Légrádi Gergely: Esetleg megviselték a történtek?

Mire készüljek? Ez csapda vagy segítség? Semmit nem mondtak. Csak üzentek, hogy ma háromra jöjjek be. Találkozó az iskolapszichológussal. Így akarnak alibit kreálni és kitenni minket, vagy így nyújtanak segítő kezet? De jó lenne tudni. Az első kérdésekből csak kiderül. Vagy ha nem, hát a hangnemből. Még öt perc van háromig. Megint egy üzenet. Ez most jókor jött. Legalább nem felejtem el lehalkítani. Az apja írt. Csak nincs valami baj? Mi történt? Baj van? Ezt ő kérdezi? Nem értem. Azóta nem írt. Magától. Én is csak kétszer. Ha nagy gond volt. De most nem írtam neki. Nem hívtam. És nincs baj. Leszámítva azt, hogy a fiam kárt tett magában. Ezek szerint valahogy megtudta. És most számonkér. El kellett volna mondanom neki. Nem akartam zavarni. Megijeszteni. Most biztos azt hiszi, titkolnivalóm van. Hogy szar anya vagyok. A gyerekre se tudok vigyázni. Remélem, nem haragszik meg. Talán ha nyugodtan, röviden válaszolok, nem lesz rosszabb a helyzet. És nem távolodik el még jobban tőlünk. Tőlem. De mit írjak? Hogy baj van, és jöjjön haza? Még messzebb menekülne. Azt, hogy semmi baj? Nem lenne igaz. Ha megírom, mi történt, az elég furán venné ki magát. Ha már tudja, azért, ha csak most mondom el, az ő kérdésére és nem magamtól, akkor azért. Valami semlegeset írok. Azt, hogy megvagyunk. Ez jó. Elég általános, és fedi az igazságot. Nagyjából. Illetve még talán annyi elfér mellette, hogy és veled? Ezt fogom írni. Kérem, jöjjön be, hallatszik közelről. Felnézek. Egyszerre nyílik az ajtó, jut el hozzám a mondat, és tűnik elő egy fiatal nő arca. Hány éves lehet? Szemtelenül fiatal. Ő kérdez ki? Az ő kezében vagyunk? Na ne már! A mobilt gyorsan elteszem. Ne lássa, hogy telefonozással töltöttem az időt. Követem. Szűk szobája van. Épphogy elfér benne egy asztal és két szék. Bemutatkozik. Megvárja, míg leülök. Ezek szerint nincsenek leosztott szerepek. Jó jel. Az asztalán néhány papír. Messze van, és fejjel lefelé, nem tudok beleolvasni. Megköszöni, hogy eljöttem. Aztán megkérdezi, hogy van a fiam. Köszönöm, jól. Ő is örül, hogy újra visszatér az iskolába a hosszabb szünet után. Nem cseng valami túl jól ez a hosszú szünet. Mintha kerülné a valódi témát. De nem. A lényegre tér, és máris a sérülésekről kérdez. Arra kíváncsi, teljesen rendbejött-e. Visszakérdezek, hogy mit ért rendbejövetel alatt. Nem a fizikai sérülésre gondol, hanem a lelki oldalára. Nincs semmi baja a lelkének, nyugtatom meg. Az jó hír, mosolyodik el. Ezek szerint akkor tisztázták, miért vagdosta magát, folytatja kertelés nélkül. Vagdosta magát. Szörnyen hangzik, hogy vagdosta magát. A fiam nem vagdosta magát. Az lehet, hogy megvágta, megszúrta a combját, de okkal tette. A fiam nem valami depressziós, szuicid hajlamú neurotikus hülyegyerek, aki vagdossa magát. Ráadásul csak egyszer csinálta. Mosolyogva várja a választ. Nem tűnik erőltetettnek. Inkább türelmes és érdeklődő. Szerintem nem lehet több huszonnyolc évesnél. És nekem most ennek a csitrinek kellene elmagyaráznom, hogy nem beszéltük meg. Nem tisztáztuk. Mert nem lehet az ilyesmit tisztázni. Ha ott lett volna a sürgősségin, tudná. De nem volt ott. Nem hallotta. A fiam mindent elmondott. A doki kérdésére. Néhány