünk, mert délig alszanak északi fekvésű szobáikban. Az elkerített kertbe lépve együtt érintjük a rózsaszín mályvakelyheket. Nem félsz a fekete dongóktól, de én igen. Nem bátorság van benned, csak nem ismered még az ijedtséget.
Hányszor elképzeltem, milyen leszel, de te már ott laktál a Szabadság utcai emeletben előttünk is. Miután a nagyszüleiddel beköltöztünk, te hívtál oda a nagyszobai álló tükörhöz, mert rögtön találkozni szerettél volna velem. Ne haragudj, hogy akkor nem vettelek komolyan, bevallom, féltem tőled, megszólítani se mertelek. Amikor kiléptem a látványból, te is elsiettél. De ahogy visszalestem, te is újra felém fordultál. Nem te léptél be a mi életünkbe, mi érkeztünk meg abba a régi lakásba, és most újra odaköltözünk, de már együtt, egyikünk sem lakik érinthetetlen látványban.
Jaj, apa, hagyjál már, én nem akarok örökké veled játszani. Beleolvastam a könyveidbe. Egy szavad nem lehet, ha majd valami baromságot csinálok. Miért vagytok oda a kilencvenes évekért? Mit lehet imádni egy évtizedben? Azok csak sorszámok, azok ugyanolyan idővagonok, amik elrobogtak, túl vannak kanyaron, minden utazást elnyelő alagúton. Sosem az a jó nektek, ami éppen van, az a ti bajotok. Nekem most jó, nem fáj semmi, álmaim lassított felvételű filmjeit tőletek kölcsönzöm. Borotválkozáskor ne is keress engem a fürdőszobai tükörben. Mögötted állok, bújok, és füledbe súgom: nem is vagy annyira öreg. Jó, ezt még azért átgondolom, de nem kéne örökké magadat sajnáltatni. Ha fel kell sorolnod, mennyi mindennek kéne boldoggá tennie, az már nem is boldogság, egyetlen egyre koncentrálj, ma rám. Mit akartál tőlem korábban? Mindketten délben születtünk, nem hajnalban.
Gyerekvállalás, olvasom. Világvállalás inkább. Te elvállalod a létet, a világosságot. Ő pedig bevilágít, befogad. Mi csak őrzünk téged, ahogyan végre elalszol.
Elaludt? El. Biztos? Biztos. Ne piszkáld, ne csipkedd az arcát, mert ha felébred, te fogod újra álomba ringatni. Miért most kell vele szórakozni, itt volt az egész nap. És ha meglátom, hogy bedugod a füldugódat elalvás előtt, oda fogom adni a kezedbe, amikor éjjel ordít. Te mindig csak azt fogod ki, amikor cukiskodik – így beszélünk rólad.
Apa, én ezekkel a magaslati fényekkel még sohasem találkoztam, ne is mondj nekem ilyeneket, egy halovány kislámpa elég a szobámba, hogy ne jöjjön el értem éjjelente az első húsz napom rettegő bizonytalansága. Hidd el, nem tudok beszélni, ezt csak te írod, nem én mondom, mégis minden szavam létezik. Üres és színlángos tükörben is ott lakom, egykori elhagyott lakásokban is lépkedek, a parketta lakkján is ott az arcmásom. Mindig is itt voltam veletek. Mindig is itt lesztek velem. Ne féltsd a szívemet, már erősebb, mint a tiéd.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
