Szécsi Noémi: 1,51 gyerek

– A fogantatást kell mindenféle mesés képekkel elképzelni. Például hogy a méh egy zsíros, nedves, fekete földdel teli ágyás, abba belehullik egy mag, a nap melegíti, eső éri, megduzzad, felhasad… A hasadékon át csíra törekszik elő, a szára megnyúlik, a levele kibomlik, kizöldell, a szára felegyenesedik… Aztán egyre csak növekszik… Szavakból kell megteremteni mindazt, amit el akar hinni, el akar érni.

– Mondja el, hogyan kell csinálni, és én csinálom.

A szülésznő lenyelte a türelmetlenségtől felszakadó sóhajt. Csak instant vigaszként hozta fel ezt az egészet a síró nőnek, hogy az megnyugodjon végre, nem akarta ennyire zaklatott állapotban a folyosóra visszaereszteni.

– Hunyja be a szemét. Lát valamit?

– A virágágyást képzeljem el, vagy a gyereket?

– A gyereket. Képzelje el a gyereket.

– Ez nem beteg dolog egy kicsit?

A szülésznő most mégis kiengedte az ingerült sóhajt, amelyet az irodaszék nyikordulása nyomott el, amint elfordult a billentyűzettől, hogy szembe kerüljön az íróasztal másik oldalán csukott szemmel ülő nővel. De aztán felfogta, hogy a kétely nem az ő erőfeszítésére adott választ, a nő pusztán biztatásra vár.

– Nyissa meg felé a lelkét.

– Oké. Nyitom.

– Mert ha a lelkét kinyitja, azzal a teste is megnyílik – fordult vissza a szülésznő az irodaszékkel a billentyűzethez. – Mondja el neki, hogy várja. Hogy mindig is anya szeretett volna lenni. Azért, hogy az ő anyukája legyen. Hogy mikor az apukájával találkozott, már akkor arra gondolt, ő mikor érkezik meg. Hogy már akkor is szerette. Mindig is szerette. Teljes szívéből és őszintén – sorolta kissé elmélázva, miközben beírta a tajkártya számát az ambuláns betegfelvételi adatlapra. A nő szeméből kigurult egy kövér könnycsepp, de már legalább nem fulladozva zokogott, mint egy perccel ezelőtt, mikor arra a kérdésre kellett választ adnia, milyen előjegyzett egynapos műtétet végeznek el ma rajta. – Fiú vagy lány? Kire hasonlít?

– Fiút akarok, mert a férjemnek az első házasságából már vannak lányai – mondta a csukott szemű nő határozottan, és bal kezével letörölte az állát csiklandozó könnycseppet.

– Hogy néz ki? Hány éves?

– Sötét van, nem látok semmit.

– Akkor csak szólítsa meg, mondjon neki valamit! – vetette még oda a szülésznő, miközben kinyomtatta a betegkartont.

– Mikor jössz már meg, kicsinyem? – mondta a nő nagyon óvatosan, aztán mintha elszégyellte volna magát attól, hogy ilyet mond a kopott furnérbútorokkal berendezett kórházi betegfelvételi irodán, elhallgatott. Amikor a szülésznő megérintette a kezét, suttogva mégis hozzátette: – Nagyon várlak.

*

– Már ketten mondták, hogy szólnak a doktornőnek!

A szülésznő annak ellenére összerezzent, hogy pontosan tudta, lehetetlenség anélkül végigmenni a folyosón, hogy nyomába ne szegődne egy termékenységi állapota okán felfokozott lelkiállapotú nő. Most az ajtótól a széksorokig háborítatlanul lépdelt, mert az ajtórésben mögötte kikukkantó kolléganőjét rohanták meg az ambuláns rendelő előtt várakozók. Aztán a beugróból váratlanul mégis előpattant egy karikás szemű, gumis derekú nadrágot és feszülő, tejfoltos blúzt viselő gyermekágyas, és vádló hangon kérte rajta számon a többiek mulasztásait.

– A doktornő a szülőszobán van – nyugtatgatta nyájasan.

– Másfél órája várok!

– Szólok neki.

A szülőszoba hangszigetelt ajtajának kilincsét lenyomva az íróasztalnál kókadozva látta meg az egyik fiatal doktornőt, amint egy ujjal pötyögött valamit a számítógépbe. Ahogy a nő felé fordult, elmaszatolt sminkje még jobban felerősítette a szeme alatti árkokat.

– Elvileg itt se vagyok, Gabriella. De egy 44 éves gravidám reggel óta odabenn vajúdik. Azt hittem, a reptér előtt még hazajutok. De már nincs értelme… – tette hozzá apró fintorral.

– Még csak harmincnyolc vagy, drágaság! Előtted az élet. Te még megéred, hogy a pasik is szülnek, és akkor nem ilyen hely lesz ám a szülészet! – mondta a Gabriellának szólított szülésznő, és gyengéden kitaszigálta a doktornőt a folyosóra. Az ajtóban azonnal egy mindenórás terhes állta az útjukat, aki köszönés nélkül hadarni kezdett.

– Hajnal fél 5-kor olyasmire ébredtem, hogy fáj, de gyengén és nem szabályosan. Inkább nyomás van a medencémen, de nem erősödik – magyarázta a nő idegesen, levegővétel nélkül. – Mindenesetre befeszült a hasam, a baba gyengébben mocorog. Lehet, hogy behelyezkedett?

