Megszakított teszttel indult a világ legerősebb rakétájának, a következő NASA-holdmisszió lelkének éles üzeme

A nagyjából tíz éve fejlesztett projekt dollármilliárdokkal haladta meg már most az eredetileg tervezett büdzsét, így létfontosságú volt, hogy a nyolcperces teszten minden rendben menjen. Ez annyit jelentett volna, hogy az SLS négy, RS-25 típusú hajtóműve – ezek ugyanazok, mint amit az űrsiklókon használtak, csak ott három végezte a munkát – probléma nélkül égesse el nyolc perc alatt a rendelkezésesre álló üzemanyagot, azt imitálva, ahogy éles helyzetben az űrig jutnának.

Végül a tervezett nyolc helyett bő egy perc (nagyjából 77-80 másodperc) után megszakították a tesztet, de a NASA így is rengeteg adatot gyűjtött a következő holdrakétájáról, amivel novemberben ember nélküli missziót terveznek a Hold körül.

A tesztet sikeres indítás után akkor kellett leállítani, amikor mozgatni kezdték volna a hajtóműveket, ekkor láttak valami rendellenességet a mérnökök, ami miatt jobbnak látták megszakítani a procedúrát.

A korai megszakítás ellenére is sikeres volt a teszt, hiszen a négy hajtómű beindult és együtt működött, ezt akarták látni a NASA szakemberei.

Legközelebb várhatóan már teljesen élesben, az Artemis 1 küldetés alatt lesz látható az SLS.

Előzőleg mind a négy, az űrsiklóprogramból átmentett, korábban többször használt hajtóművet tesztelték már külön, ám a négyet egyben, teljesen egészében még nem vetették próba alá őket – a négy hajtómű egyike egyébként 12 űrrepülésen van túl.

A szombati előkészületek során minden nagyon jól ment, olyannyira, hogy az előzetes vizsgálatokkal idő előtt végeztek, így az egész tesztet nem sokkal a kezdés előtt egy órával előrébb is tudták hozni. Igaz, végül így is majdnem másfél órát kellett várni az indításra a tesztablak megnyílása után.

A próbát a rakétatesztekről már ismert Stennis űrközpontban végezték Mississippi államban, korábban például a Saturn V tesztjei is itt zajlottak. Az SLS január 16-i tesztje lényegében a legnagyobb hasonló rakétateszt volt a Saturn V és az Apolló-program óta. A teszt első fázisban 109%-os teljesítménnyel indultak a hajtóművek, majd nagyjából 90 másodperc után 95%-ra vették volna vissza a teljesítményüket, majd újabb egy perc elteltével megint 109%-ra ugrottak volna vissza, a leállás előtt nem sokkal pedig 85%-on zártak volna, így szimulálták volna a világűrig tartó, valamivel több mint 8 perces út minden elemét.

A művelet során két kritikus pont lett volna, az indulás és a leállás, ezeket ugyanis előre programozták, tehát itt volt a legnagyobb hibalehetőség, ha esetleg elszámoltak valamit. Menet közben minden más fázis során automatikusan változhat a hajtóművek vezérlése, a tolóerő és a kétkomponensű hajtóanyag keverési aránya, a startnál és a leállásnál viszont nem. Végül viszont csak az indulást sikerült zavartalanul letudni, a leállás nem tervezett volt.

A kétkomponensű üzemanyag miatt már a felkészülés is meglehetősen komplex volt. De mi is ez a két komponens? Folyékony hidrogén és folyékony oxigén, amelyekkel két korábbi teszt során is feltöltötték a rakétát. Mivel a folyékony hidrogént mínusz 253, a folyékony oxigént mínusz 183 fokon tárolják egyébként, a két, a tartályok felöltéséből álló teszt lényegében arra szolgált, hogy a mérnökök megtudják, a belső csövezés hogyan reagál az extrém hidegre.

