Kondor Vilmos: Sevso városának mesés kincsei

– Jó, ilyet még nem láttam – emelte fel a gang mocskos kövezetéről Kuthy a nehéz fémtálat. – Hogy valakit egy ilyennel üssenek agyon – csóválta a fejét, és leguggolt a földön fekvő áldozathoz, akinek a fejéből már csorgott a vér. A gyilkos a lelkiismerete meg a kíméletlen júliusi napsütés elől a nyitott ajtó árnyékába húzódott, és közönyösen nézte a mellette konokul izzadó egyenruhás cipőjét.

– Neve? – kérdeztem.

A férfi nem felelt. Barna bermudanadrágja vékony combjára tapadt.

– Rendben. Engem Nemes Albertnek hívnak, a Budapesti Rendőr-főkapitányság detektívje vagyok – léptem közelebb jelvényemmel a kezemben. – Neve?

Az egyenruhás rám pillantott, és a fejét rázva így szólt:

– Ezt hiába kérdezi, felügyelő. Ez nem beszél. Csak ott ül, és néha mintha morogna az áldozatra.

Megfordultam. Kuthy a gang korlátjának dőlve nézte a fémtálat. A nap felé fordította, szeméhez emelte, aztán leengedte a karját, mert olyan nehéz volt.

– Gyere, Lajoskám – intettem neki –, kérdezzük ki a szomszédokat. Az úr addig nem megy sehova.

A nyomrögzítők már javában dolgoztak, amikor megérkeztek a mentők. A mentőorvos szinte csak egy pillantást vetett az áldozatra, és a mentősök már hordágyra is tették a talán negyvenéves, cingár férfi vértől mocskos holttestét. Előreengedtük a mentőket, majd bekopogtunk a lépcsőtől jobbra nyíló lakás ajtaján.

– Rendőrség, kérem, nyisson ajtót, pár kérdést teszünk fel.

Csak annyit hallottunk, hogy valaki ráfordítja a zárat, ránt egyet a függönyön, majd résnyire kinyitja a konyhaablakot, és kikiabál:

– Ez nem negyvennégy, hogy csak úgy elvigyenek! Mint a Marmór Gézát! Hah! Hatvankettő, kilencszázhatvankettő, nem kell ajtót nyitnom! Maguk csak… mamelukok!

Kuthyval egymásra néztünk, és folytattuk a kopogtatást a többi ajtón. Végre a negyediket kinyitotta egy megviselt, de kedves nő, hóna alatt teregetni való ruhával.

– Láttam-e korábban a halottat? Nem. Mármint az áldozatot, ugye? – Bólintottam. – Soha. Most is csak annyit hallottam, hogy valami olyasmit kiabál, hogy „négy ember halála szárad a lelkünkön, ezért, te!”. És akkor kinéztem, éppen mostam, tönkrement a mosógép, a gyerekem meg dagadtra ette magát cseresznyével, nem mondom, gondolhatják, szóval ennyit hallottam, és amikor kinéztem, akkor már csak azt láttam, hogy a földön fekszik, a Szilvási meg rugdalja.

Kuthy jegyzetelt, mert a keze írását én is el tudom olvasni, megköszöntük a nőnek, és gyalog visszaindultunk a kapitányságra. A Király utcában valami hülye megint úgy parkolt, hogy rálógott a villamossínekre, a kocsisor egyik vége a Kiskörúton, a másik meg talán még a Nagykörúton is túl lehetett. A kapitányságra visszaérve én leültem, hogy nekilássak a papírmunkának, Kuthy meg továbbra is a fémtálat nézte, közben felváltva rágta a szakállát és szívta apró pipáját. Az irodában pangott a nyár, aki csak tehette, terepen üldözte a bűnt.

A második oldalt gépeltem, amikor Kuthy megjelent mellettem, és letette az egyik irathalomra a tálat.

– Albert. Nekem gyanús ez a tál.

– Akkor tartóztasd le.

– Idenézz – mutatta. A gyönyörűen megmunkált fém dombormű vadászjelenetet ábrázolt, alatta meg egy csíkszerűség volt, benne egy szóval.

– Pelso. Hm? Lajos? Tudom, hogy tudnom kéne, de nem tudom.

