Így kell 2023-ban Agatha Christie-t feldolgozni

Fura egy év 2023 a mozikban, hogy mást ne mondjak, nyolc és fél hónap után úgy néz ki az év legnagyobb globális kasszasikereinek toplistája, hogy

1. Barbie,
2. Super Mario Bros.: A film,
3. Oppenheimer.

Hogy mi ebben az érdekes? Hát, például az, hogy egyik sem folytatás. És ez elég nagy szó,  2001 volt legutóbb hasonló év. Ez persze lehet a csillagok szerencsés együttállása, de akár azt is jelezheti, hogy a nézőknek kezd kicsit elegük lenni a tizenéve futó szériákból, cinematic universe-ekből, a spinoffok rebootjainak előzményfilmjeiből, és valami újra kíváncsiak. Azt most hagyjuk, hogy mennyire férnek bele a „valami új” kategóriába az olyan, 40-60 éve állati sikeres franchise-ok, mint a Barbie vagy a Super Mario, a lényeg, hogy ma már attól frissnek hat bármi a moziban, ha nincsenek benne képregényes szuperhősök, és/vagy csak egy kicsivel kevésbé agyonhasznált, mint a Halálos iramban.

Ebben a környezetben tulajdonképpen tök jó ötlet visszanyúlni a klasszikus krimik rég elfeledett (vagyis inkább sorozatokba átköltözött) műfajához, és egy igazi, békebeli nyomozós detektívtörténettel előállni. Kenneth Branagh ezt már harmadszor teszi meg az elmúlt néhány évben, és két szupernépszerű Agatha Christie-regény feldolgozása után (Gyilkosság az Orient Expresszen, Halál a Níluson) most egy sokkal kevésbé ismert Poirot-történetet vett elő. A Szeánsz Velencében a Halloween Party című regényre épül, ez 1969-ben jelent meg, az akkor már 79 éves írónő egyik utolsó könyveként; nem volt kirobbanóan sikeres, a kritikusok is fanyalogva fogadták. A magyar fordítás Ellopott gyilkosság címen jelent meg, ami érthető is, hiszen akkoriban itthon a Halloween intézménye még nem volt éppen közismert.

A sztori a regényben (és a pár évtizeddel későbbi tévés feldolgozásban) nagyjából annyi, hogy egy halloweeni gyerekbulin vízbe fojtva találnak egy kislányt, aki korábban azzal hencegett, hogy ő bizony tanúja volt egy valódi gyilkosságnak. Poirot meg jön, kinyomozza a városkában az elmúlt pár évben történt összes gyanús halálesetet, hogy összefüggéseket találjon közöttük, és kiderítse, ki tette el láb alól a partin a szemtanút. Na ebből a Szeánsz Velencében nagyjából annyit tartott meg, hogy Halloweenkor játszódik, pár szereplőnek ugyanaz a neve, mint a regényben, plusz persze Poirot, aki mindent megold.

Más a helyszín, más a korszak, mások az áldozatok és a gyilkos, mások a minden szereplő múltjából kiderülő sötét titkok.

Ami egyrészt elég meglepő a majdhogynem copy-paste módszerrel készült előző két Branagh-féle feldolgozás után, másrészt meg a lehető legjobb, ami az alapanyaggal történhetett. Tulajdonképpen egy teljesen új Poirot-történetet kaptunk, ami tartja magát a hagyományokhoz, de azért jóval feszültebb és pörgősebb a megszokottnál. És lássuk be, rá is fért egy kis ráncfelvarrás arra a sablonra, hogy 10 perc – megtörténik a gyilkosság, 40 perc – Poirot emberekkel beszélget és tudálékosan hümmög, esetleg közben meghal még valaki, 10 perc – Poirot aprólékosan elmagyarázza, ki a tettes, hogyan és miért történt a gyilkosság.

Szóval Velencében járunk, Poirot (Branagh, aki szokás szerint rendező és főszereplő is egyben) itt él, visszavonultan, gyilkosságok kinyomozása helyett az enyhe OCD-jének és olasz péksüteményeknek szentelve a napjait. Amíg meg nem jelenik Ariadne Oliver (Tina Fey), a Poirot-történetek egyik visszatérő mellékszereplője. Őt egyébként Agatha Christie a saját paródiájaként írta bele a regényekbe, egy krimiíírónő, aki folyton alapanyagot keres a regényeihez, és önirónia ide vagy oda, a karaktere azért messze nem olyan idegesítő balfék, mint más állandó Poirot-mellékszereplők, mint mondjuk Hastings kapitány vagy Japp főfelügyelő.

Ariadne tudja, mivel piszkálja fel Poirot kíváncsiságát: elrángatja egy elátkozott házban tartott halloweeni szeánszra, amin egy nemrég ott meghalt lány szellemét idézi majd meg egy médium (Michelle Yeoh). A terv az, hogy Poirot mint a jéghideg racionalitás élő szobra + zseniális megfigyelő, majd jól leleplezi a csaló halottidézőt. Ami meg is történik, de a dolgok csak ezután indulnak be igazán, menetrend szerint jön a gyilkosság, a rejtély, mindenkinek van alibije is, indítéka is, súlyos titka is, satöbbi, teljesen szabályos a felállás egy detektívregényhez.

