Van egy erdélyi mondás, ami szerint a medve ellen nincs esélyed, mert gyorsabban fut nálad, gyorsabban úszik nálad, gyorsabban mászik fára nálad, és ha elbújnál, az sem segít, mert gyorsabban is bújik el nálad. Hasonló a helyzet a háborús propagandával is a közösségi médiában. Ezt onnan tudom, hogy az elmúlt három hetet azzal töltöttem, hogy három különböző platformon próbáltam bújócskázni vele, de a végén mindig megtalált.
Az orosz–ukrán háború másfél éve beköltözött az életünkbe, a mindennapjainkba, olyan mélyen, ahogyan eddig még soha egy háborúnak sem sikerült. Harminc évvel ezelőtt Irakot CNN-háborúnak nevezték, mert akkor még az volt az újdonság, hogy a tévében nézhettük élőben, mi történik – ehhez képest ma a közösségi média végtelen csatornája hozza el egyenesen a telefonunkra a frontot, a lövészárkokat, a lebombázott városokat, a dróncsapásokat, a szenvedést, olykor a vágatlan és cenzúrázatlan halált.
És mivel a háborúnak mindig is része volt az információs hadviselés, ezek a tartalmak sok esetben azért születnek, hogy a fogyasztóikat manipulálják, valamelyik oldal mellé állítsák, vagy ellene hangolják. Egy mém, egy kamerába beszélő fej, egy kamu- vagy félrevezetően tálalt hír – ezeket mind lehet fegyverként használni a közvélemény formálására, és használja is minden hadviselő fél. Ez egy háború a háború árnyékában, aminek mind részesei vagyunk, ha akarjuk, ha nem.
Hogy ebben az információs háborúban ki áll nyerésre, azt elég nehéz megállapítani – mi mindenesetre tettünk egy kísérletet, és belesétáltunk a kellős közepébe azzal, hogy ide lőjetek. Emberkísérletünkben három közösségimédia-platformon regisztráltunk egy-egy új felhasználót, direkt ehhez létrehozott, új emailcímről, friss böngészőből, hogy teljesen tiszta lappal induljunk. Aztán egyszerűen rábíztuk magunkat az adott platform algoritmusaira, hogy adagoljanak nekünk tartalmakat. A három hadszínterünk:
- A Facebook, jellemzően idősebb célközönséggel, rengeteg magyar tartalommal.
- A Twitter, fiatalabb és magasabban képzett célközönséggel, inkább angol nyelvű tartalmakkal (akár még a magyar twitterezőktől is).
- A TikTok, videós és virális tartalmakkal, tinédzser célközönséggel.
Igyekeztünk minél inkább átadni a kontrollt az algoritmusoknak a hírfolyamaink összeállításához; ahol nem volt muszáj, nem adtunk meg érdeklődési köröket regisztrációnál, és az első héten nem is követtünk be senkit sehol, később is csak olyanokat, akiket az addigi tevékenységeink alapján ajánlott a rendszer, és legfeljebb napi egyet. Azt azért egyértelművé tettük, hogy érdekelnek minket a háború hírei, vagyis rendszeresen rákerestünk a témába vágó kifejezésekre és hashtagekre, magyarul és angolul is: háború, Oroszország, Ukrajna, Putyin, Zelenszkij.
Amikor éppen valami nagyon forró történés volt, mint például Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-zsoldossereg vezetőjének egynapos lázadása, arra is. Minden elénk kerülő, témába vágó posztra rákattintottunk, minden videóba belenéztünk, de a lájkolást és kommentelést mint visszajelzést megtagadtuk az algoritmusoktól. És ez így ment három héten át, egy-két naponta visszatérve a tetthelyekre, darabját úgy 15-20 percig pörgetve alkalmanként.
Az első front: Facebook
Nem érhet sok meglepetés, gondoltam naivan, hiszen a Lájkbajnokság sorozatunk miatt a Facebook mocsarának elég mély bugyrait van szerencsém ismerni, és hát valamikor előző életünkben csináltam már itt egy hasonló emberkísérletet. Elég nagyot tévedtem: a 2023-as Facebook nagyon-nagyon más világ, mint a 2015-ös volt.