Gyorsan odaért mögé a kialvatlan gyermekágyas is.

– Doktornő, azt mondta, hogy 9-re jöjjek, mert ügyel, de ha végez, kikapja a varratokat. Egy órája várok itt belövellt mellekkel, rohannom kéne haza szoptatni.

– Jöjjön, vetkőzzön! – mondta Gabriella, és kitárta az ambuláns rendelő ajtaját a gyermekágyas előtt, miközben a doktornő a maradék lelkierejét mozgósítva belenézett a mindenórás szemébe:

– Nyugodjon meg, csak jóslófájás lesz. Most két napra szabadságra megyek – ezt már lesütött szemmel mondta, mintha lelkiismeret-furdalása támadna attól, hogy szabadnapot vesz ki, mikor a nők meg szülnek. – Jöjjön csütörtökön este, akkor ügyelek, nem lesz senki, megvizsgálom. Igya a málnalevélteát, figyelje a nyákdugót.

Odabenn egy kék hajú kamasz lány hatalmas terheshasára tapadtak a CTG korongjai. Gabriella minden igyekezete ellenére azt érezte, hogy mint az imént az ingerült sóhaj, a rosszallás is akadálytalanul tör fel belőle.

– Hiába baszogat maga is! Suliban vagyok ilyenkor, mikor a CTG van. Most épp elmaradt az angol.

– Az édesanyja beszélhetne az igazgatóval, hogy rendszeresen…

– Anyámat ez hol érdekli? – A lány olyan ingerült lett, hogy leugrottak a hasáról a CTG tappancsai. A másik apró helyiségben a doktornő közben már álmatagon szedte ki a csipesszel a varratdarabkákat, és csak arra tért magához, mikor a gyermekágyas szótlanul egy borítékot csúsztatott a köpenye zsebébe. Gabriella az ambulancia ajtajában érte utol a nőt, hogy a pénzt visszaadja neki, azzal, hogy szép dolog a hála, de „mind kínos helyzetbe kerülünk”.

– Kérsz kávét, drága doktornő? – kapta el Gabriella visszatérve a nejlonnal letakart heverőn fészkelődő fiatal orvost.

– Inkább alszom egyet, hogy nyitott szemmel elvezessek a reptérig.

– Hova hívtak?

– Német magán-rendelőintézet. Csak megnézem, még nem döntöttem el. Tudod, hüvelygomba, hólyaghurut, rákszűrés, receptfelírás…

– Az nyugis – hümmögött Gabriella. – Én egy svéd öregek otthonát néztem ki magamnak, majd ha a legkisebb fiam is leérettségizett.

A doktornő eldőlt a rendelő díványán, lehunyta a szemét, de fél percig is alig hevert, már a klumpáját kezdte keresni.

– Teljesen elfelejtettem, hogy az a szerencsétlen nő még ott vajúdik a szülőszobán. Hozzám járt terhesgondozásra! Gabriella, ha nem jönnék vissza, szólj rám, hogy a frankfurti géphez legkésőbb fél kettőkor el kell indulni!

*

A nő most, a porta melletti padon ülve sem mosolygott, de fegyelmezettebb volt az arca, rendezettebb a külseje. Egy szilvakék cipzáros táskát tartott az ölében, akkorát, amekkorába belefér az aznap használt hálóing, papucs, köntös, telefon, esetleg egy könyv, amelybe ilyenkor senki sem olvas bele, és némi harapnivaló, amihez ilyenkor senkinek sincs étvágya. Már fél négy múlt, biztosan elbocsátották az osztályról, és a hozzátartozójára várt. A vetélőkért, ha nem a saját lábukon mentek haza, ilyenkor szinte mindig valami férfi jött. Gabriella odament hozzá, mert a nő belekapaszkodott a tekintetébe. A szülésznő még feltette aznapi utolsó mosolyát, és kifacsart magából valami olyasmit, hogy „vannak csodák”.

– Meséljen nekem a csodákról – kérte a nő, de már nem azzal a nyers félelemmel a szemében, mint reggel. Némelyik beteget nem is a baja, hanem a kórháztól való rettegés hajszolja a teljes kétségbeesésbe.

– Az élet csodája nemegyszer diadalmaskodik a tudomány felett.

– Mi kell ahhoz, hogy csoda történjen?

– A csoda éppen azért csoda, mert megmagyarázhatatlan.

– De nekem vigasz. Kikkel történnek csodák?

– Azokkal, akik hisznek bennük. Meg azokkal, akik nem.

– Olyanokkal, mint én?

– Olyanokkal is. Szóval ne keseredjen el.

– Lesz, mert akarom, hogy legyen.

– Maga bátor nő, maradjon is ilyen. Még alig múlt negyven, még nem szedtek ki magából mindent, és egyelőre csak az ötödik beültetés ment el. Még mindig nem jutottak el a végsőkig.

– Nekem csak az eredmény a fontos – mondta a nő, és magához szorította a táskát.

Vajon a doktornő elérte-e a frankfurti gépet, tűnődött el Gabriella, ahogy ernyedten az öltöző felé ballagott, bár aztán sarkon fordult, mert eszébe jutott, hogy még szemlét kell tartania a maradék vécépapírkészlet felett.