A Flash – A Villám megtestesít egy nagyon konkrét vágyat, ami egészen biztos, hogy egy komplett generáció sajátja: mi lenne, ha annyira megerőltetném magam, és annyira beleadnék mindent az egy helyben futásba, hogy a puszta akaraterőmmel vissza tudnék térni a gyerekkoromba, ahol újrajátszhatnám a Vissza a jövőbe első két részéből valamelyiket. És ha ott elbaltázok valamit, akkor Batmanhez fordulhatok segítségül, hiszen ki másban lehet bízni, mint a világ egyik legismertebb köpönyeges igazságosztó hősében. Aztán ha tényleg mindent sikerül elszúrni, akkor megint csak vissza kell pattani a futógépre, és reménykedni, hogy most minden jól fog elsülni.
Ha a Flash egy hosszúra nyújtott fitneszgépreklám lenne arról, hogy minden életközepi válságot meg tud oldani a kardió, akkor elismerésem, de nem ilyen céllal készült. Hanem, ha minden igaz, olyannal, hogy az utóbbi évek dülöngélései után végre egyenes pályára hozza a DC szuperhősös univerzumát, mielőtt jön A galaxis őrzői agytrösztje, aki aztán majd le is aszfaltozza alatta az utat.
A Flash azért készült, hogy mindenki megtalálja benne a számítását. Megtalálja az, aki a DC-univerzumot még Zack Snyder regnálása idején fogadta be a szívébe, megtalálja az, aki a humorral feldobott új változatot jobban szereti, megtalálja az, aki képes szemet hunyni a főszereplő Ezra Miller filmen kívüli problémái felett, de megtalálja az is, akinek Michael Keaton mint Batman még mond valamit, és akit nem zavarnak a multiverzumok, még akkor sem, amikor pár héttel ezelőtt vizuális és történetmesélési túladagolást lehetett kapni tőlük.
A Flash mindent akar, de semmi sem sikerül neki: van eleje, közepe és vége, zajlanak benne események, kirajzolódnak konfliktusok, de mindent elnyom a csapnivaló CGI, a hangulatzavaros humor, az elbaltázott ritmus és a feltételezett rajongók kézből etetése.
A Flashpoint nevű, temérdek képregényen átívelő cselekmény lényege a következő: Barry Allen (Ezra Miller, aki a szokásosnál is hebehurgyább) rájön arra, hogyan tud visszamenni a múltba. Úgy, hogy nagyon gyorsan fut egy helyben. A múltban pedig egy dolgot szeretne megváltoztatni: azt, hogy az édesanyját meggyilkolják, édesapját pedig a gyilkosság vádjával ártatlanul elítéljék. Úgyhogy elkezd nagyon gyorsan egy helyben futni, amíg meg nem érkezik egy számítógéppel animált diorámához, ami az egyik legcsúfabb speciális effektus, amit ilyen nagy költségvetésű filmben valaha láttam. Képzeljük el a Feszty-körkép, a Madame Tussaud’s és egy kaleidoszkóp keverékét, amiben semmilyen formában nem jelenik meg egy valóságos részlet sem. Ez nem olyan, mint a Speed Racer-film, ahol torzul a világ a sebességtől, hanem olyan, mint amikor az alvállalkozónak nem volt ideje befejezni az animációt.
Ez amúgy az egész filmre igaz: mintha minden egyes képét csak a tengerentúli animátorok túlórája tartaná össze, nem pedig bármiféle művészi koncepció, a legváratlanabb helyeken tud kizökkenteni egy rosszul sikerült számítógépes viaszfigura. Főhősünknek sikerül visszamennie az időben és találkozni fiatal önmagával – itt indul be a Vissza a jövőbe-szál –, ami azt jelenti, hogy a Flashnek meg kell ugrania azt a teljesítményt, amit több mint tíz évvel ezelőtt simán sikerült a Közösségi hálónak, nevezetesen azt, hogy egy színészből két karaktert klónozzanak.
Ezra Miller feje, arca, haja, bármilyen vonása viszont pillanatok alatt művivé változik. A filmet nyitó akciójelenetben a főhősünknek egy szülészeti osztály teljes csecsemőállományát kell megmentenie zuhanás közben, szuperlassított felvételben, és egyszerűen nincsen semmi, de semmi az ég egy adta világon, ami egy pillanatig is hihető lenne ebben. Ha nincs ember, nincs veszély, ha nincs veszély, nincsen tét. Tét nélkül pedig miért kellene izgulni.