Regisztrációkor nemet és születésnapot kötelező megadni, így elsőre ennyi alapján próbálta meg kitalálni az algoritmus, mi érdekelhet (persze tudhat rólam még egy csomó mást is az IP-címem, meg a telefonom, notebookom, böngészőm adatai alapján). Az első tippek: Neymar, Dwayne Johnson, agyoneffektezett drónfotók vízesésekről, indokolatlanul nagy hengerűrtartalmú motorok és M&M’s Nutellával. Nem állítom, hogy 100 százalékosan betalált, és ezen az első felbukkanó magyar tartalmak se segítettek sokat: Sebestyén Balázs, Fekete Pákó és fokhagymás lángosos fagyi. Plusz az első pillanattól kezdve szakadatlanul ömlő Megafon-hirdetések. Az első pár nap fő benyomása az volt, hogy ez bizony nagyon-nagyon unalmas.
Három hét múlva
Egészen váratlan módon az orosz propaganda nagy részét indiai, vietnámi, nepáli, és hasonló oldalakról kapom. Persze, olvas az ember ezt-azt arról, hogy az oroszok a fejlődő országok, vagy ahogy mostanában hívni szokás, a globális Dél irányába nagyon durván tolják a propagandát, de egész más ezt élőben megtapasztalni. A kínálat általában nagyon bénán photoshopolt fotókból áll, plusz Putyin szabályos istenítéséből, az orosz haditechnika és mindenféle csodafegyverek dicsőítéséből. A hírekben állandóan a küszöbön áll az orosz győzelem, az ukrán megsemmisülés, és a Nyugat totális, megalázó összeomlása. Egy ideig nagyon fura déjà vu érzésem volt az egésztől, aztán rájöttem, honnan olyan ismerős: mintha az Origo szalagcímeit olvasgatná az ember.
Ukrán oldalról leginkább mémek és karikatúrák a jellemzők, zavarba ejtően sokszor vendégszerepel ezeken Orbán Viktor is, általában Putyin csizmáját pucoló cselédként ábrázolva. Rengeteg a videó, ezek jellemzően harctéri felvételek, lassított felvételben, heroikus háttérzenére sorozatlövő Himars-ütegekkel, drónvideók orosz tankok kilövéséről, vagy simán csak ukrán katonák villognak rajta a fegyvereikkel. Az üzenet itt valami olyasmi, hogy helló, mi olyan iszonyatosan és mérhetetlenül menők vagyunk, hogy bármelyik random közlegényünk egyenlő Aragorn, John Wick és Batman összegével, szorozva kettővel, és itt kezdődik csak a ranglétra.
Magyar nyelven szinte kizárólag oroszpárti propaganda jön, ennek is a nagy része az Orosz hírek nevű oldal, vagy annak valamilyen megosztása. Valakik láthatóan rengeteg munkát tesznek ebbe az oldalba, nagyon sok a tartalom, és technikailag láthatóan profi. Putyin, az orosz külügyminiszter Szergej Lavrov vagy a volt Fox News-os Tucker Carlson nyilatkozatai, beszédei, monológjai egyből magyar felirattal érkeznek, a hírek pedig meglepően visszafogott hangvételűek, mintha az orosz köztévét vagy Bencsik Andrást kapnánk erősen megszűrve, letompítva. Mint amikor a fogorvosnál még nem ütött be az érzéstelenítő injekció, de már érzed hogy zsibbadsz.
Összességében, amikor nem keresek direktben rá, a facebookos hírfolyamot nem uralja a háború, de ami betüremkedik belőle, az szinte mind propaganda, elég erős orosz túlsúllyal. A háborún túli tartalom unalmas és érdektelen, próbálkozik derekasan az algoritmus, hogy kitalálja, mi érdekel, de nem sok sikerrel. Szó se róla, néha egészen egzotikus szubkultúrákba enged bepillantást, egy időben például rengeteg pakisztáni sportvideót kaptam, krikettet, gyeplabdát, lovaspólót. Legutóbb pedig fideszes mikroinfluenszereket kezdett el ajánlgatni: Szakács Pisti, az Öreg Rocker, Ahogy a gazda látja, és hasonlók. Ők nagyon nagy erőbedobással próbálnak megafonosnak látszani, és hát, őszintén szólva nehéz szomorúbb dolgot elképzelni annál, mint hogy vannak emberek, akiknek az az életük nagy álma és küldetése, hogy egyszer ők legyenek a Trombitás Kristóf.
