Megjelent és kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak: 23 író 28 novellája, köztük öt eddig még sehol nem publikált írás.
Ismered azt a számot, ami úgy kezdődik, hogy „a mozigépész a szomszéd faluban élt”? Szerettem. De nem azért lettem mozigépész, hanem anyám miatt. Aki egyébként orvosnak szánt. Papírforma szerint nekem orvosnak kéne lennem. Az, hogy nem így történt, az az én bosszúm. Mindjárt elmondom, csak kérek egy kis mézet a teámhoz.
Elnézést, egy kis mézet kérhetnék a teához? Kettőt is? Köszönöm.
Életemben egyszer lottóztam.
Ne félj, összefüggnek egymással a dolgok. A méz nem. De a lottó és a mozigépészség igen.
Hatodik osztályos voltam, amikor jött egy ötlet, hogy egyszer én is ki akarok tölteni egy lottószelvényt. Emlékszem, 3 forint 30 fillér volt az ára. Mondtam Döme haveromnak, hogy kísérjen el a lottózóba tanítás után. Nem tudom, a barátom volt-e, az talán túlzás, másokkal később szorosabb kapcsolatba kerültem, ezért nem túloznám el a dolgot.
Anyám, mióta az eszemet tudom, állandóan töltögette ki a szelvényeket. Soha nem nyert. Hülye számokkal kísérletezett. Engem egyszer sem kérdezett meg, mikkel játsszon, talán azért akartam én is megpróbálni.
Az ötlet hétvégén tört rám. Hétfőn bementem Dömével a suli melletti lottózóba. A délelőtti szünetekben annyit beszéltem neki a lehetséges nyeremény összegéről, hogy neki is megjött a kedve. Vettünk két szelvényt. Illetve vettem. Volt valamennyi pénze, de annyi nem, hogy ki tudja fizetni a sajátját. Az én zsebpénzem viszont elég volt kettőre. Átvillant bennem, hogy mind a kettőt kitöltöm, de egyrészt megsajnáltam Dömét, másrészt azt éreztem, hogy ha egy ilyen kivételes napon véletlenül nem szerencsés a kezem, akkor soha nem nyerek semmit az életben. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de bennem volt. Egyszerűen képtelen lettem volna jó szájízzel kitölteni mindkét szelvényt. Úgyhogy az egyiket rábíztam.
Oda se néztem. Ráböktem öt helyre. Két egymás melletti szám is kijött. Döme megfontoltabban csinálta, kétszer is odapillantottam, gondolkodott közben. Az 1-est bejelölte, ennyit láttam, de nem tudom, miféle kombinációt eszelt ki, nem kérdeztem utána sem.
Miközben ikszelgettünk, érdeklődni kezdett, mi van, ha nyer a szelvénye. Azt mondtam, ha bármelyik nyer, elfelezzük a pénzt. Kezet fogtunk rá. Ő is eltette az ellenőrző szelvényét, én is a sajátomat. Amint hazaértem, eldugtam a szőnyeg alá, az íróasztalom alatti részre. Nem akartam, hogy anyám megtalálja. Máshova nemigen tudtam volna tenni, kicsi volt a lakás, mindenkinek mindenre volt rálátása.
Az érzésre már nem emlékszem, szerintem nem ujjongtam, inkább valami csodálkozásféleség lehetett bennem: az általam kitöltött szelvényen lett egy hármas találat. 279 forintot fizettek érte. Volt egy csábító dolog: régen szemeztem már egy diavetítővel. Árultak csepp alakú bádogot, az volt a magyar, de létezett lengyel is, az pofásabb volt és kisebb, talán Jacek a neve. És a szürke műanyag, az NDK-s. Az Ania. Vagy az Ania is lengyel volt? Nem tudom már. De itt van a szemem előtt. Látom magamat is, ahogy nézem sóvárogva a kirakatban. Jelszerű volt, egyben hihetetlen, de pontosan annyiba került, mint a nyeremény. 279 forintba. Átfutott az agyamon, hogy letagadhatnám Döme előtt, mi történt, de a kísértés nem tartott sokáig, gyorsan lebeszéltem magam a galád lépésről. Megállapodtunk, a pénznek csak a fele illetett engem.
Szombaton este elő akartam venni a szelvényt, hogy a nadrágzsebembe tegyem. Arra készültem, hogy hétfőn felvesszük a nyereményt. Nem volt a szőnyeg alatt. Rákérdeztem. Anyám a lehető legtermészetesebb hangon közölte, hogy nála van, takarítás közben megtalálta. Látja, hogy nyert, hétfőn be is megy egy lottózóba a pénzért. Mondtam neki, hogy a felét oda kell adni Dömének. Kiröhögött. Azt mondta, ne bohóckodjak. Vasárnap is többször nekifutottam, vitáztam vele, győzködtem, Döme tudja, hogy nyert a szelvény, és én odaígértem a pénz felét, ez nem becsületes így, kezet fogtunk rá.
Anyám lepattintott. Hétfőn felvette a pénzt. És nem kaptam diavetítőt. Nem kaptam semmit abból a 279 forintból.
Nem tudom, Döme elhitte-e, amikor elmeséltem neki, mi történt. Úgy tűnt, igen, és nem érdekli különösebben. Jó viszonyban maradtunk, még két évig egy osztályba jártunk, sőt ugyanabba a gimnáziumba kerültünk, de aztán ott én B-s lettem, ő meg A-s. Eltávolodtunk. Annyit tudok, hogy orvosira akart menni. Engem is oda szánt az anyám. Felvettek, de nem kezdtem el az egyetemet. Elmentem mozigépésznek.
Ez volt az én bosszúm. Nem bántam egy percig sem. Szerettem csinálni. Szeretem most is, bár ma már nem kell tekercsezni, filmet fűzni, más lett a világ. Ez se baj. De azért, ki tudja, ha nem kellett volna hétfőig várni, ha péntek este már nem teszem vissza a szőnyeg alá a szelvényt, ha erőszakosabb vagyok anyámmal… Ő egyébként a mai napig játszik. Most is lehetetlen számokkal, mindig ez volt a mániája. Apám halálának vagy az ikertornyok lerombolásának az időpontjával, csupa-csupa sorscsapással. Miért nyerne? Ilyen számokkal miért nyerne?
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