Egy pillanatig amúgy felvillan az is, hogy a nyomozás mellé filozófiai mélységek jönnek, amikor Poirot egy rövid monológban felvázolja, miért fontos neki a szélhámos leleplezése: ha nem csaló, akkor tényleg léteznek szellemek; ha vannak szellemek, van lélek; ha van lélek, van Isten; ha van Isten, van igazság is az életben. Márpedig az ő minden tapasztalata és logikája arra mutat, hogy ezekből egyik sincs, és meg kell védenie az egész világnézetét. Ez a vonal aztán később is elő-előbukkan a filmben, és bár Poirot a végén persze minden természetfölöttinek tűnő dologra logikus magyarázatot talál, azért csak nyitva marad az a lehetőség is, hogy tényleg volt némi kísértetjárás a dolgok mögött.

A sztori amúgy a klasszikus krimik hagyományai szerint halad: mindenki gyanús, aki nagyon gyanús, abból lesz a következő áldozat, akit gyanú felett állónak gondolunk, az tuti kavar valamit a háttérben. Mindenkiről kiderül előbb-utóbb, hogy nem teljesen az, akinek hisszük, és egy csomó bizonyítékról és árulkodó jelről az ember utólag nem is érti, hogy nem vette észre. Néha azért akadnak béna és olcsó megoldások is, az „átállítom az órát, hogy aztán az legyen az alibim, hogy valaki emlékszik, hogy X időpontban vele voltam” megoldás például tipikusan ilyen (mondjuk lehet, hogy itt pont tisztelgés Christie előtt, aki idegesítően sokszor használta ezt a regényeiben).

Branagh (mint rendező), ahogy az előző két Poirot-filmben, most is erősen a saját figurája (mint főszereplő) köré építi a filmet, a többi karakternek kevés teret adva a kibontakozásra. Michelle Yeoh mondjuk ezzel együtt simán ellopja a show-t minden egyes jelenetében, könnyedén váltogatva a szellemektől gyötört, transzba eső médium és a saját szélhámos mivoltát cinikusan felvállaló csaló arca között, akár egy mondaton belül is. Tina Fey láthatóan élvezi, hogy kicsit elszakadhat attól a harsány, vicces és szellemes figurától, amit folyton játszik, a többi szereplő viszont eléggé egydimenziós marad. Branagh kicsit visszavesz a Halál a Níluson Poirot-jából, és inkább a brit tévésorozatban David Suchet ikonikus, érzelemmentes alakításához húz (jó, annál azért emberibb, esendőbb, és kevésbé tudálékos).

(Itt jegyezzük meg, hogy állati jó dolog lehet Kenneth Branagh-nak lenni: az utóbbi öt-hat éve nagyjából azzal telt, hogy Poirot-filmeket csinált, láthatóan elsősorban a saját örömére; néha beugrott egy-egy Christopher Nolan-filmbe mellékszereplőnek; plusz behúzott egy Oscart a kvázi önéletrajzi Belfasttal. Hát mi ez, ha nem a nagybetűs művészi szabadság?)

Az Orient Expressz és a Halál a Níluson esetében adott volt az egzotikus helyszín, ami látvánnyal megtámogatja az amúgy nem éppen akcióorgia cselekményt – itt is valószínűleg azért lett Velencébe átemelve a helyszín az eredeti poros angol kisváros helyett, hogy lehessen mutogatni drónfelvételeket a palazzóról, éjszaka, viharban, a háborgó lagúnák között, de ezek igazából nem adnak sokat a filmhez. Egy klasszikus Poirot-történethez képest sokkal feszültebb a légkör, több az izgalom, vannak néha egészen horrorisztikus pillanatok is, de összességében ez mégiscsak egy kamaradarab, ami szinte végig egyetlen épület néhány szobájában játszódik, nincs benne CGI-orgia, összeomló multiverzum és zöld háttér előtt elpantomimezett kaszkadőrmutatványok utólag odarajzolt hátterekkel.

És láss csodát, így is izgalmas tud maradni (persze akik TikTokon szocializálódtak, azoknak hulla unalmas lesz, de hát ez a dolgok rendje, semmi rossz nincs abban, ha egy film nem akar görcsösen mindenkihez szólni). Kicsit feszesebbre lehetett volna azért vágni, én legalábbis összesen háromszor néztem az órámra az egy és háromnegyed órás film alatt, és ez pont hárommal több az ideálisnál.

A Szeánsz Velencében pont jól eltalálta, mennyire kell modernizálni és felpörgetni egy Poirot-történetet ahhoz, hogy 2023-ban is élvezhető maradjon, de azért ne legyen mégse ordítóan 21. századi, maradjon meg kicsit ódivatúnak és békebelinek, elvégre pont ezt szeretjük benne. Nem ez az a film, ami újra feltalálja a mozit, és kijelöli, mi jön majd a szuperhősös zsáner után, amikor kb. az Avengers 8 magasságában végképp ráun mindenki; sőt, igazából nem is ad sokkal többet a moziban annál, mintha otthon, streamen nézné az ember. Nagy bajban is lennék, ha nem film, hanem egyórás epizódokra összehúzott sorozat lenne – mint a 13 évadot megélt legendás brit feldolgozás –, mert tuti már az ötödik epizódot nézném zsinórban ahelyett, hogy ezt a cikket írom.

A Szeánsz Velencében szeptember 14-től látható a mozikban.