Lackfi János: Lassított rémálom

2022. február 05. – 17:32

Lackfi János: Lassított rémálom
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Megjelent és kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.

– Hé, möszjő!

Összerezzentem, és hátrafordultam. Egy ősz és kopasz, harcsabajszos öregúr állt ott, kezében csőre töltött fotómasinával, farmermellényben, melyet válogatott rockbandák emblémáival hímeztek tele.

Széles taglejtésekkel mutogatta, hogy azonnal húzzak el a képből, ő ugyanis szeretné lefényképezni a strasbourgi katedrálist.

Mégpedig azonnal. Márpedig nélkülem.

Ágnes lányommal már egy ideje ámulva álltunk a kapuzat végtelenbe futó boltívei előtt, és kicsavart nyakkal próbáltunk betelni Júda tizenkét oroszlánjával, akik óriáscicákként játszottak és marakodtak a lépcsőzetes timpanon fokain.

Kerestük az utolsó vacsorát, mely egybefolyt a Getsemáné kertjével.

Jézus vakot gyógyít, ördöngöst, sántát.

Mózes kivezeti a kőből faragott atyafiakat a kőből faragott egyiptomi húsosfazekak mellől.

Kőből faragott vizet fakaszt a kőből. Dávid király táncol a frigyláda körül, kőköntöse lengedez. Salamon bölcs döntést hoz, a kőből faragott csecsemőt nem vágják ketté kőkéssel.

Kővér patakzik kőtestekből.

Díszes kőszerszámok kősörényes kőlovakon. Olcsó kőből faragott drágakövekkel ékes korona királyi fejeken, csigásra faragott kőhajzatokon. Kőszent kőasszonyok miniatűr templomot ölelnek, csecsemőt tartanak karjukban, kőkereket fognak, levágott kőmellük tálcára helyezve.

A gigászi kőkirakós fölénk tornyosodott.

Tűnés, Möszjő, nem érünk rá nézelődni, fényképezni kell… Klikk, egy újabb réteg válik le a látványról, és a számolatlan szeletekbe rendezett, talán soha többé végig nem pörgetett virtualitás süllyesztőjébe kerül.

Sétáltunk a lomhán, mézesen ráncolódó felszínű kanálisok mentén, fiatalok nevetgéltek, italoztak, szívták erősen kétes illatú dohányukat.

Csövesek időtlenkedtek önkormányzattól kapott egyensátraik környékén, márkás sportcipőik, papucsuk akkurátusan sorba rakva. Kampókra akasztott bevásárlószatyrokban csüngtek szétszortírozott cuccaik. Egyikük magyarul nyomta az összeesküvés-elméleteket.

Favázas házikók, egymásra tornyozódó manzárdablakok, macskaköves járdák.

Burjánzó, illatos, malomkeréknyi virággombócok a hídkorlátokra aggatva. Borozgatásra való hajóteraszok, kiülős vendéglők jópofa nevekkel.

Az Életművészhez.

A Szárítókötél.

A szép cipészlegény.

Fogadó a Rút Kiskacsához.

És jól is esik a tengernyi kanális közepette meghúzódó macskaköves szigeteken kitelepedni, méregdrágán falatozni.

Miért ne esne jól? Megdolgozott érte a turista, ahogy mások meg eközben az ő hazájában költik el arcuk verejtékével megkeresett euróikat, így megy ez. Cserebere.

A Fedett Hídról láttuk meg először a kis motorcsónakokat. Nem értettük, miért bénázgatnak annyira az apró figurák, akik bérelt lélekvesztőiket kormányozzák. Aztán rájöttünk. Hát mert olyan muris pici turisták, hát hiszen elférnek egy gyufásdobozban, tucatjával pakolhatnánk őket a zsebünkbe. Haha! Hogy tudnának az ilyen csepp miniatűr emberkék megbirkózni egy olyan semmi kis feladattal is akár, mint a hajókázós városnézés? De nem? Nagyon nevettünk, szénsavas napsütés csiklandozta az orrunkat.

A rockbandákkal televarrott farmerdzsekijű nyugdíjas is felbukkant feleségestül, fotómasinástul, és a motorcsónakok felé indult.

Na mondom, lányom, ha van kedved, fizessünk be egy ilyen vízitúrára. Nagy élmény lesz, és apád, a marcona hajóskapitány most aztán megmutatja, hogy olvasta az összes Verne-regényt!

A hajóállomáson eurókészletünk nagyobb része, úgy háromszáz, már röppent is kaucióra. Nyeltem egyet, de hát ez nem is kiadás, fikció az egész, naná, hogy visszahozzuk a járgányt, s naná, hogy mégiscsak értéket kapunk a kezünkbe, nem adhatják ingyen. Kell az a biztosíték. Eddig oké.

A kikötőben ortodox zsidó család sertepertél, megtermett családapa bekecsben, pajesszal, göndör kiskölkök sábeszdekliben, helyes vöröshajú lánykák kötényes, csíkos vászonruhában, kendővel fedett fejű anyuka. Meg persze erősen sminkelt, ékszerezett mámi is akad. Több generáció. Nagyobb méretű hajó kell nekik, nem a kis kétszemélyes, amit mi szemeltünk ki.