– Pelso. Ez volt a Balaton római kori neve – felelte Kuthy, és pöffentett a pipájával. – És ez – kocogtatta meg a tálat –, ez ezüst, nem bronz. Ez, Albert, ez egy nagyon értékes dolog. Ez a tál. Kicsit olvastam, amíg te…

– Dolgoztam.

– És hasonlít azokhoz a dolgokhoz, amiket Gorsiumban találtak. Az ásatáson. Szerintem ez onnét való.

– Gorsium? – tártam szét a kezemet.

– Fehérvár mellett. Tudod. Római kori ásatás. Villák, szökőkutak, mozaikok. És – emelte fel a tálat – ezüstkincsek. Az egy nagyon gazdag település volt, Albert. A Balaton partján. Majdnem. – Kérdőn néztem rá. – Mert – folytatta Kuthy pipájával pöffentve – akkor a tó sokkal nagyobb volt, mocsarasabb, és valahol ott lehetett a keleti széle Gorsiumnál. Pelso. Többet nem is mondok, Albert – érintette mutatóujját az orrához, amit most csak egyféleképpen voltam hajlandó értelmezni.

Mire Szilvásit, a gyanúsítottat másnap reggel elővezették a kihallgatóba, már fel is hozták nekem az aktáját, amit ledobtam elé az asztalra, de a férfi nem beszélt, csak ült a pipaszárlábaival, és a kezét bámulta.

– Szilvási Ernő, századosként szerelt le negyvennégy végén. És Székesfehérváron szolgált a gyalogdandárban. Igaz?

Szilvási nem felelt, de ez engem nem zavart meg abban, hogy ismertessem vele a dosszié kivonatos tartalmát. Éppen végeztünk volna, amikor egy egyenruhás lépett be a helyiségbe, és szinte üvöltve közölte:

– Az áldozat azonosítása megtörtént, főhadnagy, sikerrel, és akkor itt az aktája! – Kuthy a fülébe dugta a kisujját, én meg magam elé húztam a dossziét.

– Jeszenák József, győri lakos. Harminckilenc éves. És – pillantottam a morózus, borostás férfira, akiből csak úgy sütött a dac és a megvetés – milyen különös, ő is Fehérváron szolgált negyvennégyben. A maga egységében, hadnagyként. Ha bármilyen gondolat felbukkan a fejében, most van itt az ideje, hogy megossza velünk. Azon túl, hogy mégis miért ütötte agyon.

Nem jutott, nem osztotta, mi pedig meguntuk az egyoldalú beszélgetést, és a folyosóra kilépve szinte egyszerre szólaltunk meg:

– Gorsium.

– Ha most indulunk, még dél előtt odaérünk – közölte Kuthy, és arcára ritkán látott izgalom ült ki: szeme csillogott, és még toporgott is egy kicsit. A garázsban kiszignóztam egy Pentét, és még jó időben tudtunk kihajtani a belvárosból, mert a Majestic meg az Excelsior felé egyre több turistabusz közeledett a Lánchíd felől. Letekertem az ablakot, és hagytam, hogy Kuthy keressen zenét a rádióban. Ebben az egyben biztos lehettem: Kuthyval kevés közös pontjaink egyike a jazz, és inkább hallgatunk Nat Adderley-t, mint bármilyen beszélgetős műsort.

Az M7 megint tele volt, úgy éreztem, hogy a három sáv is kevés, ideje lenne a negyediknek is, mindkét irányba. Főként a német fiatalok érezték úgy, hogy itt mindent lehet, de csak Fehérvárig három intézkedő kollegát láttunk a leállósávban, amint citromba harapott fiatalok adatait rögzítették sportautóik mellett.

Gorsium előtt, Kuthy javaslatára, még megálltunk Fehérváron, a Védelmi Erők helyi parancsnokságán, és némi huzavona után sikerült meggyőznünk egy hadnagyot, hogy „csak úgy, ukmukfukk” igénybe vehessük a házi levéltáros segítségét. És Kuthynak megint jó volt a megérzése, mert a meglepően rátermett és meglepően pattanásos zászlós kipirult arccal tette elénk Szilvási százados egységének névsorát, amelyben természetesen Jeszenák is szerepelt. Négy név mellett kereszt állt.

– Ezek micsodák? – böktem rájuk.