A kísérlet utolsó előtti napján aztán a Facebook váratlanul letiltotta a fiókomat, mondván, az aktivitásom a közösségi alapelvekbe ütközött. Nem szálltam vitába vele.
A második front: Twitter
Twittert sok éve használok már read-only módban, és Elon Musk hatalomátvétele óta drasztikusan zuhant ugyan a felhasználói élmény, pár alapszabály betartásával (soha nem olvasunk kommenteket, a kék pipás felhasználókról nem veszünk tudomást, stb.) továbbra is remek hírforrásként üzemel. De milyen lehet mindez friss regisztrációval, az évek óta gondozott követési listánk védőhálója nélkül? Hát, ahogy maga Musk mondaná, „érdekes” és „aggasztó”, plusz sírva röhögős és elgondolkodó emoji.
A dolog ott kezdődik, hogy regisztrációnál muszáj három érdeklődési kört megadni (ezt letudtam a lehető legsablonosabbakkal: utazás, zene, sport), és legalább egy fiókot bekövetni. Ehhez rögtön ad ajánlatokat is a rendszer, és mit ad az ég, az első a listában rögtön a tulajdonos, Elon Musk. A biztonság kedvéért bekövettem az első öt ajánlatot, Musk után sorrendben: a Forma–1 hivatalos csatornája, Ben Shapiro (ő egy népszerű altright influenszer), Cathy Heaven (ő egy random OnlyFans-modell) és a Breitbart News (a Trump-univerzum első számú hírforrása). Az első tíz posztból, ami megjelenik a hírfolyamomban, kilenc Elon Musk. Itt már sejtettem, hogy elég erős heteknek nézek elébe.
Három hét múlva
A Twitter-univerzumban, ahová csöppentem, a háború nem önálló eseményként, hanem a woke ellen folytatott kulturális élet-halál harc egyik szeleteként jelenik meg. Jellemző példa: a Prigozsin-féle lázadás leginkább elterjedt megfejtése az volt, hogy a CIA szervezte, hogy ezzel is elterelje a figyelmet Hunter Biden viselt dolgairól. A Meta Twitter-klónjának, a Threadsnek az indulásakor az, hogy a logója egy sátánista szimbólum, mert három 6-os számot is bele lehet látni. New York betiltotta a pizzát. A holokausztban nem is halt meg senki.
Ebben a világban az orosz propaganda leginkább a Biden-kormány gyalázásának mellékterméke, mint például amikor Marjorie Taylor Green QAnon-hívő kongresszusi képviselő arra szólít fel, hogy nem kéne Amerikának milliárdokkal támogatnia „az ukrán náci hadsereget”. Az hiszem, ha Nietzsche ma élne, a híres mondása úgy szólna, hogy ha belenézel a Twitter mélységébe, a Twitter visszanéz beléd.
Egészen meghökkentő, hogy Musk mennyire a maga képére formálta a Twittert – legalábbis egy új felhasználó számára. Az algoritmus minden posztot az ezerszeresére hangosít, amihez Musk hozzászól, és ő – nem törődve a klasszikus pókemberi intelemmel – simán megadja ezt a bónuszt boldog-boldogtalannak, beleértve kamuaccountokat, álhírterjesztőket, nettó nácikat; legfőképpen pedig a körülötte legyeskedő népes rajongótábor tagjait.
Ez egy nagyon fura és nagyon vegyes társaság, vannak köztük több százezer követős influenszerek, kriptopénzes ügyeskedők, trollok és mezei rajongók is – a közös pont, hogy mindenki kicsengeti a havi 8 dollárt a kiemelt státuszt biztosító kék pipa ikonért. És az, hogy egymást taposva rohannak egyetérteni Muskkal minden posztja és kommentje alá, hátha dob nekik egy csontot egy viszontválasszal. Musk twitteres gravitációja miatt az ilyesmi elég gyakran pörög be a hozzám hasonló szűz felhasználók elé, így értesültem rendszeresen arról, mit gondol a világról a Catturd (macskaszar) név alatt posztoló floridai nyugdíjas vagy az Ian Miles Cheong nevű malajziai fickó, aki amerikai patriótának adja ki magát, és anatómiailag képtelen a mosolygásra. Mit, mit, hát üzembiztosan mindig ugyanazt, amit Elon Musk.
