Maros András: Nem érdemlik meg

2021. december 04. – 15:44

Maros András: Nem érdemlik meg
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Már kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük öt eddig még sehol nem publikált írás.

Először az ingatlanügynök lép be az előszobába, mögötte a vevőjelölt. Csauszki Zsigmond, a kétszobás lakás tulajdonosa melegítőben fogadja őket. Az ügynökkel ismerik egymást, a héten már több érdeklődőt hozott, és ahogy alaposabban szemügyre veszi a vevőjelöltet, Csauszki rádöbben, hogy ő is ismerős... a különös testalkata, a derűsen csillogó gombszeme, az arcát keretező frizura. Igen, egy régi ismerős, akinek a haja azóta szőkéből őszre váltott, de a formája megmaradt: vállig érő egyenes, alul befelé szárítva, elöl frufru. Tekintetét felfelé szegezi, a plafont kémleli, mint aki mindenekelőtt arról akar meggyőződni, hogy nincs nyoma beázásnak a felső szomszéd felől.

Csauszki megállapítja, hogy a nő stílusa is változatlan – különleges, méltóságteljes, mint rég. Élénkvörös blúz, hosszú, V kivágású sötétzöld kardigán flitteres szegélyű zsebekkel; térdig érő szatén fekete szoknya; fekete, csatos mokaszin. Számítása szerint hetvenéves lehet, bár hatvannak sem néz ki. Csauszki egy hosszú szipkát képzel a nő szájába, azt a fajtát, amilyennel annak idején telefüstölte a krisztinavárosi lépcsőházat; úgy vonult le a másodikról, mint aki sanzont énekel a szilveszteri tévéműsorban.

Az ingatlanügynök bemutatja egymásnak a feleket. „Kökösy Jekatyerina”, mondja Csauszki egykori szomszédja búgó, dallamos orrhangján, minden megszólalásához zongorakíséret dukálna, díszletnek félhomályos bár. A mássalhangzókat lágyjellel ejti. Jekatyerina néninek nem ismerős a tulaj, a neve hallatán sem rezzen meg, ami nem csoda, Csauszki Zsigmond kilencéves volt, amikor a félorosz származású nő – akkori férjével – elköltözött az I. kerületi házból, annak legnagyobb lakásából, amely fölött a lármás Csauszki család élt és trappolt feleannyi négyzetméteren. Később Csauszkiék is elköltöztek, egész pontosan három évvel Jekatyerina néniék után.

Az ügynök beljebb tessékeli az érdeklődőt. „Itt a nappalink”, mondja, a tőmondathoz élénken gesztikulál, mint aki valami bonyolult dolgot magyaráz.

Csauszki magára hagyja őket. Ha van kérdés, itt lesz a közelben. A konyhába megy, megiszik egy pohár paradicsomlét. Megrohanják az emlékek. Felidézi azt a több mint harminc évvel ezelőtti nyári délutánt, amikor ő és két nővére szűk lakásuk három különböző zugába húzódott azzal a feladattal, hogy lerajzolják a titokzatos Jekatyerina nénit. Bár nem beszéltek össze, ki hogyan fogja ábrázolni, mindhárman ugyanúgy jelenítették meg: hosszú lábszár, jelzésértékű törzs, lábán korcsolya. Az a hír járta, hogy Jekatyerina néni úgy korcsolyázik, mint aki korcsolyával a lábán született. A Csauszki gyerekek lámpaoltás után, közös hálószobájukban felelevenítették, hogyan is jöhetett világra a korcsolyázó néni; egy illusztrált orvosi könyvből megtanulták, hogy először a fej bújik elő, ezt vették alapul ők is; azt feltételezték, hogy a piciny Jekatyerinuska a néni mai testalkatának megfelelő arányokkal született, jött tehát a fej a vállig érő szőke hajjal (alul befelé szárítva, elöl frufru), aztán jött a meztelen, nyálkás test (a könyvből tudták, hogy nyálkás), jött a jelzésértékű törzs, utána az egész Jekatyerina nénit definiáló két hosszú lábszár, legvégül egy pár műkorcsolya.

Jekatyerina néni gyakran rendezett vendégségeket a ház lakóinak, több családot hívott meg egyszerre, volt nála hely bőven. A gyerekeket félkörbe ültette, orosz gyerekdalokat és játékokat tanított nekik. Izgalmas történeteket mesélt élete fontosabb szereplőiről, a rokonokról, akik hátrahagyott hazájában maradtak – ott, ahonnan az anyja származik; ott, ahol ő, Jekatyerina néni a gyerekkorát töltötte. Díszes fadobozokból iskolai és családi fotókat szedegetett elő, mutogatott körbe. Számos felvétel készült szabadtéri korcsolyapályákról, ahol mosolygós, bojtos sapkás orosz kislányok siklottak bravúrosan, egy lábon, a legmosolygósabb a kis Jekatyerina volt. A vendégeknek teát, házi sós süteményt és szendvicseket kínált, a gyerekeknek orosz karamellás édességet osztogatott puha kezével – sose derült ki, szopogatni kell-e, mert cukor, vagy rágni, mert csoki, valahol a kettő közt lehetett (bármi volt is, a két Csauszki lány elégedetten elfogyasztotta, Zsigmond zsebkendőbe köpte, és lehúzta a néni túlillatosított vécéjében). A gyerekeknek gyakran adott ajándékba játékokat.

