Haász János: Annyi mindent hiszünk a jogunknak

2022. február 26. – 13:17

Haász János: Annyi mindent hiszünk a jogunknak
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Megjelent és kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.

A metró megint nem jár. Idejét se számoljuk, hányadszor, mióta, meddig. Az aluljáró félhomályában keményen koppannak a tűsarkak, a mocskos, repedt burkolatú falak visszaverik a monoton, konok kopogásokat, felrepeszti a dobhártyát a fémesen visszhangzó kemény zaj. Női táskák csatjai, márkás bőrkabátok neszezése, ahogy a nadrágkosztümökhöz dörgölődnek lépésről lépésre. Hátizsákok súrlódnak, cipzárak zizzennek, sportcipők csoszognak a sarkaiknál lenőtt farmerre taposva, zizzenés, súrlódás és csoszogás keveredik a kopogás zajába, megyünk át a félhomályos, koszlott aluljárón, amelynek repedéseibe belefolyik a mennyezeti lámpák halvány, sárga fénye. Reménytelen harcát vívja ez a halvány, sárga, sápadt fény az arcokat lentről megvilágító kék okosfénnyel, telefonok sugárzó életerejéből fakad ez a kékes fény, éles kontrasztban az aluljáró végi lépcsőkön lecsordogáló szürke, kontúrok nélküli, február végi derengéssel. Olyan ez a derengés, mint amikor a Margitszigetnél lemerültünk a Dunába a Csótya Misi táskáját keresni, amit a Párkányiék dobtak bele, és fel-felnéztünk a felkavart, algás víz felszíne felé.

A felszín. Az aluljáróból kivezető lépcsők tetején mintha hegycsúcson lennénk, elfogy a levegő. Tátott szájjal vergődünk a pótlóbuszok tátott szája felé, tátott tőke sárga szája jut eszembe, a buszban párás büdösség-felhő kavarog, az elegáns kosztümök és kopott farmerek búráját szétszakítja a nyers testszag, emberszagot érzünk, mint az égig érő paszulyban hazatérő sárkány. A maszkok rajtunk vannak, az izzadsággal házasított parfümökből sarjadó testszag személytelenné válik, tömegszaggá, és legalább nem keveredik szájszagokkal.

A busz zsúfolt, és lassan halad. Menetrend szerinti pótlás, menetrend szerinti lassúság, mintha a februári derengés egy mindent lelassító ködpamacs lenne. Mintha leereszkedett volna egy viharfelhő, ami nem az óceánok párolgó vizét szívta magába, hogy kiköpje ránk, hanem a rohanó, megtört pillanatokat szívta magába, hogy lassan, hömpölyögve áramoljon körülöttünk, leszívjon önmagunk mélyére. Elhalványul a telefon, a térerő talán, vagy a mobil-adatkapcsolat, mintha ez a sűrű szürkeség leárnyékolná az életet. Felnézek, mások arcáról is lehúzódik lassan a kékség, rázogatják a kezükben haldokló fémet és műanyagot, egy fiatal, de erősen kopaszodó férfi hevesen káromkodik, az isten, ha létezne, itt baszná meg az egész világot, anyámat most hozták ki a műtőből, hörgi, hét hónap kemó után műtötték, jogom van tudni, a maszkba fullad a hangja, azt képzelem, hogy nyálcafatok fröccsentek ki a szájából, mint anyja felvágott testéből a vér, látom is, hogy a maszkja, az egyszerű, kék orvosi maszk, 66 forint a Ferdinánd hídnál, hogy ez a maszk átnedvesedik, elsötétül, mint egy átvérzett kötés, hallani nem hallom, hogy mit van joga tudni, nem hallom, de tudom, mit hisz a jogának. Annyi mindent hiszünk a jogunknak, és annyi ilyen hiedelmünk porlik ketté egy-egy válságos pillanatban.

A pályaudvarnál lecserélődnek az utasok, sok a leszálló, sok a felszálló. Rongyosabb, viseltesebb ruhájú emberek, fakóbb kabátok, kopottabb élű, fényesebb szövetű nadrágok, a szoknyák kibolyhosodtak, az elnyűtt cipőkön repedezett a bőr. A testszag már nem keveredik parfümök kimódolt illatával, az izzadság nyers savanyúsága ragad torkon, a maszkon át is érzem. Más ez, mint az eddigi emberszag volt, anyám padlásán van ilyen szag, ahol rendezett sorokban várják a még az ő gyerekkorából megmaradt mosószappanok, hogy kitisztítsanak mindent szennyet, amit anyám szerint az agyonreklámozott modern vegyipari borzalmak képtelenek kitisztítani. Persze van olyan szenny, amit ember alkotta tárgy nem képes kitisztítani. Persze erről nem beszélünk, gyerek előtt nem, isten háta mögött nem.

Az ablak felé fordulok, szerencse, hogy a végállomáson szálltam fel, egyre többen vagyunk, szorulok befelé, szorul belém a levegő, nyitnám az ablakot, de a retesz nem moccan, nekinyomom a homlokom, párafoltot hagyok a hideg üvegen. Lassítunk, elindulunk, lassítunk, elindulunk, ütemesen koccan a fejem az üvegnek. Egyre ritkább az elindulás, egyre hosszabb a lassítás, útközben egyre gyakrabban dobnak rajtunk kátyúk, a busz hömpölyögve zötykölődik ebben a furcsa februári derengésben. A házakat nézem, aranysárga, gyászbarna, mocskosfekete homlokzatok, a cégérek és reklámtáblák csiricsáré színei mintha rákos duzzanatként nőnének ki belőlük. Ahogy vánszorgunk, van időm megnézni a házakat. Amik előtt számtalanszor végigrángattak már a reggel másodpercei, azok most hosszú percekig kéretik magukat előttem.