– Ööö… – nyögte a zászlós, és negyedóra múlva egy újabb jelentést tett elénk. – Jól sejtettem, eltűntek. Mind a négyen, egy napon. Dezertáltak – mutatta a papírt.

Elvettem a kezéből, és Kuthyval fölé hajoltunk. A jelentést Jeszenák hadnagy írta, és az állt benne, amit a zászlós mondott. A jelentést Szilvási százados jegyezte ellen. Forgattam a papírt, de más nem volt rajta.

– Lett ennek folytatása? – kérdeztem a zászlóstól.

– Ha volt is, én nem találtam nyomát – felelte a fiú, majd xeroxozott a dokumentumokból két példányt, a kezembe nyomta, és eltűnt a szürke folyosó egyik szürke ajtaja mögött.

Gorsiumba is én vezettem, mert annak legendásan nincs jó vége, ha Kuthy ül a volán mögött. Legalább két Pentét tört totálra, mire Kádár főkapitány utasításba adta, hogy Kuthynak egy rollert sem lehet kiszignózni, és nem azért, mert az nincs a garázsban.

Gyönyörű, meleg nyári napsütésben gurultunk be az ásatásra, ahol a régészek egy hatalmas, kifeszített ponyva alatt ejtőztek. Egy huncut szemű, mosolygós férfi jött elénk, fején szörnyű állapotban lévő szalmakalapban, ami alól kilátszott a fejére csomózott zsebkendő.

– Uraim, ha jól hallom, a rendőrségtől jöttek. Fitz Jenő, a feltárás vezetője – nyújtotta a kezét. Bőre érdes volt, akár egy kubikosé.

– Pár kérdésünk lenne ezzel kapcsolatban – emelte ki az aktatáskájából Kuthy a tálat, mire Fitz amerikai rajzfilmekbe illő pillantással fordította oda a fejét, majd minden teketória nélkül kikapta Kuthy kezéből, és úgy tartotta, hogy a nap minden sugara ráessen.

– Ezt honnét szerezték? – kérdezte olyan hangon, mintha az országalmát tettük volna a kezébe, noha az már tizenöt éve a Nemzeti Múzeumban van kiállítva a jogar meg korona mellett.

– Visszakérdeznék – léptem be az árnyékba. – Honnét szerezhette ezt valaki? Mert ezzel tegnap gyilkosságot követtek el, és ez ugye azért nem az átlagos fanyelű konyhakés vagy csillagcsavarhúzó.

– Minden, csak az nem! – felelte a régész, és intett a többieknek, hogy gyűljenek köré, hogy megvizsgálhassák a tálat. – Addig igyanak valamit. Van limonádé. Kólát ne keressenek, soha nem is volt. A szódában nem csalódhatnak.

Nem csalódtunk. A régészek figyelmének lankadását kihasználva Kuthyval óvatosan tettünk egy sétát az ásatáson, és amikor megálltunk egy félig feltárt oszlop mellett, Kuthyra néztem:

– Te, Lajos, én szeretem a pepecs munkát, de…

Kuthy tekintete úgy röpködött a földhalmok, a mozaikdarabok, a sátrak, ponyvák, talicskák, kefék és ecsetek között, mint a kisgyerekeké a Régiposta utca édességboltjának kirakata előtt. Egy ideig még ténferegtünk, mialatt Kuthy meglepő módon nem bontott le semmit, majd egy hatalmas diófa alá húzódtunk be, és egy nyolcéves forma kisfiút néztünk, aki szája sarkába dugott nyelvvel tisztogatott egy ronda nagy követ. Nemsokára arra lettünk figyelmesek, hogy Fitz siet felénk a tállal a kezében, mellette egy nagyon komoly fiatal nő lépegetett, rettentő mennyiségű haját kontyba fogta.

– Uraim, ez páratlan lelet – nyelt egyet Fitz, és láthatóan kereste a szavakat. – Ez… Ilyet még nem. Ilyenről csak…

– …álmodni szoktunk – fejezte be a mondatot a kontyos nő. – Kérem, ez egy csodás állapotban lévő tál, amely… Gyönyörű, de magukat nem ez érdekli. Időszámításunk szerinti harmadik vagy negyedik századból származhat, az értéke felbecsülhetetlen.

