Mária kényelmesen feküdt, egyedül az zavarta, hogy a derekánál egy keskeny sávban felcsúszott vödörkék, virágbimbó-horgolású szvettere, és a szabadon maradt bőrbe helyenként beleállt néhány keményebb növényszár. De ha ügyesen mocorgott, kígyózó szlalommozgással épp csak pár millimétert, ezeket a kínzó szúrásokat is elkerülhette.
A koponyája mindig is csontos volt, jópofa vagy, mégis milyen legyen, úgy értve, hogy a tarkóján túl kevés a bőr, és az agyat bezáró csontedény valahogy pont úgy türemkedik ki, egészen képtelen dudorral, hogy szinte lehetetlenné teszi a kényelmes alvást, fekvést, minden nyomja a fejét, alulról préseli gondolatait.
De most egész kellemes volt, valami puha dologra simulhatott rá, talán egy pitypang szárára, tele levegős szirompomponokkal, itt a feje mellett is körbe-körbe a pitypangok rezgős buckái, ha felülről nézi valaki, pont olyan, mintha aranyszín glóriát fújt volna feje köré az anyaföld.
Földre mázolt szent ikon a természet aranyával.
Talán egy vakondtúrás is lehetett ott, kényelmesen megtámasztja a fejét, szinte belátja a kert végét is.
Na, de azok a szagok.
A tavasz az érzékszerveket kezdte ki.
Az illatok összehangolt stratégia szerint támadtak. Az akác szaga jött elöl, szétbonthatatlan hadrendben, a gyalogság elszánt büszkeségével, mint akik tudják, hogy hiába hullik el közülük akár harmadnyi, akár több mint a fele, a csata lényege akkor is rajtuk múlik, az ő rettenhetetlen lépéseiken, a megbicsaklások, földre zuhanások után is oly megbízhatóan hömpölygő tömegen.
Oldalról mért csapást a hárs, tomboló lovasságként, derékba támadva a szagolót, aki nem ocsúdhatott az akác illata alól, máris orrába került a másik illat.
A nehéztüzérség távolabbról támogatta az attakot.
Nem nyomultak hurrát kiáltva nagy tömegben előre, mint a gyalogság, nem kapták fel a lehullott zászlót, hogy lóhátról mutassák meg a többieknek a harc büszkeségét, mint a lovasság, hanem jól megválasztott pozícióból szórták bombáikat az ellenségre.
A bodzabokor illata rendíthetetlenül tüzelt a kert hátsó végéből, és idegtépő türelemmel töltötte újra és újra a lövegeket. Ha a tavaszi szent illatcsatában egy-egy készülő húsleves profán szaga kiütötte egyik ágyúját, nem érdekelte. Irányba állította legközelebbi épen maradt fegyverét, és azzal támadt.
A felderítők sem maradhattak el. Mindent behálózó ösvényeiken módszeresen haladtak előre. A borostyán virága láthatatlanul, hirtelen meglepve támadt illatával. Hosszú és türelmes előkészítő munka, sárban-hidegben, rideg terepen való csúszkálás előzte meg azt, hogy végre ők is lecsapjanak.
A hadvezér valahonnan a tavasz legmagasabb csúcsáról irányította az illatok összes csapatát. Maga is beleszédült időnként a szagok csapásaiba, fejbe vágta saját háborúja mámorító ereje.
Micsoda szagok! Micsoda illatrohamok, gondolta Mária. A tavasz legszebb fegyverténye, hogy az orrodon keresztül győz le.
Igaz, marha vagyok, tette még hozzá.
Mekkora hülyeség már, hogy mindenről a halott férjem csataleírásai jutnak az eszembe. Hát hiszen a tavaszt nem lehet Napóleon előrenyomulásához hasonlítani az orosz mezők kopogósra fagyott talaján!
Vagy mégis. Vagy mégis pont így kell érezni a tavaszt.
Ignác és az ő véget nem érő háborús meséi. Hogy unta sokszor őket! Hogy hiányoznak, hogy a fene vinné el!
Mária tovább nézelődött.
Kellemes itt feküdni, biztatta magát, teste belesimul a növények karjába, melyek a tavasz orgazmusától újra és újra finoman megránganak. Szirmaikat időnként rovarok balettos lábai rezgetik meg.
Na igen, a rovarok. A tavasz állhatatos zenészei. Hangjuk nélkül az egész évszak nem ér egy kert végébe hajított gazszárat sem.
A poszméh mély bőgőjével itt köröz mellette.
A cserebogár mit sem törődve a szimfonikus összhanggal, durva gőzgépként robban bele a zenébe.
