Borda Réka: Rókaidegek

2022. december 24. – 10:03

Borda Réka: Rókaidegek
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Azóta sem tudom megszokni az emelkedőket, hogy a hegyre költöztünk. Alföldiként különösen nehéz elviselni őket, bár azt hiszem, ezzel csak magamat áltatom, hiszen vélhetően a napi két doboz cigaretta sem segít abban, hogy bírjam szusszal a menetelést. De nem csak emiatt van ellenérzésem a hazafelé vezető úttal kapcsolatban. Ősszel különösen nem szeretek éjszaka az utcán sétálni, hiszen a száraz falevelektől képtelenség nesztelenül járni. Pedig ha zajt is csapok, nincs mitől félni. Errefelé nincsenek rosszakarók, csak a hatalomhoz ügyesen dörgölőzők, akik drága autóval sietnek haza, és persze mi, akik a csoda folytán ki tudtak fogni olcsó albérletet a környéken.

És van itt még valami, amitől rossz érzés a szabad ég alatt járni. Pár hete kezdődött. Hazafele tartottam egy fárasztó nap végén. Sötét volt, épp olyan nyálkás sötét, mint hajnalban, amikor elindultam otthonról. Meglehetősen elégedett voltam a köddel, hiszen a levelek annyira átáztak tőle, hogy nem zörögtek a talpam alatt. Kivételesen nem is lihegtem annyira az emelkedőn, mint szoktam. Már majdnem a sarokra értem, a kulcsom után nyúltam, amikor egy róka futott elém. Nem volt közel, de annyira épp igen, hogy ösztönösen számba vettem a lehetséges menekülési útvonalakat. Megállt az úttesten, elnézett a túlsó vége felé, aztán rám pillantott. Megmerevedett. Úgy tűnt, mintha ő is fontolgatná a menekülést. Vagy a támadást. Miközben egymást méregettük, kirajzolódott egy villogó lámpa a ködben, és mire felfedte magát a hozzá tartozó biciklis, a róka eltűnt a szemem elől.

Még sosem láttam azelőtt rókát. Az ember azt hiszi, ismeri a természetet a mesék alapján, vagy nézett annyi dokumentumfilmet az állatokról, hogy tudja, hogyan festenek, de a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Sokkal plasztikusabb. A róka nem annyira szép, mint ahogyan azt el akarják velünk hitetni: girhesebb, grimaszolóbb, kimerültebb. A bundája mégis vonzóbb, mintha nem is vörösen, hanem lilán világítana az opálos lámpafényben. Ő nem csak egy róka volt. Olyan róka volt, amit beborított a félelmem, a meglepettségem és az elgyötörtségem. Ettől kicsit az én rókám is lett, hiszen tudtam, hogy más biztosan nem nézett még rá olyan fáradtsággal vegyes ijedtséggel, mint amilyennel én. Ám talán épp emiatt nem tudtam kellően magamba engedni őt. Belém mászott, aztán hiány nélkül távozott is.

Otthon nem meséltem el a férjemnek az esetet. Nem láttam értelmét egy olyan állatról beszámolni, amit, tudván, hogy a hegyen élünk, vélhetően közel sem utoljára láttunk. Egyébként is nagyobb szükségem volt arra, hogy a munkahelyemről panaszkodjak. Addig meséltem neki, amíg előbújt a telihold a szomszéd óriás fenyőfája mögül, és álomba sírtam magam.

Pár nappal később megint találkoztunk. Akkor is ugyanolyan fáradtan, ha nem fáradtabban lihegtem a lakás felé. Az esőtől kristálytiszta levegőben megéreztem a dohányszagom, és felkavarodott a gyomrom. Ez még inkább arra ösztönzött, hogy mielőbb hazaérjek, lezuhanyozzak, és netalán még sírjak is. Ám a róka ismét megjelent, pontosan ugyanott, ahol legutóbb. Az út túlsó vége felé nézett, aztán rám. Ezúttal zöldesen csillogott a szőre, és soványabbnak tűnt, mint legutóbb. Talán a csapzottsága tette. Egy pillanatra mintha magammal szemeztem volna. Pedig, micsoda hülyeség, én én voltam, ő meg ő. Semmi hasonlóság nem volt bennünk, és ezt, mindent összevetve, keserűen vettem tudomásul.