Úgyhogy a Flash a tétet és a feszültséget lecseréli ismerős arcokra, pontosabban egyre: a főhősünk által kibillentett világban nem Ben Affleck játssza Batmant, hanem a három évtizeddel ezelőtti Michael Keaton. Keaton páratlan komikus, és drámai színésznek sem lebecsülendő, amit viszont a Flashben művel, az kimeríti a nyitott szemmel szundizás fogalmát, enervált, motiválatlan. Amit az is magyarázhat, hogy az ő Batman-karakteréhez nagyon sokat hozzátett az azokat a filmeket rendező Tim Burton gótikus-cirkuszi stílusa, ami képes volt a hőst olyan kulisszák és karakterek között ábrázolni, hogy oda passzoljon.
Mintha egy karmos játékgéppel a DC producerei kiemelték volna a Keaton-féle Batmant a régi filmekből, és lepottyantották volna egy modern szuperhősfilmbe, egy teljesen megváltozott környezetbe. Ahol már nem építenek díszleteket, ahol minden leszámolás egy óriási CGI-csata a semmi közepén, ahol nem érvényes a fizika, ahol, ismétlem önmagam, nincsen semmi tét. A Flash azzal próbál meg magához csalogatni, hogy a Burton-féle Batmant ígéri nekünk a modern világban – az csak a film közepén derül ki, hogy Gotham utcái helyett Michael Keaton egy digitális pilótafülkében fogja nehézbombázni a számítógéppel animált talpas katonákat egy pixelekből összerakott senkiföldjén. Nem mondom, hogy a legjobb nosztalgia.
Ami különösen azért furcsa, mert a Flash rengeteget épít az 1988-as Batmanre, visszaköszön Danny Elfman zenéje, a Denevérbarlang, a batmobil, a repülő, és Keaton megismétli az egyik mondatát is, jóval lehangolóbb változatban. Kinek jelent ő ugyanannyit, mint mondjuk a szintén felbukkanó Wonder Woman? Ki tudja értelmezni az összes, szintén gumiemberszerű CGI-cameót az utolsó harmadban? Van egyáltalán közös metszet? A Flasht szánták volna annak a nagy eseménynek, ami majd egyesíti az X és a Z generációt, egy nagy CGI-kézfogásnak, aminek a végén mindenki úgy jön ki a moziból, hogy na igen, megkaptam, ami kellett?
A probléma az, hogy máshogy nem is tudok gondolni a Flashre, mert szinte semmi sem támasztja alá azt, hogy valóban emberi gondolatok és érzelmek álltak az elkészítése mögött. Akármennyire is pocsék a Halálos iramban-sorozat, ott legalább tudom azt mondani, hogy Vin Diesel vak fanatizmusa hajtja a turbómotorjait. Itt – akárcsak a hasonlóan lelketlen és formátlan Black Adamnél – nincsen semmi, ami azt mondaná, hogy valaki ezt így akarta. Valakik persze egészen biztosan így akarták, részvényesek, igazgatók, középvezetők, elemzők. Minden tárgyalóben megszült komment látszódik rajta, a humorát mintha olyan tinédzserekre szabták volna, akiket csak öltönyös menedzserek tudnak elképzelni.
A központi dilemmája, miszerint hagyjuk a múltat veszni, mert a sebektől vagyunk, akik vagyunk, mintha egy idősebb korosztálynak szólna. Az utolsó harmada szinte teljes egészében Az acélember újrája, átkonfigurált szereplőkkel, mintha visszatérnének ahhoz, ami egyszer talán már bevált. Nem csoda, hogy Andy Muschietti rendező (Az 1-2.) fogja a DC új Batman-filmjét készíteni, ő gyakorlatilag képes volt időben leszállítani egy filmnek látszódó terméket úgy, hogy a világ összes szempontját figyelembe kellett vennie.
A sok szempont, célközönség, előre- és hátrautalás, alternatív univerzumok között viszont a Flash a nagy rohanásban nemhogy a földre esik, hanem már zuhan is a középpontja felé. A film, amihez a DC foggal-körömmel ragaszkodott még akkor is, amikor a főszereplője a való életben éppen ámokfutott Hawaii és Vermont között; és aminek sokkal nagyobb sikert jósoltak az első hétvégéjén, mint amekkora valóban volt (Magyarországon az első hétvégéjén 23 ezer jegyet váltottak rá, ez egy ilyen költségvetés és reklámkampány mellett nagyon kevés), elhasalt. Az okokon lehet majd rágódni, de a legnagyobb tanulság ez lesz: a Flash egy klasszikus értelemben vett fiaskó, ahol az építőkockák nem állnak össze egy egésszé, ahol mindent maga alá gyűr a múltidézés, és ami megtestesíti a modern sikerfilmek gyártásának minden egyes hibáját. Néha nem olyan nagy baj, ha azokból a régi jó dolgokból nem marad semmi.
A Flash – Villám már látható a magyar mozikban.