2023. augusztus 29. – 13:19
Amikor elkezdődik a Telemarketingesek, akkor simán benne van a pakliban, hogy egyszerűen nem hiszünk a szemünknek: a kétezres évek eleji, nagyon súlyos amerikai telemarketinges világ úgy néz ki, mintha a Praise You videoklipjének szereplői leforgatták volna A Wall Street farkasát. A Civic Development Group (CDG) nevű cégben csak olyan figurák dolgoztak, akiket az egyébként executive producer Safdie fivérek (Good Time, Csiszolatlan gyémánt) filmjeiben lehet látni. A dolgozók egymást tetoválják munka közben, drogokat árulnak egymásnak, törpeteknőst nevelnek a klaviatúra mellett, bebólintanak a herointól – és közben óránként több száz dollárnyi pénzt akasztanak le mit sem sejtő átlagemberektől különböző jótékonysági szervezetek nevében.
Az egész úgy néz ki, mint a YouTube legkorábbi videói, szedett-vedettek, rossz minőségűek, rövidek. Mert azok is voltak: a Telemarketingesek egyik alkotója, Sam Lipman-Stern tizenéves korában került a céghez, egész egyszerűen azért, mert kérdés nélkül felvették. A CDG szinte mindenkit kérdés nélkül felvett, mindegy volt, hogy priusza van, most jött a börtönből, vagy éppen próbaidőn van, a lényeg az volt, hogy nyomasztani tudja az embereket telefonon azért, hogy 20, 30 vagy 55 dolláros csomagokkal támogassanak civil szervezeteket. És lehetőleg tudja egy kicsit mélyíteni a hangját, hogy rendőrösebbnek tűnjön. Emberek birkóztak, verekedtek, irodai eszközöket dobáltak, Lipman-Stern pedig felvett mindent, és felrakta az internetre, de mivel tényleg a kétezres évek közepét írták akkor, nem igazán érdekeltek senkit.
Ahogy a CDG tevékenysége sem, pedig nagyon sokáig az illegalitás határán billegett. A cég jellemzően a legnagyobb amerikai rendőrszakszervezetre hivatkozva gyűjtött pénzt, a begyűjtött összegeknek pedig csak kis százaléka jutott el a szervezethez, már ha eljutott. A CDG-t aztán megtalálta az amerikai versenyfelügyelet, a céget megbüntették a félrevezetésért, de aztán minden indulhatott elölről, más névvel, más technikával, más állítólagos jótékonysági szervezetekkel, börtönbe pedig természetesen nem került senki a vezetők közül. Ha már a szervezet neve legalább minimálisan hasonlított egy létezőre, a telefonáló pedig azt tudta sugallni, hogy talán neki is köze van a rendőrséghez, akkor elég nagy sikerük lehetett az eladóknak. Az áldozat pedig kapott cserébe egy matricát, amivel nagyon sokat tett az elesett rendőrök családjáért – legalábbis ő így gondolta.
A CDG egyik leghatékonyabb telemarketingesét Patrick J. Pespasnak hívták. Ő az, aki az első részben teljesen készen bebólint telefonálás közben, de még így is sikerül pénzt szereznie. Pespas egy függő, aki Lipman-Stern kamerája előtt gond nélkül szipákolja a heroint, sőt, akár a kamerába is belemondja beállva, hogy így a leghatékonyabb. A két férfi a cégnél összehaverkodott, a kapcsolatuk pedig még akkor is megmaradt, amikor homlokegyenest különböző pályára állt az életük.
Lehet, hogy a haverságuk alapja az volt, hogy a szünetekben beszívva mentek graffitit fújni New Jersey teljesen lerobbant külvárosába, de mindkettejüket hajtotta valami igazságérzet – lehet, hogy hatékonyan tudták lehúzni az embereket, mégis voltak morális aggályaik ezzel az egésszel. Úgyhogy úgy döntöttek, hogy felgöngyölítik a CDG disznóságait, és azt, hogy a rendőrszakszervezet tudott-e arról, hogy visszaéltek a nevével. Vagy egyáltalán visszaélésről van-e szó, nem pedig csendes beleegyezésről, mert ahogy egy prominens személy fogalmaz a sorozatban, valaminek a tíz százaléka még mindig több pénz, mint a semminek a száz százaléka.