Szintén az űrsikló-programból maradtak meg a gyorsítórakéták, de ezek sem teljesen változatlanok. Lecserélték például az azbeszttartalmú szigetelést, aminek köszönhetően 860 kg-mal csökkent a gyorsítórakéta súlya, kaptak egy középső szegmenst, így az eddigi négy helyett öt szegmensből áll majd a két, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta, amik így 25%-kal több impulzust biztosítanak. Ezeket ugyanakkor nem gyűjtik majd be, mint az űrsikló rakétáit, tehát nem újrahasznosíthatók. És persze mondani sem kell, ennek a tesztje is elég látványos volt tavaly szeptemberben.

Tényleg óriási

A két folyékony hajtóanyagból 2,77 millió liter került a Boeing által épített rakétába, ami nem csoda, hiszen az első fokozat 8,4 méteres átmérőjű – pont, mint az űrsikló külső tartálya –, a magassága pedig 64,6 méter – a teljes rakéta majd mindennel együtt 111,25 méter magasra nyúlik. Az első fokozat súlya üresen 85, megtöltve több mint 1000 tonna.

A tervek szerint a kilövésnél 39,1 meganewton-másodperc tolóerővel emelkedhet majd a levegőbe, ami 15%-kal erősebb, mint a legendás Saturn V tolóereje volt. Hivatalosan az 1960-as években fejlesztett szovjet N1-es rakéta lenne a legerősebb, amivel a szovjetek a Holdat vették volna célba, ám a rakéta mind a nyolc tesztje csődöt mondott. Ám az SLS a későbbiekben, egy kis fejlesztés után már elérheti az N1-es szintjét, a jobb gyorsítórakétákkal a Block 2 teherszállító nagyjából 45 meganewton-másodpercre lesz képes. A későbbi rekorder viszont az Elon Musk űrcégénél, a SpaceX-nél fejlesztett Starship lehet, ami papíron 66,7 meganewton-másodperc tolóerőre lesz képes.

Na de vissza az SLS-hez és a méreteihez. A Block 1-es, legelső konfigurációban 98 méter magas lesz majd, eleinte 27 tonna hasznos terhet lesz képes holdkörüli pályára állítani, később viszont a már említett, Block 2 teherszállító 46 tonnás is eljuttathat a Holdhoz egyszerre.

A NASA jövője a tét

A 2010-ben jóváhagyott gigaprojekt rengeteg állást mentett meg a NASA-nál, ennek ellenére – elsősorban a hatalmas költségek miatt – komoly kritikákat is kapott az SLS-program. Leginkább azért, mert sokak szerint ahelyett, hogy saját rakétát fejlesztett volna a NASA, inkább bérelniük kellett volna egy hasonló tolóerejűt a privát szektorról. De mivel az SLS-t, illetve az Orion űrhajót végig együtt fejlesztették, már nincs lehetőség a kihátrálásra, és ha nem akarják évekkel eltolni az Artemist, kénytelenek az SLS-t sikerre vinni.

Már csak azért is, mert a hosszabb távú tervek szerint az SLS nem csak a Holdra való eljutást, hanem a távolabbi felfedezéseket is szolgálná. Az SLS még fejlesztés alatt álló későbbi verziója, a Block 2 például már lecserélné az űrsiklókon is használt gyorsítórakétákat, ezzel pedig 130 tonnára nőne a terhelhetősége, amivel már a Mars-missziók is elérhető közelségbe kerülnek.

A sikeres teszt után várhatóan novemberben újabb fontos, mérföldkőnek tekinthető állomás jön az SLS pályafutásában. Ekkor egy ember nélküli misszió, az Artemis 1 következik, amikor az SLS már levegőbe emelkedve egy Oriont juttat az űrbe, ami a Holdat megkerülve tér majd vissza a Földre.

Ekkorra már a Stennist elhagyva a Kennedy űrközpontba kerül az SLS, innen indítják majd terv szerint az Artemis 1 küldetést.