Ahogy nézem őket, ebben az ellassult időben, a lerakódott kor vastag vakolatrétegekben omlik le róluk, felszínre jönnek eddig nem látott festések, feliratok, homlokzatok, mintha a házak levetnék magukról a múltat, azt a múltat, ami számukra akkor, az építésükkor, a festésükkor még az eljövendő, a nem látható volt. A Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank alkalmazottai nyugdíjintézete bérházának kerekded formái mint egy kontyos nagymama az unokái fölé, úgy nőnek az útra, amott a Kőolajfinomító Rt. Nyugdíjasainak Egyesülete által emelt bérház illegeti magát.

Már nem is a szemem mélyéről, hanem a szemem mögül nézem ezeket a házakat, és ahogy így nézem őket, zegzugos, gangos-körfolyosós bérházakat látok, egyemeletes városi palotákat látok, a körfolyosó helyén vastag, dór vagy korinthoszi stílust idéző oszlopokkal, az épületekben embereket látok, munkásmozgalmi filmekből megismert szürke zakós férfiakat, izmos felkarok, munkásököl, vasököl, amely rövidnadrágos gyereket pofoz a makarenkói szeretet háromnegyedes ütemére, valcert játszik a hideg indulat. Lódenkabát, svájcisapka, aranyfogak, széttört bútorokon sütött szalonnás tojás, széttört bútorok, szétvert herék, a gyűlöletre kitűnő az alkalom, az alkarokon a szebb jövőbe vetett hittől kidagadnak az erek. Kopott bőrkabátos férfiak szekrényeket forgatnak fel, hálóinges gyereklányokat vegzálva, a lábaik közé géppisztolyok kurta csöveit dugva, karjaikon vérvörös-halottfehér sávokban a gyűlölet zöld keresztje.

Megállunk, elindulunk, zökken a busz, a kereszteződésen túli ház porszürke falai szétmállnak a szemem előtt, egy kereveten szivarozó férfi teszi a szépet egy fűzős asszonyságnak, konyakos pohár kezükben, a nő vastagon sminkelve, a férfi arca ragyog, egy zökkenővel arrébb átlyukasztott, kettévágott részvényeket szór a földre egy olajozott hajú fiatalember, keze egy, a hajánál is olajozottabb revolveren. Amott egy szűk, dohányfüstös loggián egy keményített fityulás cselédlány zokog, nagy pocakja árulkodó, a remegő kezében tartott kötőtű még inkább az. Ahogy lassan tovább süllyed a buszunk a felfeslő rétegekben, látom Marsovszkyné született Szirmai Ilonát egy ólomüvegablakon végezni az utolsó simításokat.

Bérházak, munkásotthonok, polgári lakások, az asztalokon súlyos damasztok, az asztalok körül súlyos titkok, a múlt idő pora összeállt, mintha nem is itthon lennék, mintha egyre mélyebbre süllyednék valamibe, ami mélyebb, mint a Duna, amikor elmerültünk benne ott, a Margitszigetnél, ahol minden csupa örvény, örvény, ami lehúz oda, ahol máig hullámsírban nehezednek egymásra a nyolcvan évvel ezelőtti áldozatok, mint belvárosi házak falára a lassan penészedő, golyó lyuggatta évtizedek. Nézem a házakat, az idő egymásra rakodó rétegeit, hogy Peet and the Flat White, hogy Kávézó, hogy Bisztró, hogy a Vendéglátóipari V. 739. számú Kicsi Espresso üzlethelyisége.

Nagyot köhög a busz, felhörög, sötét füst csap ki belőle, a tömeg lassan tódul lefelé, furcsa szirénák vijjognak, sosem hallottam ilyen hangokat, mégis tudom, pontosan tudom, mit jelentenek, a busz mellett állok, nem tudom, hogyan kerültem ide, mikor szálltam le, nem tudom, hová lett a február kékes derengése. A szirénák vijjognak, az emberek kalapjaikat fejükbe húzva iparkodnak, nem tudom, miért ezt a szót használom, sosem használom ezt a szót, de most ezt a szót használom, az emberek iparkodnak védett helyet találni, nem tudom, honnan tudom, hogy oda iparkodnak, de tudom, azoknak a magabiztosságával tudom, akik újra látnak egy filmet, amit már láttak egyszer, de csak agyuk legeldugottabb zugában maradt róla emlékük, tudom, hogy védett helyre iparkodnak, és azt is értem, miért.

A felismerés megkövült másodperce ez, a felismerésé, hogy miért nem a metróállomásokra mennek, hogy miért a légópincékbe, hogy még nincsenek metróállomások, ahová az ember menekül, ha rárobbantja az életét a legkisebb betűs történelem. És akkor, a sárgásbarnává, karcossá fakult utcaképben feltűnik egy rikkancs, felém rohan, „itt az Est”, harsogja, „kitört a háború”, macskaköveken csattogó talpa ad ritmust sípolóan éles hangjának, „itt az Est! A lengyelek éjjel betörtek német földre! A német hadak fegyverrel válaszoltak, Németország megvédi magát a lengyel agresszióval szemben!”, ahogy elcsattog előttem, a házak szétválnak, utat engednek neki, amerre szalad rikoltozva, ahogy elcsattog előttem, a föld szétválik a lába nyomán, és betemet engem, betemet a szégyenbe, a bánatba, a sárgásbarnává karcosult februári őszbe, a kéken derengő sötétségbe. Európa legsötétebb napjába.

Mi akkor is kérdezünk, ha valaki nem akar válaszolni Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogass

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .