Kácsor Zsolt: A föld körüli néni

2024. április 13. – 22:08

Kácsor Zsolt: A föld körüli néni
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Özv. K. Flóriánné dunaföldvári kisnyugdíjas az IBUSZ-tól egy világ körüli utat nyert, amit először el sem akart hinni, merthogy ő még soha az életében nem nyert semmit, kivéve egy hármast a lottón, de az régen volt, még 1987-ben, ráadásul a nyeremény összegét egy este elitta a férje. Először el sem hitte, hogy az országos nyereményjátéknak valóban ő lett a nyertese, azt gondolta, megviccelték, fel is hívta Londonban a lányát, hogy beolvassa neki a tájékoztató levelet, de a lánya helyett a kisebbik unokája, Tim szólt bele a telefonba, aki azt rikkantotta, hogy „fuck you”, majd a hívás meg is szakadt.

Fakjú, fakjú, ismételgette özv. K. Flóriánné, és azon tűnődött, hogy mit jelenthetett ez,

amikor megcsörrent a mobilja. Az hitte, a lánya hívta vissza, de nem. Az IBUSZ-tól keresték.

– Máris? – hebegte az asszony, és érezte, hogy nagyot dobban a szíve, pedig az ő szíve fiatalkora óta nem vert hevesen.

– Szeretettel gratulálunk! – mondta a vonal túlsó végén egy roppant kedves női hang, és szinte szó szerint megismételte annak a levélnek a tartalmát, ami özv. K. Flóriánné előtt hevert az asztalon. Ezek szerint mégis igaz… Ő az a szerencsés nyertes, aki a fődíjat elvitte.

– Köszönöm szépen – dadogta az asszony, majd érezte, hogy valamit még mondania kell, ezért hozzátette:

– Köszönöm szépen, hogy engem választottak.

Kuncogás volt a válasz.

– Ne tessék viccelni – hallotta a kedves női hangtól –, sorsoláson tetszett nyerni.

– Akkor véletlenül nyertem? – kérdezte özv. K. Flóriánné, mire csönd támadt a vonal másik végén. Majd végtelennek tetsző szünet után jött a válasz:

– Én nem hiszek a véletlenekben.

– Én sem – vágta rá özv. K. Flóriánné, és csak este, lefekvés előtt jutott eszébe, hogy ő ezt még nem is gondolta át. Tényleg nem hisz a véletlenekben? Este tízig várt éberen, hátha visszahívja a lánya, de nem hívta, úgyhogy nagyot sóhajtott, és bevett három szem altatót. Egy éve még két szem is elegendő volt, de újabban háromtól is alig alszik el.

Másnap reggel újra felhívta Londont, szerencsére nem Tim szólt bele a telefonba, hanem a lánya, akinek a hangja idegesen vibrált, feszült volt és ingerült, mint mindig,

özv. K. Flóriánné azonnal meg is bánta, hogy felhívta Annamarit, de már nem merte letenni, attól félt, csak még jobban felidegesíti a lányát.

– Mi a baj már megint, anya? – kérdezte Annamari.

– Semmi baj, kislányom.

– Akkor miért hívtál? – csattant fel a nő.

Özv. K. Flóriánné elszégyellte magát, hát tényleg, miért is hívja fel Londont ilyen apróságokkal, de azért csak kimondta:

– Képzeld, kislányom, nyertem egy világ körüli utat.

– Tessék?

– Komolyan mondom.

– Ne szívass, anya, fáradt vagyok én ehhez, a gyerekeket mindjárt vinnem kell az iskolába, te meg jössz ezzel a… Miért hívtál, de tényleg?

– Tényleg én nyertem – mentegetőzött özv. K. Flóriánné. – Volt valami nyereményjáték, a szomszédasszonytól hallottam róla, vettem egy IBUSZ-prospektust, abban volt a szelvény, ki kellett tölteni és be kellett küldeni, és tegnap hívtak, hogy én nyertem. És levelet is kaptam.

– Ez komoly?

– Igen – hebegte özv. K. Flóriánné, majd mentegetőzésképpen felajánlotta a lányának, hogy szívesen leteszi a telefont, nem akarja idegesíteni kora reggel. De a lánya félbeszakította:

– És mit mondtak, be lehet váltani pénzre?

Özv. K. Flóriánné ezen a kérdésen éppen úgy meglepődött, mint az IBUSZ-tól jött tegnapi telefonhíváson, és megint eszébe jutott, hogy nincsenek véletlenek. Illetve lehet, hogy vannak. Igazából ezen még mindig nem gondolkodott.

– Nem tudom, be lehet-e váltani – válaszolta. – Nem kérdeztem.

– Akkor miről beszélgettetek?

– Hogyhogy miről?

– Hát mit mondtak?

– Igazából csak annyit, hogy nincsenek véletlenek.

– Anya, ne idegesíts már korán reggel! – kiáltotta Annamari. – Lehet, hogy csalók voltak, ne ülj fel minden ökörségnek!

– Jó-jó – válaszolta özv. K. Flóriánné, és megígérte a lányának, hogy majd bemegy az IBUSZ-ba, és rákérdez.

