Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak: 23 író 28 novellája. Öt tárcanovella először a kötetben látott napvilágot, ezek egyikét olvashatják most online is.
Jutka a padon ötpercenként kicsit módosította pozícióját. Továbbra is férjének támasztotta hátát, bal lábát a padon pihentette, de egy pár centivel jobbra, majd balra csúszott. Fájó végtagját aládúcolta a hálózsákkal, amit a kempingben fia dobott be neki az autóba. A vállán le-lecsúszó bikinipántját zavartan igazgatta.
– Még hányan vannak előttünk?
– Ne mondd, hogy a magánba kéne mennünk.
– Csak azt kérdeztem, hányan vannak előttünk.
A családi gombaüzem éves profitjából akár magánkórházat is építhettek volna, a külföldi vendégmunkások olyan olcsón gyűjtötték a gomba kilóját. Jóska mégsem akart hallani semmi magánról, se magánkórházról, se magániskoláról. Csak akkor nyúlt mélyen a zsebébe, ha az üzleti célt szolgált. Mindig azt mondogatta, hogy ha magánkórházra költené a pénzét, akkor nem lenne mit magánkórházra költeni. A pénzt meg kell fogni. És mindig a legrosszabbra kell számítani.
– Ha nem ezekkel menne el az idő, már sorra kerülnénk – fejével a vérző homlokú férfi felé bökött, akit éppen egy ápolónő teremtett le.
– Hát, Viktor, nem tanulja meg, hogy a tizedik tütüke után nem ülünk biciklire? Nézzék meg – fordult a várakozók felé –, itt van egy felnőtt férfi, aztán így szeret minket, hogy hetente visszajár.
Jóska morgott valamit, néhányan zavartan nevettek, a velük szemben ülő felkötött kezű srác pedig ügyetlenül próbált bal kezével görgetni a telefonon.
– Radnai Józsefné. Radnai Józsefné – üvöltött az asszisztensnő kicigarettázott hangon. Már a név első elhangzásakor türelmetlen volt, a másodiknál határozottan szemrehányó.
Jutka kötelességtudóan felpattant, de abban a pillanatban fel is ordított, bal lábába beléhasított a fájdalom. Lassan, csoszogva elindult a vizsgáló felé. Végtelennek tűnt az a tíz méter, amit meg kellett tennie. Jóska tehet az egészről, gondolta, akit érkezésükkor próbált rávenni, hogy csináljon valahol közelebb helyet neki. Erre a férje csak morgott, hogy csináljak, csináljak, hát mi vagyok én, Mózes?
Jóskát rettenetesen zavarta, amikor Jutka kivagyiskodott. Minden alkalommal kellemetlen helyzetbe hozta barátai előtt, amikor egy-egy egzotikus nyaralásukról többórás képvetítést tartott. Ráadásul a fotókon Jóska úgy nézett ki, mint aki citromba harapott. Nem tudott nem arra a rengeteg pénzre gondolni, amit arra a pár napos, teljesen értelmetlen utazásra költöttek, amibe csak azért ment bele, hogy bizonyítsa az apósának, boldoggá teszi Jutkát.
– Segítsél már! – kiáltott Jóskának, aki lassan feltápászkodott, hóna alá gyűrte a hálózsákot, és átkarolta feleségét.
– Fáradjanak beljebb – az orvos a belső szobába mutatott, ahol egy vizsgálóágy és egy paraván állt. Kint egy számítógép-monitor mögött ült a vörösre festett, daueroltatott hajú asszisztensnő.
– Lábsérülés csónakázás közben, ez áll a bejelentkező lapon. El tudná mondani, hogyan történt a baleset? – ahogy az orvos az ágyra mutatott, és Jutka felkecmergett, Jóska az orvos kezét figyelte. Milyen barna, határozottan barna, hát nem a nyaraláson barnult le, gondolta.
– A kisfiunkkal voltunk nyaralni, Ferikével, meg jött a kis barátnője is velünk. Ez a kempingezés a Jóska ötlete volt, hiába mondtam, hogy az én derekamnak ez már nem, de nagyon fösvény az uram.
Az orvos udvariasan közbevágott, és megkérte Jutkát, hogy térjen a baleset körülményeire.
– Szóval elmentünk a Tisza-tóra csónakázni, hát az egészen fantasztikus! Maga járt már ott? Bár nem hiszem, mikor jött az országba?