Lassan a zsebembe nyúltam. Egy mentolos cukorka volt nálam. Kivettem, és óvatosan, a lehető legkevesebb zajt csapva kicsomagoltam, miközben fel-felpillantottam a rókára. Félt, de nem akart támadni. Végtére is örültem, amiért ő ő, én meg én vagyok, és hogy ezen az utcán kívül tényleg sehol nem érünk össze. Mégis, miben osztozhatnánk mi ketten, hacsak nem ezen a cukorkán? Felmerült bennem, hogy egy rókának akár mérgező is lehet, de a kutyánk is evett már belőle, és nem lett baja. A rókák pedig sok szempontból hasonlóak a kutyákhoz, csak szívósabbak náluk.

Leguggoltam. Odatartottam a cukorkát, és a róka meg-megállva, félénken szaglászva közeledett felém. Már egészen közel járt, amikor megtorpant. Vágyott a cukorkára, de hamar egyértelművé vált, hogy egy tapodtat sem fog közelebb merészkedni hozzám. Pedig ha kinyújtottam volna a karom, könnyen elkaphattam volna. Egy falevél hátára raktam a cukorkát, majd felálltam, és hátrébb léptem. A róka egy fa mögé bújt. Megint megéreztem a dohányszagom, ismét felkavarodott a gyomrom. Haza akartam menni. Nagy ívben kikerültem a rókát, szándékosan rá sem nézve, nehogy azt higgye, be akarom keríteni őt. Éreztem, hogy nem veszi le rólam a szemét.

Vacsora közben mégiscsak elmeséltem a férjemnek az esetet, akit jobban felcsigázott a találkozás, mint engem. Abban viszont egyetértettünk, hogy rossz ötlet volt cukorkával kínálni a rókát. Utánaolvastunk, hogy mit bír el a rókák hasa, és mivel semmi jel nem utalt arra, hogy a cukorkák halálosak lennének számukra, aludni tértünk.

Másnap kora reggel keltem, mivel a szokásosnál is előbb kellett beérnem a munkába. Amikor kiléptem a kapun, valami a szemközti játszótér szélén ült. A tér egy emelkedőn helyezkedik el, így a vakító fehér fényben azt hittem, egy kutya bámul rám. Ettől jobban megijedtem, mint a rókától, amit csak második pillantásra ismertem fel. Elindultam a buszmegálló felé, de a tér mentén követni kezdett. Megálltam, ő is megállt. Nem volt időm ilyen játékokra. Nekiveselkedtem a lejtőnek, mire a róka leszaladt a térről, majd mellém sorolt. Rápillantottam, és ahogy elkapta a tekintetem, közelebb merészkedett hozzám. Egy percem volt a busz érkezéséig. Nem lassítottam, pedig a kereszteződéshez érve nagy sebességgel hajtott felém egy autó. Tudtam, hogy engem átenged az úton, a rókát viszont halálra rémíti. Így is lett. A kocsi fékezett, és a róka eliszkolt. Épp elértem a buszt.

Amikor a munka végeztével, ismét sötétben leszálltam a buszról, feszültség fogott el a hazavezető út gondolatától. Nem volt kedvem ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen bennem egy róka, amiért nem foglalkozom vele. Én csak haza akartam érni a meleg lakásba, hogy panaszkodjak, aztán lehetőség szerint aludjak. De ezúttal nem jött elém. Meglepett, hogy ettől elhagyatva éreztem magam. Csodálkozásom hamar neheztelésbe csapott át, és a makacs duzzogás úgy repített fel az emelkedőn, ahogyan még soha azelőtt. Jobban ki is fulladtam, mint máskor.

