A Szupernóva az a film, amiről azt szokták mondani, hogy szép kiállású. Gyönyörű tájakon játszódik, remek színészek vannak benne, akik aztán tényleg mindent beleadnak abba, hogy a gondolataik a vásznon is látszódjanak. A rendezés hatékony, a téma komoly, a dilemmák fájdalmasak, egyes pillanatától összeszorul az ember szíve és gyomra. Mégis hiányzik belőle valami, amitől az ember elégedetten állna fel a végén előle, és azt mondaná, hogy a szép kiálláson és a felnőtt témáján felül tudott bármit nyújtani.
Amikor először látjuk őket, Sam (Colin Firth) és Tusker (Stanley Tucci) egymás mellett fekszenek az ágyban, feltehetőleg kora reggel. Egy vágás után már a csodálatosan szép angol vidéken száguldoznak egy lakóautóban, és pillanatok alatt megismerjük a személyiségüket: Sam egy türelmes, kimért angol, Tusker pedig egy kicsit izgága, jópofizó, a Margaret Thatcher-hangon beszélő navigációval viccelődő amerikai. Sam zongorista, aki az utolsó koncertjére készül, Tusker pedig sikeres író, aki az új könyvén dolgozik. Az első perctől lehet tudni, hogy valami nem teljesen oké, mintha végig kerülgetnének egy forró kását, ami ott van közöttük abban a kicsit dohos autóban.
Amikor megállnak egy szupermarketnél, és a rövid kitérő után Tuskert kilométerekkel arrébb kell összeszedni, akkor nyilvánvaló lesz: az író a demencia korai szakaszában van. Ez a közös út pedig feltehetőleg az utolsó lesz, mert Tusker állapota folyamatosan romlik, és már előre retteg attól a pillanattól, amikor nem fogja megismerni a szerelmét. Akivel egy hasonló úton ismerkedett meg évtizedekkel ezelőtt.
A Szupernóva gyakorlatilag a kettejük története, amit csak egy hosszabb szakaszra szakítanak meg rég nem látott barátok. Ezt a meccset kettejüknek kell lejátszani, senki másnak, még akkor is, ha ők ketten szinte képtelenek beszélni róla. A demencia, mint kifejezés, mint betegség, mint állapot nem is kerül szóba, amíg őket nézzük, mindig csak „az a dolog” lesz, valami zavaró dolog, mint egy szálka, vagy egy kavics a cipőben. De a szálka akkora, hogy mindenkit szúr, azt is, aki nem akar vele foglalkozni.
A Szupernóvát Harry McQueen rendezte, egy színészből lett rendező, és látszik is, hogy a cselekménye teljes súlyát a színészekre helyezte. Jól is sikerült kiválasztania őket, még ha az eredeti szándék szerint a szerepük fordítva lett volna, a film egy korai stádiumában még Firth lett volna az, akit lassan elnyel a betegség. A végén viszont Stanley Tuccinál van jobb helyen. Ha valakinek Tucci csak az Éhezők viadalából, vagy mondjuk a tavaly szépet futó Negroni-készítő videójából lenne ismerős, akkor egészen megdöbbentő lesz az, amit ebben a filmben művel: a legkisebb gesztusokból épít tragédiát, és végig elkerüli az óriási kirohanásokat. Amikor a demenciája előtör, és a Lake District mellékútján találja magát, vagy nem tudja begombolni a pulóverét, vagy elejt egy tányért – ezekből lesz tragédia, nem abból, hogy nagy mozdulatokkal beszél róla. Tucci mindig megtalálja azokat az állapotokat, testtartásokat, arckifejezéseket, amikből egyszerre lejön a betegség, és a kíméletlen, szinte értelmetlen harca a betegség ellen.
Colin Firth hozzá képest kevésbé látványos munkát végez, de az is igaz, hogy neki inkább reagálni kell Tuccira, mint saját kútfőből dolgozni. Firthnek van egy figurája, amit már a kilencvenes évek óta jól játszik: a visszafogott, szigorú külső alatt rejtőző érzelem neki már szinte a nevével együtt érkezik, és a Szupernóva sem kivétel ez alól. Firth itt is megbízható oszlop a történetben, aki azután kezd repedezni, ahogy egyre közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez.
Macqueen nem használ olyan filmkészítési trükköket, mint Florian Zeller az Oscar-díjas, szintén demenciával foglalkozó The Father című filmjében, ahol minden egyes vágás magával hordozta annak a lehetőségét, hogy a főszereplő valósága a feje tetejére áll. Itt minden változás belül van, alig észrevehetően, a színészek pedig kellő teret kapnak, hogy ezt valamennyivel észrevehetőbbé tegyék.
Szinte intim az, ahogy láthatjuk a beszélgetéseiket, még akkor is, amikor néha vészesen közel kanyarodnak ezek a beszélgetések olyan közhelyekhez, amiket a színészi játékból már amúgy is meg lehetett érteni. A film nagy szimbóluma a csillagászat, Tucci karaktere az eget kémleli, és tanítja a párját arra, hogy hogyan tud eligazodni majd a csillagokban, ha ő már nem lesz – hogyan tudja majd akkor is, hogy merre kell mennie. Monológja a szupernóvákról, ahonnan a film címe is jön, és a csillaganyagból származó emberekből kifejezetten fárasztó egy olyan sztoriban, ahol emberek nem mondják ki azt, amire őszintén gondolnak.
A Szupernóva egy szép, elégikus film lenne két elég jó alakítással, ha nem kerülne bele a cselekmény végére egy feloldhatatlan dilemma, ami egymásnak feszíti a két főszereplőt. A dilemmát már a film felétől ki lehet találni, de én itt nem fogom emlegetni: a lényeg az, hogy Tusker és Sam gyökeresen mást gondolnak arról, hogyan kellene az életük hátralevő részét leélni. A helyzet lehetetlen, szinte feloldhatatlan, és Macqueen olyan megoldást talál ki a film végére, ami nem méltó ahhoz, amit az azt megelőző jelenetekben mutat meg. Elken egy fontos döntést, és rábízza a nézőre, hogyan értelmezi azt. Ami kifejezetten dühítő, amikor előtte másfél órán keresztül behatóan próbáljuk megismerni a szereplőket, és úgy érezzük, hogy a végére már sikerült is. Látni akarjuk minden döntésüket, de Macqueen megvonja ezt tőlünk.
Emiatt olyan a Szupernóva, mint egy szép, cirkalmas mondat, aminek a végén nincsen írásjel – hogy kérdés, kijelentés, vagy felkiáltás, azt mindenkinek saját magának kell eldöntenie.
A Szupernóva szeptember 9-től látható a magyar mozikban.