Egy másik fura szubkultúra, amibe a twitteres kísérlet bevezetett, a MAGA-podcasterek világa. Mintha Joe Rogan sikere nyomán minden Trump-rajongó saját podcastot indított volna, amit saját magáról nevez el, lemásolja Rogan stúdióját, felturbózva ízlés szerint amerikai zászlókkal, Jézussal vagy AR–15-ös gépkarabéllyal, és már mehet is a biznisz. Futtat ilyen podcastot például maga Trump fia, Don Junior is, aztán ott a Charlie Kirk Show, a Benny Johnson Show, a Tim Pool Show, a Matt Walsh Show, a Ben Shapiro Show, a Dan Bongino Show, a Candace Owens Show, a Michael Knowles Show, és persze Tucker Carlson, ami nem simán Show, hanem Tucker on Twitter, és ez ebben a mezőnyben már önmagában forradalmi innovációnak számít. Nekik alapban nagyon erős a twitteres jelenlétük, de a műsoraikból kivágott 1-2 perces kis részletek még jobban terjednek. Most például éppen az, amiben Michael Knowles a fogamzásgátlást ostorozza, és azt fejtegeti, hogy az óvszer „elég buzis dolog”. Itt is fel-felbukkan az orosz háborús propaganda, de csak érintőlegesen.
A túloldalon itt is leginkább a mémhadviselés megy, például a NAFO mozgalom, vagy olyan csatornák közvetítésében, mint az Ukrainian Meme Forces vagy a Saint Javelin. Érdekes jelenség még, ahogy több Twitter-csatorna a belső használatra szánt orosz propagandát figurázza ki – illetve mutatja be a maga puszta valójában, az orosz tévéből felvett videók formájában. Ezeket nézni végképp olyan, mintha egy Lovecraft-novella főhőse lenne az ember, akinek Cthulhu hívása lassan, de biztosan rothasztja el az elméjét.
A harmadik front: TikTok
Köztudomású, hogy minden, amit a 35. születésnapod után találtak fel, ellenkezik a természet rendjével, abszolút debilség, a civilizáció hanyatlásának, és a közelgő apokalipszisnek a biztos jele. Na, hát nekem tipikusan ez a TikTok. Szakmai kíváncsiságból persze eddig is nézegettem, követgettem tisztes távolból, de sose tudtam igazán ráérezni. Nem vagyok célcsoport, ez egyértelmű – és ez a kísérlet három hete alatt se változott sokat.
Mindenki azt mondja, a TikTok az orosz propaganda melegágya, ehhez képest az első tartalmak, amelyek szembejöttek, egészen semlegesek: egy tacskó csóválja a farkát, egy kisgyerek táncol, egy csaj egy edzőteremben ugrándozik, egy srác egészen undorító módon eszik egy hamburgert, 53 234 254 325 csaj random nyelveken énekel és/vagy kiabál a kamarába. Az első magyar nyelvű tartalom egy iskolai ballagásról készült videó „gratulálunk Rafaeléknek” felirattal, aztán egy béna reklám, „így kapj százezreket munkanélküliként” ígérettel. Pusztítóan értelmetlen az egész, soha ilyen boomernek nem éreztem még magam.
Nem sokat segít a helyzeten az se, hogy a felhasználók nagyon kreatívan és hatékonyan tapogatják ki az algoritmus határait abban, hogy mi nem számít nála szexuális tartalomnak. Momentán jellemzően a kamera elé öt centire betolt frontális cameltoe + a bikinialsóból kikandikáló fanszőrzet. Ha valaki utánam csinálná ezt az emberkísérletet, fogadjon meg egy jótanácsot: a TikTok-os részt semmiképpen ne tömegközlekedés közben végezze, ahol boldog-boldogtalan ráláthat a telefonjára.
