Az öntudatra ébredő virtuális Ryan Reynolds bizonyítja, hogy egy videójátékos filmnek nem muszáj kínosnak lenni

Egyáltalán nem meglepő, ha a videójátékos és/vagy geek kultúráról készített filmektől előre összeszorul az ember gyomra, bár az utóbbi években azért több olyan is készült, amitől nem rohant ki sikítva a világból, aki életében egynél többször fogott már kontrollert. Még a Pokémon – Pikachu, a detektív, sőt, még az elsőre gyalázatosnak kinéző, ezért átdolgozott Sonic, a sündisznó is váratlanul elviselhetőre sikerült, így egy fokkal könnyebb elfelejteni az olyan szörnyszülötteket, mint amilyen a 2015-ös Pixel volt.

Emiatt óvatos optimizmussal vártam Ryan Reynolds új filmjét, a Free Guyt, ahol a színész egy NPC-t, azaz non player charactert, vagyis egy nem játszható karaktert alakít egy videójátékban, és természetesen az a feladat hárul rá, mint hogy megmentse a világot. Az egész már az előzetesek alapján is pont úgy nézett ki, mint ha valaki keresztezte volna a Ready Player One-t a GTA Online-nal, és a Deadpool szerepében is lubickoló Reynolds látható örömmel bújt bele a főszereplővé avanzsáló banki alkalmazott bőrébe.

A Free Guy pedig nem is okozott csalódást, mert olyan jó érzékkel nyúlt hozzá a videójátékos témához, hogy az egész film még gémer szemmel nézve is meglepően valósághű lett, de laikusként is abszolút lehet élvezni.

Az, hogy Reynolds rettenetesen élvezte az egészet, az a teljes cselekményt szanaszéjjel spoilerező előzetesek mellett abból is jól látszott, hogy nagyon komolyan vette a film promózását. Ebből olyan reklámok estek ki, mint

• a Deadpool and Korg React, ahol Deadpool (Ryan Reynolds) és Korg (Taika Waititi) dumálgatnak a Free Guy egyik előzeteséről, ami konkrétan Deadpool hivatalos bemutatkozása volt a Marvel mozis univerzumban,
• vagy ez az Xboxszal közös videó, melyben Bryan Breynoldsként, a film helyszínéül szolgáló Free City első számú ügyvédjeként szerepel, aki többek közt a Halo-széria legendás ausztrál haditengerészén, Chips Dubbón is segített,
• vagy ez az egészen bizarr videó a film egyik legviccesebb szereplőjéről, Dude-ról, aki egy parodisztikusan izmos Ryan Reynolds, és a színfalak mögött arról beszél, hogy emberi izmokból készített italt iszik, és felesége, Blake Lively úgy hozta világra a legfiatalabb gyereküket, hogy a lány már felnőtt volt és cipőt viselt.

Reynoldsot tehát nem lehet azzal vádolni, hogy ne lett volna abszolút elkötelezett az amúgy eredeti ötlet alapján készülő Free Guy iránt, a hitelességet pedig növelte, hogy igazából itt is saját magát kellett játszania. Ez a Deadpoolhoz hasonlóan tökéletesen működik, és az ember hamar azon kapja magát, hogy magában röhögcsél a huszonnyolcadik egysoroson, vagy ártatlannak szánt kiszóláson, amit a film főszereplője, Guy fapofával ad elő.

Guy egy banki alkalmazott, akinek az élete elsőre nem tűnik túl izgalmasnak – minden reggel üdvözli az aranyhalát, szórakozik kicsit a zsalujával, munkába menet megiszik egy kávét, aztán a bankban minden ügyfélnek széles mosollyal azt mondja, hogy

„Ne legyen szép napja, legyen csodás napja!”

Az idillbe viszont némileg belerondít, hogy Guy otthona a Free City nevű videójáték, ami egy valóságos őrültekháza: a bankot minden áldott nap kirabolja egy extravagáns ruhákba öltözött fegyveres fickó, folyamatosak az autós üldözések, helikopterek csapódnak házakba, és hol tankok, hol lépegetők csörtetnek át az utcákon. Az egészet pedig tetézi, hogy a szemüvegesek mindent megtehetnek, és az olyan arcok, mint ő, vagy biztonsági őr haverja, Buddy (Lil Rel Howery), csak asszisztálnak ehhez, és úgy érzik, esélyük sincs arra, hogy megváltoztassák a dolgokat. Ami így is van, hiszen ahogy az elég hamar kiderül, Guy és Buddy csak NPC-k, az NPC-k dolga pedig az, hogy szabad akarat nélkül eljátsszák a maguk szerepét ebben a véres, virtuális homokozóban.

Amikor viszont az igaz szerelmet régóta hajkurászó Guy az utcán találkozik egy lánnyal, az egész világa a feje tetejére áll, és csendes mellékszereplő helyett hirtelen ő is úgy kezd viselkedni, mint a szemüvegesek, hogy felhívja magára a játékban Molotov Girl néven futó Millie (Jodie Comer) figyelmét. Innentől pedig kezdetét veszi a két szálon, a videójátékban, illetve a valóságban futó őrület, amelyben van minden a tömény, CGI-hegyekkel megtámogatott akciótól kezdve a debil, de mégis vicces poénokon át a teljesen váratlan egzisztenciális filozofálgatásig, ami persze nem túl eredeti, de pont annyira érdekes, hogy még órákkal később is eszébe jusson az embernek.

