Lackfi János: Madár Tudományos Akadémia

2021. június 19. – 06:59

frissítve

Lackfi János: Madár Tudományos Akadémia
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Ember, hol a te tajszámod? Ember, hol a te lakcímed? Domb Alsó, Sáros Erdei út 326. szám alatt, harmadik fa jobbról? Ember, hol a te státuszod? Minek vagy a vezére, az igazgatója, a tótumfaktuma, a felelőse? Hangyaboly-vezérigazgató? Rigócsattogás Zrt.-ügyvezető? Ágon pergő esőcseppek megbízott bámulója? Mennyi a fizud, ember?

Ki fog eltemetni? A szarvasok? Vagy majd felfal egy kóborkutya-horda, ha ők találnak rád előbb? Ki mond tósztot a temetéseden? Egy varjú, csőrében a fél szemeddel? Ki fog a sírtól visszafelé politizálni és disznó vicceket mesélni? Ember, mire vitted? Van neked banki kölcsönöd? Osztálytalálkozód? Státusszimbólumod? Zsebedben zörgő kocsikulcs? Nyakad köré fonódó gyerekkarok?

Ember, nézz magadra! Azt látod, akinek gyerekként elképzelted magad?

Nem lettél szuperhíró… Nem lettél Nobel-díjas kutató… Nem lettél hadvezér… Könnyebb elmondani, mi minden nem lettél, mint azt, mi lettél voltaképp, nem? Kívülről nézve nagyon nem fényes ez így, bárki rásüti kapásból, elcsinált élet.

De az egyensúly, a béke. Mindenki ezt keresi, nem? Ő kezdi megtalálni, így hatvan felé ballagva. És azt látja, hogy ez ritka kincs. Hajtanak az emberek a méregdrága kocsiban, de nem bírják kivárni, míg a néni átkotorja magát a zebrán, ököllel hadonásznak, üvöltenek rá. Bevágnak egymás elé a kisboltban. A zöldségesnél egy fürt banánnal vagy egy kígyóuborkával ütlegelik egymást, még jó, hogy kókuszdiót ritkán kapni. A posta előtt rendszeresen felrobban valaki a sor láttán, talán vörös szőnyegre számított, vagy szolgákra, akik hajbókolva veszik át a Juci néninek szánt ajánlott levelet.

Annyi minden jár mindenkinek alanyi jogon. Ő már rájött, hogy nem jár semmi se.

Ha a ketyegője rendben van, ha a levegőt ingyen szedi és bérmentve, ha nem hal éhen-szomjan, ha nem fagy halálra, már elkapta az Öregisten lábát.

Nem jöttek be neki az emberek, hát mit mondjon, nem találta meg a számítását. Rendezett a kinézete, kockás ing, takaros farmer, lavórban mos, szépen kitereget. Enyhe füstszag libben felőle, beszerzett egy fatüzelésű kályhát, két kezével, kiskocsin húzta fel a dombra, ahol azt a jó kis zugot kialakította saját két kezével. Hullott ágat bőven talál az erdőn, kifutja belőle a tél, összetördeli, felstószolja. Jogilag az is az államé, ragaszthatna mindegyikre leltári számot, lekönyvelné az adóhatóságnak, naná. Pont ez hiányzik a központi büdzséből!

Süt az összkomfortjára a nap, de a lombok elfogják nyáron, budit is ácsolt magának, télen kicsit odafagy, legfeljebb sürgősen intézi a dolgát. Az erdő tiszta sor, ott lehet tudni, mire számítson az ember, egy mókus vagy egy őz nem fogja átverni. Egy vaddisznó nem fog úgy tenni, mintha haverkodni akarna, csak hogy még jobban kicsesszen vele, és lelkileg is összetörje. Kitúrja a kunyhó egyik oszlopát, de ez belülről jön neki, ösztönszerűleg, nem manipulálni akar, nem tudatosan árulja el az embert. Csak nem lát ki a fejéből. Lehet bosszankodni, de nem érdemes haragudni érte.

Azért mondja, mert lakott szállón is, és hát az emberszabásúakkal jóval nehezebb kijönni. Nem vádol senkit, az az igazság, rá van írva mindenkire a sorsa, bekarcolva ráncokkal, fagymarta sebekkel.

A szíveket akkor még nem is néztük, azért vannak tán elrejtve, mert iszonyú, mi kopást és bántalmat kell kiállniuk. Megmondja őszintén, örül a relatíve ép fogsorának, ez genetikai, apja is, nagyapja is sírba vitte kevés híján a harminckettőt, alig tömtek nekik, nem volt koronájuk egy sem. Nem érdem, nem eredmény, semmi köze hozzá voltaképpen, de mégiscsak az ő vére, az övéi vére, a vérvonal, mit lehet tenni. Ilyen körülmények között fogászra nem futná amúgy sem, mondania sem kell.