Aztán összejött egy férfival, aki odaköltözött, később feleségül vette Jekatyerina nénit. A vendégségek elmaradoztak, a kis Zsigmond elárulva érezte magát. Elhatározta, hogy bosszúból nem köszön többé Jekatyerina néninek. Nem tudta megcsinálni. Rájött, hogy sokkal nehezebb nem köszönni, mint köszönni. Akit úgy nevelnek, hogy „mindig köszönj hangosan, fiam!”, az legfeljebb csak játszani tud a hangjával... miközben köszön. Sértődéssel, dühvel, utálattal, csalódottsággal tölti meg a „csókolom!”-ot, de ettől még van „csókolom!”. Hosszú hónapokba telt, mire Zsigmond megbocsátott Jekatyerina néninek. Az idő múlásán kívül egy kézzel faragott sakk-készlet és egy gyalogkakukkos uzsonnásdoboz is kellett a megbocsátáshoz, ezeket a lépcsőházban adta át Zsigmondnak az áruló.

„Itt van egy beépített gardróbszekrényünk”, mondja az ügynök.

Csauszki előjön a konyhából, csatlakozik a tárlatvezetéshez. Jekatyerina néni mögött csoszog. A fejébe új terv fészkeli be magát. Meg kell akadályozni az adásvételt. Bármi áron. Jekatyerina néni nem költözhet ide, méltatlan lenne hozzá. Nem a lakás – a lakóközösség. Az eddigi vevőjelöltek elől elhallgatta, mi az igazi ok, amiért piacra dobta a lakását. El akar menekülni innen. A környéket szereti, a házat is, a lakást szintén, de ebben a mérgező közösségben egy perccel sem hajlandó tovább maradni. Bárhová költözik, csak jobbat adhat a sors. „Négyemeletnyi széttartás” – így jellemezte a házat Csauszki Zsigmond idősebbik nővére, miután öccse elmesélt néhány történetet a lakókról, még csak nem is a szaftosabbakat. Találó definíció, ismerte el Csauszki, csak kissé óvatos, durvább meghatározásra is rászolgálnak a lakók.

Nem, ide nem jöhet egy ilyen jólelkű nő, mondja magában Csauszki, nem érdemlik meg őt. Az a középkorú nő a harmadikról... akinek az arca állandóan meg van feszülve, mintha naponta varratná fel, az egész ember olyan, mint egy felhúzott rugó; mindenütt bosszúság éri, a világ összefogott ellene, bosszantják a munkahelyén, a városi közlekedésben, felhergeli a szomszéd utcában élő exférje, a látogatóba érkező gyerekei, a kutyások, a macskások; egymásra raktározza a sok sérelmet, majd amikor megtelik a tartály, amikor már a teljes testében bugyborékol a forró, sötét, nyúlós-nyálas bosszúságmassza, rágalmakká, fenyegetésekké transzformálja az egészet, majd az első szembejövő lakótársra fecskendezi nagy adagokban. Csauszki másodsorban a közös képviselőtől féltené Jekatyerina nénit, a nyugdíjas férfitől, aki társadalmi munkában „látja el” a feladatot, semmi kedve hozzá, a lakóknak sincs kedvük őhozzá, mégis évek óta folyik a színjáték, amelyet a közös képviselő újabban azzal tesz – önmaga számára – szórakoztatóbbá, hogy kijátssza egymásnak a lakókat: begyűjt tőlük bizalmas információkat, amiket aztán szemrebbenés nélkül kitálal, egyrészt lakógyűléseken, másrészt, és ez a gyakoribb, a lépcsőházban, egyéni beszélgetések keretében. Van egy fiatal humorista is a házban, Csauszki őt sem szívesen látná Jekatyerina néni közelében. A srác nagy igyekezettel próbál szakmailag előrelépni (értsd: kitörni a férj-feleség-anyós háromszögre épített stand-up világából), a lakógyűlést úgy fogja fel mint egy tesztközönség, kipróbálhat előttük új irányokat – cinikus poénjai öncélúak és kártékonyak, egyetlen beszólással több napirendi pontot annulál egyszerre.

„Nágyjon szjép lákás – mondja Jekatyerina néni. – Ilyesmit kjeresekh.”

Görcsös sóhaj rázza meg Csauszki Zsigmond testét. Nem tudja eldönteni, most szóljon-e, hogy meggondolta magát... hogy a lakás mégsem eladó. Nem szól. Elbúcsúznak. Jekatyerina néni magabiztos mosollyal lép ki a lépcsőházba.

Alig negyedórával később boldogan hívja az ügynök Csauszkit. Ígéretes a dolog, lelkendezik, egészen mostanáig a kapuban beszélgettek a hölggyel, áradozik a lakásról, valószínűleg ajánlatot fog tenni még ma. Csauszki azt mondja, ő is épp hívni akarta az ügynököt... hogy közölje vele, ennek a nőnek nem adja. Mondja meg neki az ügynök, hogy másfélszeresére emelte az árat. Vagy mondjon mást. Találjon ki valamit. Lényeg, hogy ne tegyen ajánlatot, fölösleges. És egyúttal arra szeretné kéri az ingatlanost, hogy mostantól ellenszenvesebb érdeklődőket hozzon. Az ügynök nyel egy nagyot, nem tudja, melyik kérdést tegye fel az öt közül, ami hirtelen eszébe jut, végül egyikre se kerül sor, Csauszki lerázza, mennie kell. Kinyomja a telefont, és az ablakba áll. Lenéz az utcára. Látja az ingatlanügynököt, amint szoborrá dermedve nézi a telefonja kijelzőjét. És látja Jekatyerina nénit, aki néhány méterrel arrébb, a sarkon épp leint egy taxit.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!