– Olyan értékes, hogy ölni is érdemes érte?

Fitz és a nő egymásra néztek, és láttam, hogy ezek ketten bármit, bármit megtennének egy ilyen kincsért.

– Nos, az azért túlzás, de aki ezt megtalálta, híres és gazdag ember lesz. Csak éppen mi nem hallottunk róla soha – vakarta meg a tarkóját Fitz. – Kilencszázharmincnégy óta ásunk itt, de ehhez csak távolról hasonlító tárgyakra bukkantunk.

– Hol találhatták meg eredetileg?

A nő fájdalmasan felnyögött, és mindkét karját széttárva körbemutatott:

– Akárhol. Innét egészen Polgárdi szőlőhegyéig bárhol. Sőt, még azon túl is. Aki… használta ezt a tálat, az hol szerezte? – kérdezte.

– Mivel egy szót sem beszél, ezért vagyunk mi itt.

– Sajnálom, de nem tudunk segíteni – mondta a nő a sírás határán. Fitz úgy nyújtotta vissza a tálat, ahogy a brit király mondhatott le a trónról.

– Ez hivatalból minket illet, majd értesítem a minisztériumot – mondta, kifújta a levegőt, megigazította rongyos szalmakalapját, és a nővel együtt visszatrappoltak a nagy ponyva alá, ahol a korábbi derűt gyászos hangulat váltotta fel.

Mi is indultunk, amikor megszólalt mögöttünk valaki:

– A Jocót kérdezzék meg.

Megfordultunk. A kisfiú állt ott kantáros nadrágjában, kezében egy ecsettel, arcán annyi szutyokkal, hogy inkább a maszat hordta a gyereket.

– A Jocót?

– A Jocót Polgárdiban. A Sümeghet. Együtt szoktunk ásatásost játszani, és talált már római érmét is! Szerte… Szecessz… Szeszessz…

– Szeszterciuszt – segítette ki Kuthy.

– Azt! A Jocó. Mert ő akar lenni a Schliemann. Ismerik a bácsik a Schliemannt?

– Aki megtalálta Tróját? A német régészt? – kérdezte Kuthy.

– Őt! A Jocó az ő nyomdokaiba akar lépni. Tessenek megkérdezni őt, jó? Én is mennék, de dolgom van – mutatott a kőre.

Beültünk a kemence forróságú Pentébe, majd Polgárdiba érve relatíve hamar sikerült megtalálnunk Sümeghék házát. A nagyszülők voltak otthon, a nagymama éppen lekvárt főzött, a nagyapa viszont láthatóan örült nekünk, és bármit megtett volna, hogy otthagyhassa a magozni való meggyet a tornácon.

Nyakas, szálkás öreg volt, fején fekete kalappal, dohányfoltos ujjai közt maga csavarta cigaretta égett-bűzlött, és meglepően gyorsan tudott menni a botjára támaszkodva.

– A Józsika – állt meg előttünk. – Az egy jó gyerek, csak a sok könyv a fejébe szállott neki. Ha nem a földet túrja, olvas. Nyolcéves, de már több könyvet olvasott, mint a szülei meg mi együttvéve.

– Merre szokott… túrni a Józsika? – kérdeztem.

– Megmutatom maguknak – felelte az öreg, és visszapillantott a feleségére, akinek tekintete villámokat szórt a halomnyi magozatlan meggy mögött. Talán még mondott is valamit, de nem hallottuk, mert már a kocsiban ültünk.

Kifejezetten hálás voltam, hogy azon a hepehupás földúton, amire az öreg terelt minket, a Pentével kellett manővereznem, és nem a sajátommal, mert a Bristol 405-öst nem ide tervezték. A por önálló életre kelve szállt körülöttünk, és meg mertem volna esküdni, hogy magától kezdett el kavarogni előttünk, amint a földek között egy erdős terület felé haladtunk.

– Nem csinált semmi rosszat, ugye – mondta az öreg kérdőjel nélkül, és noha nehezemre esett eldönteni, hogy miért hangzott állításnak a kérdés, megnyugtattam:

– Semmi rosszat. Csak… – hallgattam el, mert nem akartam megosztani vele, hogy mit pörölt velem Kuthy idefele jövet, miszerint ott azért csak nem tartunk még, hogy gyerekekre kelljen támaszkodnunk a nyomozás során. – Azt hallottuk, hogy régésznek készül, és megkérdeznénk, hátha talált valamit, ami… Érdekes lehet egy nyomozás szempontjából.