Energikus, rövidnadrágos leányzó sürög-forog köröttünk, felcsapja egy hajóláda fedelét, felruház indokolt, foszfornarancssárga mentőmellényekkel.

Beülök a kormány mögé, záporoznak az utasítások. Még jó, hogy franciául, fapados angolommal bajban lennék.

Ezzel a kulccsal indítok, csak el kell fordítani.

Ha le akarom zárni, azt így kell.

Ha leáll a motor, a biztonsági kulcsot is kivenni, újraindítani.

Így van a hátramenet.

Ha menet közben túlságosan remeg a kormány, akkor hínár akadt a hajócsavarra. Ilyenkor kicsiket megyek előre-hátra a motorcsónakkal. Máris leválnak a kéretlen indák. Még jó, hogy értem franciául a hínárt, angolul guglizni kéne. A hajócsavart is. Persze a lányom meg angolul tud.

Előzni balról szabályos, ahogy autóval szokás.

Ekkor még nem sejtettem, hogy nem nagyon lesz kedvem előzni.

Hát persze, majd ha ott bénázgat valaki, aki nem olyan rátermett, mint én, elegáns ívben kikerülöm, suhanok tovább.

Fontos, hogy a meder közepén maradjak, máskülönben könnyen zátonyra futok.

A kőhíd alagútjai közül a jobboldalin keljek át, és vigyázzak, egyik falhoz se közelítsek. Amikor a meder kettéágazik, jobbfelé forduljak, a másik ág nem hajózható. Fél óra múltán forduljak vissza, különben átlépem az időhatárt, és az plusz pénz.

Nincs időm szorongani ennyi szorongató információ hallatán, igyekszem lehetőleg minél több mindent eszembe vésni.

Vigyázzak, mert a kormány nagyon érzékeny. Ó, persze, érzékeny. Meg van jegyezve, anyukám! A lányka letekeri a csuklóvastag kötelet a kikötői cölöpről.

Amúgy vezettem már hajót, kérdezi csak így odavetőleg.

Nem én, soha, vágom rá.

Bólint, és behajítja a kötelet hófehér csónakunk farába.

Viszlát.

Ekkor még nem sejtem, mit vettem nyakamba, nagy óvatosan iramodom a vízen. Amint kiporoszkálunk a kikötőöbölből, és futnék neki a vörös kőhíd alatt nyíló, barlangszerű átjárónak, látom ám, gigászi turistahajó közeledik, mint egy csupaüveg teknősbéka. Hangosbeszélővel jóindulatúan rám dörrentenek, villámgyorsan tegyem rükvercbe a masinámat, különben még felborít a nagy hajó farvize. Hasznos tanács, óvatosan visszatolatok, kikerülve a csakugyan impozáns hullámhegyeket. A turistahajó mordul, fordul, eltűnik.

Ezt pölö nem mondta a kikötői kislány.

Persze nem várhatok el mindent egy gyorstalpalótól. Boldogulj, komám, nem kell hozzá diploma.

Nekifutok az átjárónak. A kormányzás hatása tényleg késleltetett. Gyakorlatilag hiába forgatom, nem történik semmi. Egy perc múlva viszont ellenállhatatlanul elkezd fordulni a hajóm, nem állíthatja meg semmi. Te jó ég, mindjárt felmázolódunk a vörös kőfalra! Még mielőtt hajótörést szenvednénk az első sarkon, visszafordítom a lélekvesztőt.

Szakad rólam a víz, kalapál a szívem. Mégsem olyan pofonegyszerű!

Nem növeli önbizalmamat, hogy ekkor teljes sebességgel elhúz mellettem a haszid kompánia ópapástul, ómamástul, hat gyerekestül. Na tessék, így néz ki egy igazi, zömök, szakállas családapa. Kormányoz, mint a parancsolat!

Ide-oda kanyargok, billegek, tanulmányozgatom ladikom természetét. Nem messze tőlünk foszforeszkáló mellényes alakok hínártengerbe kavarodott, a miénkhez gyanúsan hasonló csónakot próbálnak megmenteni a kárhozattól. Ennyit erről.

Sebaj, újabb ívet veszek, hogy nekibátorodjak. Ráfordulok az átjáróra. Próbálom betájolni a közepét. Elvileg három hasonló csónak is átférne egymás mellett. Gyakorlatilag ezzel az eggyel is majdnem nekisodródom a falnak, úgy kell kézzel tovalökdösni a vészesen közeledő peremet.
Legalább átjutottunk.

Nem éneklünk az izgalom ellen? Ezt veti fel Ágnes a legjobb akarattal, de most nincs éneklésre való erőm, figyelmem. Pedig tudom, hogy oldja a szorongást.

Minden másodpercben koncentrálnom kell, pedig a meder aztán elég tágasnak tűnik.

Ha nem te irányítod a csónakot.

Amely pillanatok alatt elkezd sodródni az egyik part felé. Látom közeledni a szomorúfűzfa ágait. Már amennyire látok bármit a szemembe csurgó izzadságtól.