A konfliktus középpontjában a Free City-t kiadó cég vezére, Bobby Kotick Antwan (Taika Waititi) áll, aki egy velejéig romlott gazember, és csak a pénz és az elismerés hajtja. Vele szemben két elkeseredett indie fejlesztő áll, akiknek Guy hathatós közreműködésével, az idővel is versenyt futva kell megakadályozniuk a virtuális világ teljes pusztulását. A hajmeresztő kalandok olyan gyorsan követik egymást, hogy az ember csak kapkodja a fejét, emiatt pedig egy csomó dolgot nem is igazán van idő elmagyarázni.

Ez néhol kicsit bosszantó, főleg amikor a történet szempontjából fontos infókat darálnak le egy perc alatt, kontextus nélkül. De szerencsére a film annyira nem veszi komolyan magát, hogy bárki a világépítés hiányán dühöngjön, mert a sztori azért így is követhető marad. A másik meg, hogy bár a történet azért tartogat meglepetéseket és csavarokat, alapvetően azért nem ez viszi el a hátán a filmet, hanem inkább az, hogy meglepően jó érzékkel fogja meg a jelenlegi mainstream gémer közeget, meg az ebben otthonosan mozgó generációt.

A nagyjából a Fortnite és a GTA Online összegyurmázásából született Free City tökéletes lenyomata a mai trendeknek, a bennük lévő karakterek pedig szintén jól el lettek találva. A hajmeresztő kinézetektől az ugrálva közlekedésen, falba ragadáson és a halott karakterek teabagelésén át egészen a kötelezően feltűnő trollokig minden megvan, amitől Free City valódi videójátéknak érződik. A filmben ráadásul egy rakás híres streamer is szerepel, ami még csak nem is érződik izzadságszagúnak, én legalábbis simán el tudom képzelni, hogy Ninja, Pokimane vagy a pár éve Ryan Reynolds-zal Deadpool videójátékot játszó jacksepticeye így reagálnának, ha egy játékban öntudatra ébredne egy NPC.

Többnyire a karakterek mögött ülő játékosok is teljesen hihetőnek tűntek – még ha az nem is, hogy akkora világszenzáció legyen bármilyen videójátékból, amekkora a filmben van. Itt már érezni, hogy nem igazán tudtak elszakadni a gémerekkel kapcsolatos béna sztereotípiáktól. Például ott van a 22 éves dagadt srác, aki az anyjával veszekszik, hogy ne akkor porszívózzon, amikor streamel, az anyja meg azon kesereg, hogy még ennyi idősen is otthon él. Vagy ott van a „mindenki szűz, aki videójátékokkal játszik, haha” toposz. Az ilyenekért főleg azért kár, mert a Free Guy amúgy pedzeget egy csomó fontos kérdést a játékbeli trollokról, szexizmusról, a kis halakat kíméletlenül felfaló gigacégekről, meg arról, hogy a nagy játékkiadók felesleges folytatásokat és unásig ismételgetett sémákat nyomnak le a játékosok torkán ahelyett, hogy valami egyedit alkotnának, mert nem abban van a nagy pénz.

A jó koncepció jó megvalósítása mellett azért is lett a Free Guy ennyire szórakoztató, mert nemcsak Ryan Reynolds, de a többi színész is lubickol a szerepében. Leginkább Jodie Comer, aki a játékban és azon kívül két teljesen különböző karaktert hoz teljesen meggyőzően, Lil Rel Howery pedig a tökéletes kedélyes, teljesen fogalmatlan biztonsági őr. Taika Waititi is jól alakítja a Final Fantasy-főgonoszra emlékeztető vezérigazgatót, bár ebből sokat levon a magyar szinkron, ami rémes, nemcsak a folyamatos affektálás, de a szóhasználat miatt is. A Free Guynak végre egyszer sikerült nem kínosan bemutatnia a videójátékos közeget, erre a magyar szinkronban röpködtek a lámák, meg a gyíkok, amikor gémer szlenget kell imitálni.

A poénok viszont szerencsére általában magyarul is ülnek, úgyhogy nem kell aggódni, nem teszi tönkre a szinkron az élményt. És még a címet se fordították le Szabad csávóra, vagy valami hasonló szörnyűségre.

A Free Guy első ránézésre nem tűnik többnek egy átlagos nyári blockbusternél, de ennél talán egy kicsivel többet is sikerül elérnie. Nem hogy nem mészárolta le százhuszadjára is a videójátékokat a filmvásznon, hanem egy hihető, szórakoztató sztorit épít fel rájuk, ami a megvonható párhuzamokat számba véve nem egy Truman Show, még csak nem is A Lego kaland, de azért bőven több egy bugyuta tucat-akcióvígjátéknál. Ráadásul annak ellenére, hogy minden sarkon kikacsint a geekekre – és nem is csak a Disney gigantikus portfóliójából, amit egy ponton kényelmetlenül koncentráltan tolnak a néző arcába, hanem a teljes videójátékos kultúrából táplálkozva –, azok számára is simán élvezhető lesz, akik csak hírből hallottak a GTA-ról, Ninjáról, vagy úgy egyáltalán a videójátékokról.