Három hét múlva
A három platform közül messze a TikTok értette meg a leghamarabb a kereséseim alapján, hogy mire vagyok kíváncsi; ijesztően gyorsan és hatékonyan fókuszált rá a háborús tartalmakra. Most a hírfolyamom nagyjából fele, talán kétharmada háborús propagandából áll, a maradék gyakorlatilag zaj. Ez egészen bizarr sormintákat tud eredményezni görgetés közben: Putyin beszél → egy tinédzser kinyom egy gigantikus pattanást → harctéri videó egy dróncsapásról → valaki kólával mos lábat → szétlőtt házak valahol Bahmutban → Putyin a pezsgős DiCaprio-mémmel összephotoshopolva → egy csontkovács győzköd, hogy ő mindent meggyógyít → nagyon lerongyolódott, sebesült katona gesztikulál a kamerába → egy csaj a nyelvpiercingjét mutogatja.
A háborús tartalom 99 százalékban propaganda, azon belül 90 százalékban orosz, és 0 százalékban kifinomult. A legnagyobb trend éppen az, hogy verekedő kutyákról készült videókra tesznek rá kis zászló emojikat, hogy mindenki értse a metaforát. Természetesen a nagy testű, nyugodt jószág mindig az orosz, a rátámadó idegbeteg az ukrán, és ami a háttérben csahol, aztán eloldalog, amikor az orosz csúnyán megtépi az ukránt, az az amerikai. Na ilyen videóból van kábé egymillió.
Vannak aztán nagyon durva harctéri videók, nagyon sok feliratozott Putyin-beszéd (de kaptam például románra feliratozott Orbán Viktort is), a kamerába 20 másodperc alatt óriási világmegfejtéseket ledaráló arcok, vagy a legértelmetlenebb, amikor a videó egy Mandiner- vagy Vadhajtások-cikk első két bekezdéséről, vagy akár egy Facebook-kommentfolyamról készült screenshot, amin emojik ugrándoznak, plusz valami 6-8 évvel ezelőtti Balaton Soundról itt maradt zene.
A TikTokra hatványozottan érvényes, hogy iszonyú magasan van az ingerküszöb, és egy-egy videónak jó esetben pár másodperce van, hogy megragadja a figyelmet, mielőtt továbbgörgetik. Ennek megfelelően minden tartalomgyártó belead apait-anyait, hogy harsányabb legyen a többieknél, és a végeredmény olyan, mintha a közismert gyerekjáték cintányércsapkodó majomban kicserélnék a ceruzaelemet a Vasember-filmek ARC-reaktorára, aztán ebből tízezret bezárnának egy szobába, aminek ott ülünk a közepén. Valószínűleg valami nagyon mély, zsigeri szinten működik a háborús propaganda is ebben a környezetben, de nekem inkább az a gyanúm, hogy az oroszoknak ez is csak egy csap, amelyből az ő narratívájuknak kell folynia, mert addig sem folyik más.
Három hét háború
Sok tíz bekezdéssel feljebb azzal kezdtem, hogy a háborús propaganda olyan, mint a medve, és most, három héttel később ezt abszolút meg tudom erősíteni. Mármint olyan értelemben, hogy elég messziről fel lehet ismerni, és jobb, ha az ember nem is megy közelebb hozzá, csak távolról, óvatosan figyeli meg, aztán távozik. A három platformon eltérő mennyiségben és formában zúdult rám a propaganda, de az egészségesnél mindenhol jóval többet kaptam belőle. Főleg oroszpártit, de azért ukránt is. Amit viszont szinte egyáltalán nem, vagy csak nyomokban kaptam, amikor a háborúra kerestem rá, azok a valódi hírek, elemzések és hasonlók voltak. Pedig ilyesmik léteznek ezeken a platformokon (a Facebookon és a Twitteren legalábbis biztosan), méghozzá rengeteg, de ha az algoritmus kezébe adjuk a sorsunkat, ezeket nem igazán találja meg helyettünk.
És ez volt számomra a legnagyobb tanulsága a kísérletnek (már azon felül, hogy túl öreg vagyok a TikTokhoz): ha az ember tudatosan, ésszel használja a közösségi médiát, abból szuperjó dolgok tudnak kisülni. Ha hagyja, hogy az algoritmus használja őt, hát, említettem már, mi történik, ha valaki túl sokat piszkálja a medvét?