Még nála is hangosabb a kék fadongó, na, ha ez megcsíp, nekem annyi, jegyezte meg Mária, miért amúgy nem annyi? Megsimította bal karjával az ásót, és még egyszer végigpásztázta tekintetével a kertet. A fenségesen zöld, fenségesen tarka birodalmat, melynek évek óta ő az egyetlen uralkodója.
A karján hangya sétált. Dehogy, ez jobban csiklandoz, mint egy hangya, lehet, hogy kopogtató bogár?
Mária tekintete végül a magasba siklott.
Az ég fémes szürkéje alól úgy bukkant elő az üde kékség, mintha egy konzervtetőt hajtottak volna fel róla. Színét a nő eddig inkább csak a periférikusan érzékelte, nem volt módja az eget hosszan bámulni, hiszen mindennap csatába indult. A földön.
A sok metszeni való, gazolni való, locsolni való felé irányította tekintetét. Lefelé.
De ott fönn, ott fönn a derűs ég, valami fényes és szilárd nagyszerűséggel taglózta le. Életében először nézett fel a kék égre. Most, hogy itt fekszik hátán a kertben, talán éppen ideje volt.
Először az ég színe nyűgözte le.
Mintha ez a kék hirtelen lemetszette volna lelkét a bensőjéről, hogy végre szabadon szárnyaljon, és eloldotta volna a béklyót, mely évek óta, sőt egész életében visszatartotta, nosza indulj, nógatta, gyí, tiéd a végtelen, tiéd a mindenem, nem kell már húznod magad után semmilyen terhet, ne cipeld ezt az életet.
És ahogy süvített fel a kék útjain, ész nélkül, pályát keresve, mint a majdnem készre fújt luftballon, mely kiszabadul a kézből, és ziláltan körbepattog a levegőben, ő úgy futotta be Mária képzeletével a mennyeket.
Bele akarta fúrni fejét a felhők szoknyájába.
Emlékszik az esküvőjére. Amikor Ignác elvette abban a kései szerelemben, amikor Máriának már volt egy gyermeke, aki egyszerre ijedt meg az esküvőtől, egyszerre varázsolta el, a kislány a szertartáson és a lagziban is végig anyja többrétegű szoknyájába dugta a fejét. És közben ilyeneket susogott: „Valami szép kezdődik, érzem, valami szép indult meg most.”
Így akarta Mária a felhők szoknyája közé fúrni a fejét, ijedten várva a csodát. Hogy végre megtörténjen vele a rettegett, és elkezdődhessen a szép.
A paradicsomok fóliája időközben kicsúszott a jobb kezéből, markolászni kezdett a fűben, itt vagy, ni, nem szöksz el. Az ásó még megvan a balban, na, jól van akkor. Legfontosabb fegyverei még az ég bámulása közben is készenlétben kell hogy legyenek.
Bámulás. Nem is ez a jó szó. Ez az ég egyszerre van távol, mégis annyira közel, hogy szinte be tudná lélegezni. A helye és a magassága sem határozható meg pontosan.
Hol van, hol az a magas ég, amit eddig nem ismertem, csak ma vettem észre? Igen, semmit sem ismertem, semmit sem tudtam.
Megint ott volt felette az a magas ég, rajta még magasabban úszó felhőkkel, amelyeken valami kék végtelenség derengett át.
Itt van az a magas ég, mondta Ignác, de ezt a nő már nem hallhatta.
A mentőtiszt úgy robogott Mária kertje felé, mintha lóháton érkezne. Két asszisztense, mint a hadparancsnok segédtisztjei, ugrásra készen várták, milyen utasítást ad az apró termetű, pohos orvos.
Az idős asszony évek óta volt a környék kedvence pompázatos kertjével, még a fiatalabbak is bekérezkedtek mindig, hogy lefotózhassák magukat a növényekkel, lefeküdtek a színes virágmezőkre. Miért nem a virágot fényképezik, miért magukat? – Mária sosem értette.
A nő tekintete most fénytelenül bámult az égre, a mentős látta, hogy nem kell rohanni, de azért hivatalból megszaporázta lépteit.
Letérdelt hozzá, pulzusa már nem volt.
Mária bal kezével az ásót szorította, akár katona a fegyverét, melyet semmilyen körülmények között sem hagyhat el, mert különben megbüntetik a feljebbvalói. Jobb kezében a paradicsomokról lehántott műanyag fólia ezüstösen ragyogó lobogója.
Arcán büszke mosoly, mint aki a legszebb csatában, a legszebb ügyért adta életét. Halott szeme az eget fürkészte.
Szép halál! – mondta a mentőtiszt az asszisztensére pillantva. Felnézett az égre, követve Mária tekintetét.
A színes kert alján ásóját szorongató asszony mellett abban a pillanatban minden olyan aprónak és jelentéktelennek tetszett. Csak a végtelen ég és a rajta úszó felhők tűntek fontosnak, csakis azok számítottak.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