Jóska megköszörülte a torkát.
– Menjen el a Tisza-tóra, innen egy nagy köpésre van, és hát ott olyan vízililiomok vannak! Szóval a fiam ötlete volt, hogy álljunk meg egy kilátónál. Hát kiszálltunk, bár a Jóska húzta a száját.
Ekkor kopogtak, egy nőt kísért be egy mentős, fel volt szakadva a szemhéja, az unokájával focizott. Az orvos elnézést kért, és átment az első szobába, hogy ellássa a beteget.
– Ne szövegelj már ennyit!
Az orvos visszatért, és újra megkérte Jutkát, hogy térjen a balesetre.
– Szóval a kilátónál kiszálltunk, és felmentünk, hát sokat nem lehetett látni, nem volt egy nagy szám.
– Hölgyem…
– Elnézést, csak hogyha arra jár, nem éri meg kiszállni. Szóval itt a kilátónál a fiam odalép az apjához, és azt mondja, hogy papa, mi Aishával összeházasodunk. Hát akkor a Jóska rám néz, mintha azt kérdezné: ezt te tudtad? Csapdába csaltatok? Aztán lerohan a rozoga lépcsőn, hát azt hittem, ott töri össze magát. A fiamnak mondom, ne haragudj, és rohanok le a Jóska után.
– És ekkor esett el? – kérdezi a doktor, próbálja gyorsítani a beszámolót, még rengetegen várnak kint a traumatológia várójában, a nő sérülése pedig nem tűnik súlyosnak. Jutka közben próbál úgy támaszkodni a vizsgálóasztalon, hogy kibírható legyen a lábában lévő fájdalom, de amikor beszél, mintha minden kellemetlenség elpárologna.
– Mindjárt odajutok, doktor úr. Szóval a Jóska már a csónakban ül, mire odaérek a partra. El kell mondani, hogy Aisha Nigériából jött. A férjem meg nem szereti az ilyet.
– Jutka!
– Jó, jó, szóval el akar onnan evezni, én meg kiabálok neki, hogy Jóska, ne tedd ezt. Feri az egyetlen gyermekünk, ezt nem teheted velem. Ő meg erre, hogy Jutka, én ezt nem... Én meg látom, hogy készül elindulni. Ekkor már Feriék is a hátam mögött, rögtön érzem, milyen csalódott, azt hitte, a lánykérésre az apja megenyhül. Hát én akkor nem tudom most magának megmondani, hogy milyen megfontolásból, de betettem a lábamat a csónakba, mintha szállnék be, Jóska nem is látta, mert el volt szállva az agya, és már evezett is volna el, a másik lábam meg a parton, mert nem akartam beszállni teljesen, hanem a Ferikébe kapaszkodtam. Hát egyiket se bírom elengedni, tetszik érteni, doktor úr? Jóska meg csak távolodott a parttól. Én meg így kifeszítve voltam, mint Krisztus a kereszten, csak nekem a lábaim. És jajgatok, hogy fáj, fáj, fáj, állj meg, Jóska, és akkor hátranézett, és megállt, én meg akkor a vízbe zuhantam.
Az orvos megkérte Jutkát, hogy feküdjön hanyatt. Emelte a bal lábát, különböző irányokba mozgatta, és közben kérdéseket tett fel a fájdalom jellegével kapcsolatban. Jóska azon csodálkozott, hogy az orvosnak nincsen akcentusa. És azon, hogy milyen higgadtan kezeli a helyzetet.
– Felülhet. A dereka húzódott meg. Feltehetőleg lehetett korábbi derékprobléma, ami ettől a balesettől jött elő.
Átment az első szobába, és röviden lediktálta az asszisztensnőnek az esetet, a diagnózist és a kezelési javaslatot. Jóska elismerően biccentett, hogy a felesége szószátyár történetét milyen precízen összefoglalta a férfi.
Jutka lekászálódott a vizsgálóágyról, és mutatta az orvosnak, hogy még mindig nagyon fáj a lába.
– Kint találnak tolószéket, a férje azzal ki tudja tolni az autóhoz.
A folyosón Jutka óvatosan beleereszkedett a székbe, Jóska pedig megfogta a két kart, és elindult vele a kijárat felé.
– Emlékszel, akkor toltál így utoljára, amikor Ferikével jöttünk ki a kórházból?
– Emlékszem.
– Milyen büszke voltál rá.
– Milyen büszke.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .