Hogy a rendszerváltás mennyiben valósult meg az országban, vagy inkább mennyire maradt el, arról valószínűleg még évtizedekig jókat fognak vitatkozni a politológusok. De hogy a kisember számára mit jelentett, az könnyebben megfogható, és már nem sokkal a köztársaság kikiáltása után is jól látták néhányan. Például Tímár Péter, aki filmet is forgatott erről, a Csapd le csacsi!-t, amit éppen ma 30 éve, 1992. február 21-én mutattak be. És elég jól visszaadja azt, hogy a mindennapokban milyen jelentéktelen fordulatokat hozott a rendszerváltás. Munkásőr Bélánál továbbra is a Varsavianka szól, csak már lakodalmas ritmusban, Géza pedig belép a zöldpártba a Trabant miatt (őt ne basztassák, hogy rákot terjeszt).
Ahhoz képest, hogy a Csapd le csacsi! mára agyonidézett kultfilm lett, nehezen került a nézők elé. Pedig Tímár már sikeres rendező volt a bemutató idején, mögötte volt az Egészséges erotika és a Moziklip, a Mielőtt befejezi röptét a denevérrel pedig elkészítette az egyik első magyar thrillert. De 1989-'90 körül a filmgyári állapotok nem voltak kedvezőek, 1991-ig még központi finanszírozás ment, miközben a struktúra már átalakulóban volt. Részben ennek köszönhető, hogy a Csapd le csacsi!-t nagyon kevés pénzből kellett leforgatni, részben pedig annak, hogy Tímár sem akart kizárólag egy szocialista kövülettől függni (a Magyar Mozgókép Alapítvány csak 1991-ben alakult meg). Szerencsére talált egy támogatót, a Sándor Pál vezette Novofilm produkciós céget. „A Filmfőigazgatóság adott hétmillió forintot, Sándor Pali kipótolta még öttel – ebből kellett összehozni” – mondta a rendező 2006-ban a Filmtettnek adott interjújában. (Kerestük mi is Tímárt az évforduló alkalmából, de nem akart interjút adni, viszont küldött több régi írást, amiket felhasználtunk a cikkhez.)
Röhögni azon, amitől féltünk
Tímár 1989-ben kezdte írni a forgatókönyvet, amikor papíron még létezett munkásőrség, de már lehetett érezni, hogy ennek a félkatonai szervezetnek meg vannak számlálva az órái. „Egy burleszket akartam csinálni róluk, hogy az emberek végre kiröhöghessék őket, mert előtte féltek tőlük, és a félelmet legjobban a nevetéssel lehet feloldani” – fogalmazott a rendező egy régi Origo-interjúban. „A munkásőrök világáról az egyik filmgyári főnököm mesélt sokat, aki maga is munkásőr volt. A nyolcvanas években már a rendszernek se volt szüksége rájuk, csak a buli miatt akartak ebbe a zárt kasztba tartozni. Vadászni jártak, meg nyaralni fantasztikus üdülőkbe.” Mire a Csapd le csacsi!-t leforgatták, a munkásőrség megszűnt, és a filmbéli szomszéd, a régi szép káderidőket visszasíró Béla már csak titokban gyakorlatozhatott a pincében. A kész forgatókönyvet Tímár elküldte a munkásőrségnek, de nem érkezett tőlük reakció.
A másik cselekményszál egy fiatal házaspáré, akiknek az életét teljesen felborítja egy tévedésből postázott levél a nemibeteg-gondozóból. A férj és a feleség végeláthatatlan veszekedésbe kezd, és legalább olyan megszállottsággal mennek egymás idegeire, mint egy másik korabeli film, a Rózsák háborúja amerikai főszereplői.
De Huszárék elássák a csatabárdot arra az időre, amíg a Szomszédok új része megy a tévében.
Utána viszont a késeket is el kell zárni, mert Géza sűrű ember, és nála a hagyományos nemi szerepekhez tartozik, hogy a nő minden este vacsorát főz az urának. És ha vacsora nincs, akkor balhé van. Csempe, a francba, az van.
Tímár először Kállai Ferencet szemelte ki a peremre szorult munkásőr szerepére, és Eperjes játszotta volna a férjet. Eperjes – akinek a rendező nem árulta el, hogy Kállai a jelöltje – javasolta azt, hogy hadd játssza inkább ő a munkásőrt, a férjnek pedig Gáspár Sándort ajánlotta, akivel együtt játszott a Katonában. Bár Básti Juli neve is felmerült, a feleség szerepét végül Pap Vera kapta, a házaspár magánéleti tornádója által beszippantott mellékszereplőket pedig Eszenyi Enikő, Koltai Róbert és Szacsvay László formálták meg. És persze a Géza anyósát alakító Törőcsik Mari, aki látszólag rendezi a puskaporos helyzetet – de csak addig, amíg a 75. percben be nem üt a film kurta-furcsa, már-már biblikus hangulatú befejezése. Egy földrengéstől úgy omlik össze a ház, akárcsak az elmúlt rendszer, de ez is egy megoldás, mert legalább van gond, és mint a film egyik tételmondata mondja, „addig sima minden, amíg van gond”.
Majdnem egy évig dobozban volt
A forgatás egyszerű volt, egyetlen helyszínen készült a film 1990-ben, és hamar megvoltak a felvételek. Az egyik legnagyobb nehézség a mézzel felöntött konyhában játszódó jelenetek rögzítése volt, mert nyáron forgattak, és a mézre jöttek a méhek és a darazsak, így zárni kellett mindent.
Tímárhoz közel álltak a technikai trükközések – lásd az Egészséges erotika visszafelé felvett jeleneteit –, de a Csapd le csacsi!-ban nem voltak ilyesmik. A szűkös büdzsé nem is tette volna lehetővé, de a rendező is úgy érezte, elegendő túlzás már az is, ahogy Eperjes zseniálisan eljátssza a munkásőrt. A Tímárra jellemző abszurd azért felbukkant több jelenetben is, például az óriási vörös csillagot a testükkel alig takaró munkásőrök képében, vagy amikor a kártyázó férfiakról kiderül, hogy egy gyerekjátékot – a csapd le csacsit – játszanak, de nyugodtan ide sorolhatjuk Galla Miklós rövid cameóját is. És hát kevés rendező kezdene filmet úgy, hogy énekessel együtt a néző arcába tolja Csókos Miska és zenekara Kiszáradt a demizson című lemezéről a Ki megpróbál szeretni című dalt.
A filmet először svéd közönség láthatta 1991 novemberében a stockholmi filmfesztiválon. Magyar forgalmazója ugyanis majdnem egy évig nem akadt, az akkori két forgalmazóvállalatnak egyszerűen nem tetszett, amit Tímár csinált. Emiatt olyan információk is találhatók a neten, hogy politikai okokból betiltották egy ideig a művet, de ez nem igaz. Valószínűbb, hogy politikai félelmek helyett már inkább piacgazdasági reflexek működtek ekkoriban. Aztán megjelent Magyarországon az Intercom, és bevállalta a Csapd le csacsi!-t. Tímár 1990-ben a Népszavának úgy nyilatkozott, hogy ha a film nem hoz kétszázezer nézőt, ő nem veszi fel a rendezői díját. De az is érdekes, amit ugyanebben az évben a Kurírnak mondott:
„Kollégáim többsége egyáltalán nem veszi figyelembe a nézők igényeit. Én ezzel a filmemmel szeretném visszacsalogatni a magyar közönséget a mozikba.”
Végül Tímár felvehette a rendezői gázsit, mert 270 ezer jegyet váltottak a filmre.
Ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk
A szakma egy része ugyanakkor fintorogva fogadta a Csapd le csacsi!-t. A Filmvilág szerzője, Székely Gabriella például a bemutató után így fogalmazott: „Nem értem, mi történhetett Tímár Péterrel. (…) Hogyan készíthette el ezt a filmet az a rendező, aki – mint láttuk – szellemesen bánt a kommersz elemeivel, tehetségesen forgatta a műfaj kliséit, ironikus távolságtartással mulattatott. Szórakoztatott. Most pedig viccelődik: a Lenin-szobrokat, vörös csillagokat gyűjtögető debil munkásőrökkel, akik fészerből bunkerré alakított kert alatti folyosókon gyakorlatoznak. (…) a hatvanas évekbeli Vidám Színpadra kívánkoznak villámtréfái, meg a magyar művészfilmekről élcelődő rádiókabarékba.”
A Csapd le csacsi! poénjai itt-ott valóban kevésbé körmönfontak, mint például az Egészséges erotikában, és néhol a tortadobálós humor felé húznak (Gáspár Sándor lába például beszorul egy vödörbe), de ezen nem lehet csodálkozni, ha a rendező fejében egy burleszk volt a kiindulópont. A közönség hálásan fogadta a szituációs poénokat és az emlékezetes mondatokat is a vidékiek agyáról vagy a nyugtató, piros fényről.
De pusztán a szállóigék nem csináltak volna klasszikust a műből, ahhoz kellett a görbe tükör is, amiből Tímár rögtön kettőt rakott a filmbe: egyikben a rendszerváltást lehetett nézni, a másikban a Kádár-rendszer iránti nosztalgiát. Ahogy a tihanyi beutalóért sóhajtozó munkásőrnek megjegyzi egy társa, hogy nagyon pofán vágná már a házukban lakó fiatal demokrata gyereket. Vagy ahogy ugyanannál az asztalnál gajdol Szacsvay karaktere és az őt a március 15-i tüntetésen korábban péppé verő rendőr. „Lekvár volt az egész rendszerváltás” – mondta erről a jelenetről Tímár az Origónak. „Mindenki szeretett volna elégtételt venni a sérelmeiért, valami pótlékot kérni az élettől, hogy ilyen ócskaságot kellett legyűrnie a torkán, mint a szocializmus. Ez az emberekből önzést váltott ki, és az evidenciát, hogy nekik jár valamiféle kárpótlás. Ezzel a filmmel azt akartam kifejezni, hogy nem jár. Ilyenek voltunk a rendszerváltás előtt és után is, mint a filmben, csak nem vettük észre.”
A Csapd le csacsi! elkészülte után Tímár hat évig nem rendezett nagyjátékfilmet, főleg reklámipari megbízásokat vállalt. A film, amivel visszatért, már a leváltott rendszernek állított emléket, és még nagyobb siker lett, mint elődje. A Csinibabát szinte napra pontosan öt évvel később, 1997. február 20-án mutatták be. Több mint félmillió jegy kelt el rá, valahogy mégis kevésbé lett kortalan mű, mint a Csapd le csacsi!, aminek karakterei a mai napig velünk élnek, még ha nem is munkásőr-egyenruhában.