Úgyhogy a Telemarketingesek egy nagyjából 15 éven keresztül tartó amatőr tényfeltárás története lesz, két különösebben hozzá nem értő szemszögéből: a kamera mögött az akkor még kibontakozó Lipman-Stern, akihez csak a harmadik, legújabb korban játszódó részre csatlakozik a filmes unokatestvére, a kamera előtt pedig Pespas, akit egészen biztosan Mészáros Máténak kellene játszani majd egy fikciós feldolgozásban. Pespas, hogy is mondjam, nem feltétlenül a legalkalmasabb interjúkészítő szakember, a felvételeken mindig napszemüvegben van, néha az alany válaszai közben a telefonját nyomkodja, és nem igazán tudja, hogyan kell terelni a beszélgetéseket. Egy különösen fontos letámadós interjút azért ront el, mert rosszul emlékszik az illető nevére. A lendülete, elszántsága és kitartása kétségtelenül megvan, nem hiába emlegetik az egész sorozatban háromszor is a dokumentumfilmes Michael Moore-t, akinek a kedvenc eljárása a váratlan letámadás volt. Igaz, ő általában megjegyezte emberek nevét.
Ahogy Lipman-Stern és Pespas egyre mélyebben másznak bele a rendőri szakszervezet és a telemarketing összefonódásába, úgy rajzolódik ki egy olyan társadalom képe, ahol az egyszeri, hétköznapi embernek esélye sincsen bármilyen változást elérnie, még a legnagyobb energiabefektetéssel sem. A Telemarketingesekben az igazság és a leplezés mindig karnyújtásnyira van, de valahogy sosem sikerül elérni, miközben csak nő azoknak a jeleknek a száma, amik szerint soha a büdös életben nem fog összejönni. A három különböző évtizedben játszódó cselekmény önmagában Pespas története is lehetne: a diszfunkcionális mindennapokat élő, heroinszívó telemarketinges lassan kijózanodik, de a különcsége, a félelmei és a háklijai megmaradnak, még akkor is, amikor hosszú időre eltűnik vagy éppen spirituálisan megvilágosodik.
És habár azt gondolná az ember, hogy nem feltétlenül ez a legizgalmasabb, betekintést nyerhetünk abba is, hogyan változott meg a telemarketing világa tizenöt év alatt. Pontosabban a telefonos adománygyűjtésből hogyan lett az úgynevezett PAC-ek (political action committee, azaz politikai adományokra szakosodott bizottság) által birtokolt piac, ami már nem gazdasági, hanem politikai alapon működik – ezáltal pedig sokkal kevésbé szabályozott, és gyakorlatilag bármit mondhatnak a telefonba. Sőt, a technológia eljutott odáig, hogy nincsen szükség élő emberre a vonal másik oldalán, egy különösen bizarr jelenetben Lipman-Stern és Pespas kapnak egy digitálisan összefércelt marketinghívást egy kollégától, aki már egy éve halott.
De néha modern technikára sincsen szükség. Lipman-Stern egyszer egy olyan telemarketingest követ, aki mellette belövi magát heroinnal a kocsijában, az utcán lelesi egy építtető cég telefonszámát egy furgonról, majd pár perccel később egy olcsó kihajtható telefonnal és meggyőző modorral egy nagyobb összeget csal ki a cégtől. Csak az hátráltatja pár percre, hogy lemerül a telefonja. És az egész egyértelműen egy csalás, a kérdés csak az, hogy milyen szintre megy fel, és kik tudnak róla egyáltalán. A Telemarketingesek egyik utolsó jelenetében egy szenátor irodájában forgatnak a szereplők, ez talán önmagában is elég sokat elmond.
A két amatőr főszereplő és a szedett-vedett hangulat ellenére, vagy pont ezek miatt, nagyon érdekes dokumentumsorozat a Telemarketingesek. Behúz azzal a dilivel, ami a Jackass és a Hivatali patkányok keverékének tűnik, aztán otthagy minket azzal a gondolattal, hogy a rendszerszintű korrupció ellen tehetetlenek vagyunk. De akkor is meg kell próbálni valahogy jóvátenni, ha mi is az építőkockái voltunk.
A Telemarketingesek az HBO Maxen és az HBO-n látható.