De nem oda ment, hanem szokás szerint a temetőbe a férjéhez, aki ott feküdt egy betonlap alatt, amit nem ő öntött ki cementből, pedig mindig megígérte részegen. Özv. K. Flóriánné felvette a fekete kardigánját, a fekete cipőjét és a fekete szoknyáját, felült a buszra, és így ment ki, teljesen feketében a betonlaphoz. Piszmogott a sír körül, kitépett néhány szál, gaznak gondolt gazt, aztán a régi PET-palackban – aminek az aljában kövek voltak nehezéknek – vizet cserélt a friss virágoknak. Csak ezután szólt oda néhai K. Flóriánnak:

– Te Flóri, nyertem egy világ körüli utat.

– Ne szívass, Ibolya! Páros út? – kérdezte a férje.

– Hogyhogy? – rezzent meg özv. K. Flóriánné, mert attól félt, hogy már megint valami rosszat csinált.

– Nem érted?! – förmedt rá néhai K. Flórián. – Két személyre szól? Vagy egyre?

– Nem tudom, Flóri. Elfelejtettem megkérdezni.

Aztán csönd lett, csak néhány szál, gaznak gondolt gaz levele susogott a Duna felől fújó erős szélben.

– Akkor kérdezd meg! – dörrent rá kis idő múlva a férje. – De amilyen szerencsém van, tutira egyszemélyes.

– Ne idegeskedj, Flóri, nem tesz jót a szívednek.

Néhai K. Flóriánt nem sikerült megnyugtatni.

– Szóval utazol egyet a föld körül, Ibolya, én meg itt döglök.

Erre özv. K. Flóriánné nem tudott mit szólni. A férjének végtére is igaza van. Tényleg itt döglik. Ő meg nem tudja, vannak-e véletlenek.

– Afrikába is elrepülsz a négerek közé? – harsogott néhai K. Flórián, mire az özvegyébe beléhasított a felismerés.

– De hát én félek a repüléstől, Flóri! – kiáltotta.

– Miért, tán busszal akarsz menni Afrikába? – kérdezte a férje, és az asszony visszafojtott dühöt érzett ki a hangjából, mint mindig.

Bánta már, hogy szóba hozta ezt az egészet. Nem kellett volna. Minek idegesíti a férjét is ezzel a föld körüli úttal? Nem volt elég a lánya? Az is milyen ideges szegény. Mindenki milyen ideges. Csak az a nő az IBUSZ-ban, akivel a pesti irodában találkozott, az nem volt ideges. Merthogy özv. K. Flóriánnénak Pestre kellett utaznia, hogy úgymond a „dolgokat” megbeszélje, de annyira izgult előtte, hogy három szem altató sem segített. Egy negyediket is be kellett vennie éjfélkor, de még így is hánykolódott az ágyban egy órát, pedig korán kellett kelnie, reggel hétkor, hogy Dunaföldvárról időben felutazzon Pestre. Busszal ment, aztán meg villamossal. Sokan voltak Pesten, és néhai K. Flórián nagyon nem örült volna a feketéknek, akiket özvegye a villamoson látott.

– Lehet, hogy Afrikából jöttek ezek a négerek? – fogalmazódott meg özv. K. Flóriánnéban a jogosnak hitt kérdés, és jeges rémület szállt beléje a gondolattól, hogy el kell mennie Afrikába.

Az IBUSZ-irodában kedvesen fogadták, vitték rögtön az irodavezetőhöz, aki kávéval kínálta és édes süteménnyel, és megkérdezte, hogy melyik a kedvenc országa.

– Nem is gondolkodtam még rajta – motyogta özv. K. Flóriánné, és összébb húzta magán a barackszínű kardigánját, hiszen egy pillanatra oly védtelennek érezte magát.

– Mert most aztán bárhova elutazhat, ahová csak akar! – mondta neki az irodavezető, aki szép nő volt, olyan szép, hogy „a tévébe is felvették volna bemondónak”.

Ez amúgy néhai K. Flórián mondása volt, mindig ezt mondta a szép nőkre, és olyankor a felesége mindig hallgatott.

Aztán mások is jöttek az irodába, hogy megnézzék az országos nyertest és gratuláljanak neki, kérdezgették tőle, hogy boldog-e. És özv. K. Flóriánné nem akarta őket megbántani, hát azt ismételgette, hogy boldog, de elpirult, mert nem szokott hazudni. Úgy látta, hogy ezek az emberek boldogabbak, mint ő. Hát persze, hogy boldogabbak, állapította meg szomorúan, hiszen nem nekik kell elutazni a föld körülre.

– Többfajta utazási tervet összeállítunk, és majd ki tetszik választani a legjobbat – magyarázta az irodavezető, az a szép nő, aki bemondó is lehetett volna. – A lehető legkényelmesebb utakat állítjuk össze, hogy a repülőtereken ne kelljen sokat várni. Jó?

Özv. K. Flóriánné nem merte azt mondani, hogy nem jó. És fél óra múlva már zúgott a feje a desztinációktól. És tényleg szóba került Afrika. Egészen pontosan Dél-Afrika.