Látnám csak a szállón, ott aztán vannak szájberendezések, kiütött és kirohadt fogak, folyton elesnek részegen, olykor bele egymás öklébe. A pia nem jó tanácsadó, felhergel, összetör, kiakaszt, agresszívvé tesz, vagy meghunyászkodóvá, mindig ami épp nem kellene. Éppen ezért ő csak nagyon mértékkel, max ünnepekkor, elalvás előtt altatónak egy kupicát, hideg ellen felforrósodni vagy nagy hőségben felfrissülni.

A szállókon lopnak, elszedik egymás kis motyóját, azt az aligsemmit, egy vacak órát, mobilt, némi kis dugipénzt, egy jobb cipőt, kabátot, ékszerről nem is beszélve. Elembertelenedik ott az ember, mindenkiből kijön az állat, addigra kihozza a fázás, az éhezés, a megalázás, a mocsok szerek, az alkohol. Csutkára legyalulták az életüket, azon a szinten élnek már, éjjel és nappal összefolyik, egyetlen sóvárgás a betépés vagy a berúgás vagy egy kóbor numera után bármilyen lepukkant csajjal vagy pasassal bárhol, híd alatt, aluljáróban, nyirkos pincében, szeméttelepen, húgyszagban, hányásszagban. Ő már ezen túl van, a nőn. Összefut néha szájában a nyál, de hiába sóvárogna, aki neki tetszik, szóba sem állna vele, aki szóba állna vele, az nem tetszik neki. Nem bírná a rettentő szagokat, látványokat, rendezett kapcsolatról meg nem is álmodhat. Akkor inkább nem álmodik semmilyenről. Na, kényes a gyomra, ez van.

Elnézegeti a rigókat órákig, mintha fizetést kapna érte. Hogy azok milyen helyes kis teremtmények! Forgatják a fejüket, billegtetik a farktollaikat, érdeklődőek. Ha hosszan nem mozdul az ember, szemügyre veszik, tanulmányozzák, befényképezik. Szívesen cserélne velük egy kicsit, hogy lássa magát a szemükkel. Milyen is lehet? Nagy, loboncos, idomtalan, püffedt fejű gólem. Egy ilyen kis finom pálcikalényhez képest. A rigóktól mindig lehet tanulni, kérem, ők a Madár Tudományos Akadémia. Dr. Fekete PhD. Múltkor is fújt a szél, ő meg ült a tisztáson, és nézte, ahogy a kis madártestek a széllel küzdenek, próbálnak ellene szállni, de mindig visszadobja őket, hátrébb, mint ahonnan indultak. Hiába is manővereznek. Legfeljebb ágról ágra, szökellve tudtak haladni. Nem ilyen pont szembemenni az élet irányával? Kivonulni minden fekete péntekről, ahol tapossák egymást az emberek? Hiába is küzd az áradattal. Ő jól elvan itt, szélvédett helyen.

A rádiót meghallgatja, tévének ott az erdő. Meg ha akarja, elballag pár kilométert, ráér. Letelepszik egy nagy kőre, és nézi azt a családot. Jól néz ki a felesége, pardon, a volt felesége, költ is magára rendesen, tornázik, minden, úgy szemre plasztikán is volt már. És nagyon rendesek, az új pasi gondját viseli a gyerekeknek, milyen nagyok már, te Úristen, meg se ismerné őket, meg se ismernék őt. A szülők meg, igen, jobb híján így kell hívni őket, vidámak, jókedvűek, ölelkeznek, csókolóznak, mint akik tényleg szeretik egymást.

Mintha kamerának pózolnának, mintha neki vetítenének, pedig nem tudják, hogy a rejtekhelyéről lesi őket.

Egyfelől így még jobban fáj. Látja, hogy rá semmi szükség, azok remekül megvannak nélküle. Másfelől örül a lelke, miért is vágyna látni, hogy a szeretteinek baja esik…

Már csak a tisztességes munka élteti, meg a pofás kis sátorháza. Van hová hazamennie, hosszabb távon talán még kutyatartáson is elgondolkodik. A társaság végett. Úgyhogy ha bármi kerti dologban tisztességes meló kellene, csörögjenek rá bátran, a mobil-előfizetés az utolsó szükséges luxus, amit megtartott magának!

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.