Mire elővettem a kulcsom, arra jutottam, hogy nem is a róka távolmaradása zavar, hanem a szemtelensége, amivel belopódzik az életembe, aztán mindenféle előjel nélkül távozik. A pók se sétáljon be az otthonunkba, mert nem neki építettük. Neki ott a vasútállomás elhagyatott sarka, egy remegő bokor vagy egy autó visszapillantó tükre. A róka se jöjjön a közelünkbe, ha egyszer nincs helye közöttünk. A férjem nem győzött nyugtatgatni, és betudta a dolgot annak, hogy nyűgös vagyok. Ettől még jobban felháborodtam, és megint sírva aludtam el.

Napok teltek el, és a róka nem jött. Lassan aggódni kezdtem. Talán a cukorka mégis rosszat tett neki. Talán éhes volt, és segítségre számított. Talán csak simogatást akart. Elszégyelltem magam. Egyik este inkább elmentem a nonstopba parizert venni neki. Az talán csak jobb a rókáknak, mint a cukorka, gondoltam. Eztán a játszótér felé vettem az irányt, és a tetők felett elnézve arra lettem figyelmes, hogy pont olyan girhes és vörös a hold, mint egy róka. Leültem a kapunkhoz legközelebb eső padra, kitettem magam elé egy szelet parizert, és vártam. Ráláttam a hatalmas erdőre, ami pár utcával fentebb kezdődött. Mintha megmozdultak volna a fák. Egyszeriben úgy tűnt, megállíthatatlan rókahadak tartanak felém, és világít a farkuk vége, mint a tejüveg. De mégsem értek el hozzám, én pedig hazamentem.

A következő néhány napban is felmentem a játszótérre, de a parizer egyre csak barnult, aztán egy varjú felkapta, és elszállt vele. Lassan szokásommá vált az első reggeli cigaretta elszívása a téren. Képes voltam még korábban kelni azért, hogy legyen időm kávét főzni, melegen felöltözni, dideregve várni odakint a rókára, majd pár perc erejéig visszatérni a melegbe, hogy aztán felkapjam a holmim, és dolgozni induljak. A szemem alá szorítottam a hideg bögrét, hogy összeránduljanak a karikáim, de csak libabőrös lettem tőle. Arra jutottam, hogy a póknak van igaza, ami beköltözik a házunkba, hogy mindig szemmel tarthasson minket. Elvégre semmi ne bízzon meg az emberben.

Aztán egyik reggel megint ott volt. Magabiztosan tekintett le rám a térről. Ezúttal első pillantásra felismertem. Letettem a járdaszegélyre a csészémet, és felsétáltam hozzá. Minden várakozásom ellenére felbőszített a büszke tartása. Mintha megvetne, amiért vágytam rá. Közelebb merészkedtem, és elkaptam a grabancát. Felvonyított. Ne gyere ide többet, ripakodtam rá. Nyüszögött, kis felhőket pöfékelt, és rángatózott a szája. Egyszerre tűnt úgy, mintha szórakozna rajtam, és úgy, mintha halálra lenne rémülve. Elengedtem, és elszaladt.

Felhívtam a férjemet, hogy sikerült elüldöznöm a rókát. Hallgatott egy darabig a telefonban, aztán letette. Nem sokkal később becsukta maga mögött az ajtót, és kilépett a kapun. Amikor mellém ért, olyan benyomást keltett, mintha épp annyira látna idegennek, mint amennyire bensőségesen ismerősnek. Mi van?, kérdeztem, és megmasszíroztam a szemem alját. Mondj már fel, szólalt meg. Ez most hogy jön ide? A zsebembe dugtam a kezem, és ökölbe szorítottam. Csak úgy, válaszolta. Levágódtam a padra, és az erdőre pillantottam. Azon kaptam magam, hogy megint mozognak a fák. Cukorkát?, kérdezte. Kérek, mondtam, és elvettem tőle egyet.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!