– Még én sem jártam ott – mondta az irodavezető. – Milyen jó lesz, ugye, Ibolya?

– Igen – suttogta özv. K. Flóriánné.

Másnap első dolga volt, hogy kimenjen a férjéhez a temetőbe. Fekete pulóver, fekete cipő, fekete szoknya. Néhány szál gaz.

– Na, mi volt? – förmedt rá a férje. – Mit mondtak, kétszemélyes az út?

– Nem tudom – lehelte a felesége. – Elfelejtettem megkérdezni.

– Na, tessék, ez vagy te – mondta fojtott hangon néhai K. Flórián.

– Jól van, na, azt sem tudtam, hol vagyok – pityergett özv. K. Flóriánné.

– Ne bőgjél már, Ibolya – mondta néhai K. Flórián, mert attól mindig megenyhült, ha a feleségét sírni látta, ami annak volt a bizonyítéka, hogy jó a szíve, legalábbis özv. K. Flóriánné mindig ezzel mentegette őt Annamarinak. A lányukat azonban ez a kifogás nem érdekelte, továbbra is „részeges disznónak” hívta az apját, és a temetésére sem jött haza Londonból. Ami fájt özv. K. Flóriánnénak, főleg az unokái miatt, akiket évente csak kétszer látott, de nem merte megmondani a lányának, hogy azért az fájt neki, hogy még az apja temetésére sem jött haza. Nem akarta Annamarit felidegesíteni, így is folyton mérges.

Akkor is ideges lett, amikor este beszéltek.

– Na, mi volt? – kérdezte az anyjától a telefonban. – Mit mondtak, be lehet váltani pénzre?

– Nem tudom – lehelte az anyja. – Elfelejtettem megkérdezni.

– Ennyit sem lehet rád bízni, anya! – harsant fel a lánya, mire özv. K. Flóriánné képzeletében megremegett London városa, ahol folyton ideges a lánya, főleg azóta, mióta egyedül maradt a gyerekekkel.

A férje két éve úgymond „lelépett” egy másik magyar nővel, akit Annamari úgy hívott, hogy „a magyar kurva”.

– Mit csinálnak a gyerekek? – kérdezte özv. K. Flóriánné, mert ösztönösen el akarta terelni a beszélgetést arról a kényelmetlen témáról, hogy neki alighanem körbe kell majd utaznia a földet.

– Telefonoznak – vágta rá Annamari, ami nem volt meglepetés, újabban a gyerekek állandóan telefonoznak.

– Tudnék beszélni velük? – érdeklődött özv. K. Flóriánné, mire csönd lett, majd röviddel később belerikkantott a telefonba Tim, a kisebbik gyerek:

– Fuck you!

Özv. K. Flóriánné mosolygott, milyen édes hangja van ennek a fiúnak, kár, hogy egy szavát sem érti. Majd újra a lánya vette át a telefont.

– Kérdezd már meg őket, hogy be lehet-e az utat váltani pénzre, jó?

– Jó – válaszolta az anyja.

És másnap délelőtt meg is kérdezte. Felhívta azt az irodát, ahol pár napja járt, és miután bemutatkozott, s elmondta, hogy mit akar, hallotta, hogy az irodavezetőnek odaszólnak:

– A nyertesünk az, a föld körüli néni.

– Szép jó napot kívánok, csókolom, drága Ibolya néni, hogy tetszik lenni? – kérdezte tőle az irodavezető.

– Nagyon jól – hazudta özv. K. Flóriánné, és rögtön elpirult. Majd megkérdezte, hogy az utazást be lehet-e váltani pénzre.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire meghallotta a választ:

– Sajnos nem. Miért, mi a baj, drága Ibolya néni?

Erre özv. K. Flóriánné elsírta magát, mert tudta, hogy Annamari ideges lesz, ha ezt megtudja. Biztosan kiabálni fog, és megint szidja majd azt a „magyar kurvát”, akivel a férje „lelépett”.

Abban egyeztek meg a telefonban, hogy az irodavezető elautózik hozzá Dunaföldvárra, hogy ne az asszonynak kelljen Pestre utaznia, és megbeszélnek mindent személyesen.

Két nap múlva már ott is volt a nő, és annyira kedves volt, hogy özv. K. Flóriánné megint elsírta magát, de most már nem tudta volna megmondani, hogy miért sír, egyszerűen csak jólesett neki. És sikerült megegyezni az irodavezetővel, aki elkérte Annamari számát, hogy vele beszélje meg a részleteket. És meg is beszélte. Abban maradtak, hogy a föld körüli út árából özv. K. Flóriánné és Annamari a két gyerekkel három éven át utazgat majd Londonba oda és vissza. És belefért egy közös nyaralás is Korfun főszezonban.

Ennek a megoldásnak néhai K. Flórián is örült, legalábbis nem kiabált, ami nála annak az elismerése volt, hogy a felesége nem csinált hülyeséget.

Végre özv. K. Flóriánné is örült. Örömében tett egy kört a sír körül. Aztán még egyet. S még egyet. Kihúzott a földből néhány szál gazt, majd üldögélt a Duna felől fújó szélben, s összébb húzta magán a fekete kardigánját.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!