Akkor visszatekerem a kormányt. Semmi változás, sodródom tovább. Megint igazítok a kormányon. Még mindig sodródom az előbbi irányba.

Aztán a korábbi mozdulatok hirtelen eljutnak a járgányom agyáig, és szép lassan elkezd keresztbe pördülni, épp ellenkező irányban, mint eddig.

Végre farral sodródunk a szomorúfüzek felé. Köszi.

Nagy levegőt veszek. Leállítom a motort, újraindítom. Huh, sikerül valami egyeneshez hasonló nyomtávot kialakítani.

Mindaddig, míg egy láthatatlan áramlat érzékeltetni nem kezdi, hogy bizony a víz az úr. Arra sodor, amerre neki tetszik. Én meg pilinckézek a tetején üggyel-bajjal.

Nulla hajózási tapasztalatomra támaszkodva ki kell valahogy ókumlálnom, hogyan is reagáljak.

Demoralizáló a napszemüveges, indiánbarnára cserzett arcú öregúr, aki szembesüvít velünk egy hasonló motorcsónakon. Lazán álldogál a fedélzeten, rágózik, egyik kezével aprókat igazít a kormányon, felesége mellette napozik. Én meg csimpaszkodom abba a nyavalyás fakerékbe, mint az életembe.

Mi lesz, ha ripityomra töröm vagy elsüllyesztem a hajót? Biztos belefáj négy-ötmillióba, annyit aligha tudok így, hipp-hopp összekotorni bárhonnan. Megyek az adósok börtönébe? Milyen belülről egy francia börtön? Hamarosan megtudom? Jelzálog a házunkra? Uzsorakölcsön? Mi a megoldás ilyenkor?

Nem túlzok, simán megvolt az esélye.

Bazi nagy hidak alatt mentünk át, mégis folyt rólam a víz, úgy éreztem, bármikor a pillérekhez csaphat a kiszámíthatatlanul gyülemlő sodrás. Szó se volt viharos, hánykolódó felszínről. Csakhogy az áramlás alattomosan kerített hatalmába, és kedve szerint hol erre, hol arra kezdett terelni, akár egy lassított rémálomban.

Lányom, másik generáció lévén, legyintett. Biztos nem olyan vészesen drága egy ilyen motorcsónak! Rákeresett a mobilján azon melegében, talált is egy hasonló szabású használt ladikot. Tizenhatmillió forintnyi euróért vesztegették. Megnyugodtam.

Sajnálja, mondja Ágnes, látja, milyen stressz ez, miközben gyönyörű az egész. Valóban, perifériás látásommal érzékelem, hogy paradicsomi környezetben siklunk. Szívesen elmerülnék a víz olajos zöldje, a csüngő lombú füzek, a harsogó növényzet, a susogó nád, a loccsanó halak, a vartyogó békák, a cikázó madarak, a zsibongó tükröződések csodálatában.

Ha tudnék. Ha lehetne. Ha egy pillanat kihagyás nem fenyegetne katasztrófával.

Minden pillanat kockázatos. Most nem bámészkodhatok felelőtlenül, mint a katedrális előtt. Merre járhat nyugdíjas haverom, aki elzavart a templomtól? Ő is küszködik egy csónakkal valahol? Vagy profi matróz, és játszva irányítja járművét?

Minden szembejövő hajótól elfog a rettegés. Egyrészt felveri a hullámokat. Elindítja a láncreakciót, mely ránk is hatással lesz. Másrészt ki kell kerülni. Ami nem gyerekjáték.

Egyórányi hajóút, mint egy pillanat. Mint egy örökkévalóság. Csak visszaérünk azért.

A kanális teljes szélességén való megfordulástól is inamba száll nem létező bátorságom. A vörös kőből faragott híd átjárójához közeledve fohászkodom magamban. Bármely barátomat felesleges felhívni ilyen helyzetben. Azt az egyet hívogatom, aki tényleg segíthet. Jézus, Jézus…

Meglepő simán jutunk át a kőbarlangon.

A kikötőben tűrhetően elegáns félfordulatot teszek. Leállítom a motort. Picit hátrafarolok. Irányba teszem a hajót. Majd megfontoltan beparkolok a kikötőhelyre, és újra elfordítom az indítókulcsot.

Azannya, megvolnánk. Ami engem lep meg a legjobban.

Tökéletes, Uram!

Bezsebelem a dicséretet, a rövidgatyás kis hölgynek fogalma sincs, min mentem keresztül. Mekkora megváltás most kikászálódni a biztonságos szárazföldre.

Ahol olyan könnyű kikerülni a gyalogosokat. Nem csapódni a falhoz. Nem elsüllyedni.

Huh, megmaradtunk, kaució a zsebben.

Kalandnak röhejes. Hiszen mégsem az ISIS pengéje karcolta torkomat. Nem lávakoloncok potyogtak az égből. Nem cunamiból menekültem. Nem is lezuhant repülő roncsai közül.

Mégis úgy néztem vissza békességes, álnok, fehér csónakunkra, mint egy elemi katasztrófa túlélője.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .