Emberszabású-csoportok hajlandóak összedolgozni, a bonobók szexszel oldják fel a konfliktust

Kutatók először láttak bizonyítékot arra, hogy emberszabású majmok két különböző csoportja együttműködött egymással – írja a New York Times. Amikor pávián- vagy csimpánzcsoportok találkoznak, általában vagy óvatosan elkerülik egymást, vagy összekapnak.

A Kongói Demokratikus Köztársaság egyik dzsungelének két bonobócsoportja szembemegy a paradigmával. Bár antropológusok úgy tartották, hogy az ember sikerének egyik kulcsa az, hogy hajlandó együttműködni, úgy tűnik, ez néhány távoli kuzinra is jellemző.

A bonobók olyanok, mintha vékonyabb csimpánzok lennének, pedig valójában két különböző fajról van szó. Nemcsak genetikailag, hanem a habitusukban is. Míg a csimpánzok gyakran viselkednek erőszakosan, és patriarchális csoportokban élnek, a bonobók nem szoktak csecsemőket ölni, mint a csimpánzok, a nőstényeké az irányítás, és úgy általában kevésbé erőszakosak. Olyannyira, hogy a konfliktusos szituációkat gyakran szexszel oldják meg.

Kutatók 2016-ban felállítottak egy hosszú távú megfigyelőközpontot, hogy a vadonban vizsgálhassák a bonobókat. A tudósokat a helyi Monganduk segítették, hogy megtalálják a Kokolopori rezervátum bonobóit, és már az első felfedező túrán leesett az álluk.

Követtek egy csoport emberszabásút, akik összefutottak egy másik csoporttal. Ekkor a bonobók huhogni kezdtek, de összecsapás helyett végül megtört a jég, az állatok vegyülni kezdtek, és egy rövid ideig úgy viselkedtek, mintha egy csoporthoz tartoznának. A kutatók többször láttak hasonló összeröffenéseket a két csoport között. Az egyiket, aminek 11 felnőtt tagja volt, Ekalakalának nevezték el, a másik, 20 felnőtteset pedig Kokoalongónak.

A két csoport két év alatt 95-ször futott össze. Volt találkozó, amelyik egy órás sem volt, de egyszer két hétig is együtt maradtak. Olyanok voltak, mint egy nagy család: kurkászták egymást, megosztoztak az élelmen, és összeálltak, hogy elüldözzék a kígyókat.

Arról viszont szó sincs, hogy végül egybeolvadnának. Mind a 95 alkalomnak az lett a vége, hogy a két csoport külön úton indult tovább. A kutatók nem láttak bizonyítékot arra, hogy egy ekalakala és egy kokoalongó majomnak közös kölyke született volna, és megtartották a saját kultúrájukat. Bár egy térségben éltek, másra vadásznak: az ekalakalák egy helyi őzfajra vadásznak, a kokoalongók pedig mókusokra.

A kutatók szerint nem pusztán arról volt szó, hogy a bonobók általában barátságosak, nem véletlen, hogy ez a két csoport ilyen jóban van egymással. Megfigyelték, hogy egy-egy bonobó szorosabb viszonyt alakít ki egy másikkal. Segítették egymást, ajándékokat adtak, és néha két majom összeállt, hogy közösen vegzáljanak egy harmadikat.

A tudósok szerint a nagy kérdés az, hogy vajon más bonobócsoportok is hasonlóan viselkednek-e. Azonban az ilyen kutatások egyre nehezebbek, egyrészt a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló konfliktusok miatt, másrészt azért, mert a fakitermelés és az orvvadászok miatt ma már egyre nehezebb megtalálni az alig 15 ezres populáció tagjait.

A kutatásról írt tanulmány egyik szerzője, Liran Samuni megjegyezte, hogy az erőszakos csimpánzok pont olyan közeli rokonaink, mint a barátságosabb bonobók. Az emberek képesek együttműködni, de közben a harcoktól sem riadnak vissza.

„Nem mondanám, hogy vagy erről, vagy arról lenne szó. Közösen tanítanak minket a múltunkról”

– mondta Samuni.