szóban csak, de mindent, amit tudott. Sőt, még talán többet is a kelleténél. Mit bántsam újra azzal, hogy felhozom a témát? Még mindig mosolyog. Csendben, nyugodtan várja a választ. Ahogy tanították neki az egyetemen. Sok múlik a válaszon. Nagyon sok. Ezért hívtak be. Rendben, akkor legyen. Igen, tisztáztuk, felelem. Ennek örülök, veszi tudomásul a válaszomat. És, azóta, hogy viselkedik? Olyan, mint korábban? Vagy lát rajta változást?, folytatja a kérdések sorát. Nem kíváncsi arra, mire jutottunk. Mi az eredménye a tisztázásnak. Ezzel csőbe húz? Nem tudom. És mi a jó válasz? Az, hogy kiegyensúlyozottabb lett, vagy az, hogy ugyanolyan, mint volt? Talán inkább az, hogy olyan, mint volt. Kevésbé tűnik kockázatosnak. Ezt mondom. Bólint egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a válaszomat. Majd arra kíváncsi, hogy én hogy vagyok. Köszönöm, minden rendben, fogom rövidre. Esetleg megviselték a történtek?, kérdezi felhang nélkül. Csak, úgy, bele a levegőbe. Esetleg megviselték a történtek? Hogy megviseltek-e? A történtek? Miféle történtek? Ami miatt zsákutcába került az életem? Amit évekkel ezelőtt végérvényesen elrontottam? Ami évek óta történik velem? Vagy ami évek óta nem történik velem? Amire időtlen idők óta várok? Na, ebből elég. Kihúzom magam, és a szemébe nézek: van egy beteg gyerekem, akinek időről időre borzalmas fájdalmai vannak. Nem tudni, mi váltja ki. Mikor támad újra. Egyedül nevelem, mert az apja lelépett. Nem bírta elfogadni, hogy neki egy beteg gyerek jutott. Meg egy halott. Nem akart mellettem maradni. Aki rossz ómen. Egy olyan nő mellett, aki nem tudott egészséges gyereket szülni neki. Aki aztán újra teherbe esett, de annyira nehéz volt minden, a várakozás, a fiam kiszámíthatatlansága, a rohamok, az állandó készenlét annyira stresszes volt, és annyira féltem, hogy nem tudott megmaradni. Nem akart megszületni. Élve. Nem akart ebbe a családba megérkezni. Ebbe a csonkává lett családba. A fiam okozta a lányom halálát. A figyelemzavaros, kiszámíthatatlan, beilleszkedésre képtelen fiam. Aki nem lesz jobb. Nem lesz egészségesebb. Nem lesz okosabb. Soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Bármit csinálok, bármivel próbálkozok. Pedig én mindent megteszek, hogy megváltozzon. Hogy felzárkózzon. Olyan legyen, mint minden más gyerek. Nem csoda, hogy az apja nem akart ehhez tovább asszisztálni. Lelépett. Elhagyott, esélyt sem adva, hogy boldog életem legyen. Vele, kettesben. Azóta két dolgot csinálok. Menekülök és várok. Menekülök az egyik óvodából a másikba. Az egyik iskolából a másikba. Az egyik kezelésről a másikra. És várok. Várom, hogy hasson a gyógyszer. Várom, hogy mikor engedik ki a kórházból. Várom, hogy mi lesz a következő balhé. Mikor hívnak be újra az iskolába, elbeszélgetésre. Várom, mikor engedik már haza a kórházból. És várom, hogy hazajöjjön az apja. Elmondhatatlanul várom. Mégis itt vagyok. Itt vagyok, és a kérdéseire válaszolok. Várok, válaszolok, viszem a háztartást, ellátom a kötelezettségeimet, elvégzem a munkám, és mindent tőlem telhetőt megteszek, most is, hogy ne kelljen iskolát váltatunk. Mindezek ellenére itt ülök, és válaszolok a kérdéseire, amióta beléptem. Mondja, maga szerint megviseltek a történtek?