A Bűbáj 2.: Kiábrándulva (Disenchanted) nyitójelenetében a mókus Pip elmeséli gyerekeinek a Bűbáj történetét. Hogyan került át a gonosz királynő átkának köszönhetően Giselle (Amy Adams) a rajzfilmes mesevilágból napjaink New Yorkjába, ott hogyan szeretett bele egy ügyvédbe (Patrick Dempsey) és döntött úgy, hogy a furcsa új világban maradva vele éli le az életét. Az összefoglalás után Pip elárulja, hogy van egy folytatás is a sztorihoz, amit eddig még nem mesélt el. A gyerekek nem értik, hogy miért csak az első részt hallották milliószor, pedig a második részt látva nem meglepő, hogy a másik mesekönyv csak porosodott a polcon. Míg a 2007-es filmet végtelenszer újra lehet nézni (és a tévéműsor gondoskodik róla, hogy ezt megtehessük), a Bűbáj folytatása hamar el fog süllyedni a Disney+ könyvtárában.
Egyáltalán nem volt ördögtől való ötlet folytatni a kétezres évek egyik legjobb családi filmjét, még ha szerencsésebb is lett volna pár évvel a bemutató után megcsinálni, ahogy azt eredetileg tervezték. A klasszikus Disney-mesék előtt tisztelgő, de azokat okosan kiparodizáló Bűbáj benne tudott maradni annyira a popkulturális emlékezetben, hogy nem lett volna teljesen értelmetlen hozzányúlni – csak nem így.
A Bűbáj 2. alapötlete kifejezetten erős, és folytatja azt a játékos műfaji önreflexiót, ami az első részt jellemezte. A romantikus tündérmesék leggyakrabban kritizált elemét, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezést veszi elő, ami a valóságban persze soha nem így szokott történni. Giselle-nek rá kell döbbennie, hogy nem az igaz szerelem megtalálása volt élete legnagyobb kihívása, és a csecsemő kislányának nevelése mellett még a férje kapuzárási válságával, a kamasz mostohalánya elhidegülésével, valamint az Andalgócia iránt érzett honvágyával is meg kell küzdenie. Elkeseredésében varázslathoz fordul és tündérmeseivé alakítja a saját életét – csakhogy azzal nem számol, hogy a tündérmesékben a mostohaanyák szoktak a főgonoszok lenni.
Annak ellenére, hogy a folytatás játszódik mesevilágban, pont az első film varázsa hiányzik belőle.
A Bűbáj sem egy filmtörténeti mérföldkő, viszont tényleg kicsiknek és nagyoknak is tud nyújtani valamit, a folytatása ezzel szemben a humor, a karakterépítés és a zenés jelenetek tekintetében is jelentős visszalépés. A leginkább pejoratív értelemben vett streamingfilmes minőség, ami igaz a gagyi vizuális effektekre, Brigitte Hales (Egyszer volt, hol nem volt) széteső forgatókönyvére és Adam Shankman (Hajlakk) sokszor kifejezetten amatőrnek ható rendezésre is. Még a zene sem az igazi, pedig a Disney-reneszánsz nagyjai, Alan Menken és Stephen Schwartz feleltek érte, de valószínűleg csak annyi energiát fektettek bele, amennyit az alapanyag megérdemelt. Egyedül Amy Adams és a rivális gonoszt alakító Maya Rudolph duettje töri meg a vágyakról szóló dalok egyformaságát, még Idina Menzel nagy szólója is csak arra volt jó, hogy eszembe jusson, mennyivel jobb a Jégvarázs zenéje.
Pedig ebből tényleg kisülhetett volna valami jó is, hiszen a Bűbáj 2. is hemzseg a kikacsintásoktól, de hiányzik belőle az első film szellemessége és bája. Giselle kiábrándulása a varázslatos megoldásoktól mentes világból és konfliktusa a hercegnős viselkedéséért gyerekként rajongó, mára ezt végtelenül cikinek gondoló kamasz Morgennel (Gabriella Baldacchino), valamint Robert küzdelme a teljes kiégéssel és célnélküliséggel mind-mind izgalmas témák, ezért is megdöbbentő, hogy mennyire felszínesen kezeli szereplőit a film. Persze egy Disney-filmtől nem mély karaktertanulmányt és nyomasztó emberi drámát várunk, csak éppen a Bűbáj 2. eszképista szórakozásként sem működik – elnyújtott kínlódás színes díszletek között.
A kínlódás pedig nemcsak a karaktereken érződik, hanem a színészeken is: az Edward herceg szerepében visszatérő, a (sajnos fájóan kevés) játékidejének minden percét kimaxoló James Marsdent leszámítva mintha senki nem örülne annak, hogy ezt kell csinálnia. Amy Adams az egyedüli, aki legalább lehetőséget kapott a jutalomjátékra az aranyszívű naiva és a kegyetlen gonosztevő énje közötti váltakozással, de még ő sem tudja megmenteni a filmet. A Bűbáj fontos mérföldkő volt a színésznő karrierjében: ekkor ismerte meg a nevét a világ, a következő években pedig sorra nyújtotta az emlékezetes alakításokat és gyűjtötte be az Oscar-jelöléseket – hogy ezeket egyszer sem sikerült még díjra váltania, olyan felháborodást vált ki a rajongók körében, mint Leonardo DiCaprio hosszú ideig tartó mellőzése.
Azonban ahelyett, hogy végre eljutna az aranyszoborig, Adams karrierje látványan lefelé ível az elmúlt években: a déli sztereotípiákat csokorba gyűjtő Vidéki ballada az amerikai álomról még egyszeri félrelépésnek tűnt, a hitchcocki thrillert rém gyengén megidéző Nő az ablakban már egy aggasztó tendencia kibontakozásának a kezdete volt, a Kedves Evan Hansen tovább rontott a helyzeten, és most a Bűbáj 2. sem tudta megfordítani a lejtmenetet. Csak eszünkbe juttatja, hogy micsoda felfedezés volt a színésznő a kétezres években, és milyen elképesztő sokrétűségéről tett azóta tanúbizonyságot.
Valaki adjon már neki újra egy hozzá méltó filmet!
Ahogy az alcíme is ígéri, a Bűbáj 2. nem kínál mást, csak kiábrándulást. A Disney-klasszikusok mindenki által méltán elfeledett folytatásainak nagy hagyománya van, ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik ez a film is – a streamelése helyett érdemesebb addig kapcsolgatni a távirányítót, amíg valamelyik csatornán bele nem futunk az eredeti Bűbájba.
A Bűbáj 2. a Disney+-on látható.