– Talált-e valamit – tolta az öreg a tarkójára a kalpagját. – Mindig talál ez a gyerek. Mindig. Ezüstkanálkát, római pénzt, csatokat, ilyesmiket. Itt álljanak meg – intett, amikor az erdős részből kiérve egy mező terült el előttünk, mögötte egy domb, amire szőlőtőkék sora futott fel. – Itt szokott lenni a Jocó. Jocó! – kiáltotta el magát az öreg, miután kiszállt a kocsiból.

– Erre, Papi, erre! – harsant a gyerek hangja egy bucka mögül. Mire odaértünk, a fülig maszatos kölyök kimászott a gödörből, megvakarta szétálló fülét, és homlokát ráncolva nézett ránk. – A bácsik kicsodák?

– Rendőrök vagyunk.

– Tényleg? Biztos?

Megmutattuk neki az igazolványunkat.

– Akkor ezt meg kell nézniük! – rikkantott a kiskölyök, és beszaladt a fák közé. Követtük. Egy füves tisztásszerűségen megállt, és az egyik bokor alá mutatott. Leguggoltam.

– Mindig meg akartam kérdezni, hogy ez az-e, amit a papám is hordott, amikor katona volt – mutatott a bokor alatt tompán csillogó négy dögcédulára. – Először egyet találtam meg, de nem tudtam kihúzni. Aztán kerestem még, és a másik hármat is megtaláltam, de azokat sem bírtam kihúzni. Nem baj?

– Nem – felelte Kuthy szárazon, majd elővette a tálat, és szótlanul lerakta a fűbe. A kisfiú leejtette a kis lapátját, tarisznyáját, és előhúzta a nyakába kötött spárgát, megcsillant a napfényben a nagyító üvege. Nadrágja zsebéből egy kefét vett elő, majd letérdelt a tál elé, és alaposan megvizsgálta. Az öreg egy fának dőlve szívta a kapadohánnyal töltött cigarettáját, Kuthy magában dünnyögött, és végül én szólaltam meg:

– Szerinted ez micsoda?

– Honnét szerezték a bácsik? Csak mert ez a városomból való. Ott van egy hasonló, csak ennél sokkal nagyobb is. Nagyon sokkal.

Közelebb léptem.

– A városodból?

Józsika közelebb jött, és a szája elé tette a mutatóujját.

– Ez egy nagy titok! Volt itt egyszer egy római város, úgy hívták, hogy Sevso, és én akarom kiásni, mert akkor olyan híres leszek, mint a német Schliemann. Tetszenek tudni, aki Tróját megtalálta. Tróját! – ismételte lelkesen.

– És mit találtál a városodból?

– Hát, falakat egyelőre még nem sokat, de tetszenek tudni, ez egy nagyon gazdag város volt, mert a kincseit… Majdnem elárultam! – szorította össze a száját.

– A kincseit, amiből ez is származik? Te találtad meg? – kérdezte Kuthy tettetett hitetlenkedéssel. – Tényleg? Ezt nem is bírom elhinni. Tényleg?

A kisfiú felszegte az állát.

– Akarják látni? Hát akkor tessenek jönni.

Azzal elindult, és magabiztosan haladt a domb felé, majd egy bokor előtt megállt, leguggolt, és így szólt:

– Ott vannak benn. Valaki egyszer már előttem megtalálta őket, mert hat nagy hordóban vannak. És a városom is itt van valahol, tudom ám én, csak meg kell még találnom! Sevso városa, ahol százszor több mesés kincs van, mint itt, az alagútban. Tessenek csak megnézni, minden van ott, kupák meg tálak meg mindenféle – állt fel. Majd leporolta a térdét, és vigyorogva folytatta: – Most már tudom, mit érzett a Schliemann, amikor megtalálta Tróját! Pont azt, amit én – düllesztette ki a mellét. Aztán megtörölte az orrát, és a tálra mutatott Kuthy kezében: – Ez ám az összes közül a legszebb, tessenek nagyon vigyázni rá.