Évszázadokon át nem hagyják békén a gyerekeket, néha fejszével, néha szeletelőgéppel

2021. július 22. – 20:57

frissítve

Évszázadokon át nem hagyják békén a gyerekeket, néha fejszével, néha szeletelőgéppel
Jelenet A félelem utcája második, 1978-ban játszódó részéből – Fotó: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

A félelem utcája (eredeti címén: Fear Street) az a Netflix-projekt, ami streamingipari szempontból sokkal érdekesebb, mint filmként. Három darab, egy hét különbséggel érkező horrorfilmről van szó, ami pont az ellenkezője annak a rendszernek, amit a cég szokott művelni:

egy sorozat, aminek a részei között várni kell, de egy trilógia, aminek a részeire nem kell éveket várni.

Félúton a sorozat és a film között A félelem utcája megtalálta a megoldást arra, hogyan lehet három héten keresztül váratni a nézőket, és hogyan lehet három hétig fenntartani az érdeklődést. Nagyjából úgy, ahogy az ipar működött a Netflix monopóliuma előtt.

A félelem utcája kísérletnek sikeres, szórakoztatásnak annyira nem, mert a megvalósításában is pont a film és a sorozat közé esik: a története túlságosan elnyújtott és önismétlő, filmnek viszont túl olcsó, és túlságosan egymásra épülő. Ez speciel nem a Netflix hibája, A félelem utcája mindig is három film lett volna, ami évekig készült, mielőtt a streamingcég megvásárolta volna. Sőt, már 1997-ben is elkezdték fejleszteni, a Sikoly-filmek sikerén felbuzdulva. A 2010-es évek végén elkészített három film viszont a Foxnál valósult meg, amit a Disney megszerzett. A Disney pedig belement, hogy eladja a Netflixnek.

A félelem utcája filmsorozat R. L. Stine töméntelen részt megélt könyvein alapul. Stine neve Magyarországon annyira nem ismert, ahogy a gyerekeknek szóló horror műfaja sem terjedt el annyira, már ha a Kincskereső kisködmönt nem vesszük figyelembe. Az amerikai író volt az, aki a nyolcvanas években gyakorlatilag abból gazdagodott meg, hogy gyerekeket riogatott, először A félelem utcája sorozattal, majd a pár részt nálunk is megérő, még fiatalabbaknak szóló Libabőr könyvekkel.

Stine gyakorlatilag egy Stephen King azoknak, akik még nem olvashatnának Kinget, valahol félúton a Scooby Doo és a Hullajó között, attól függően, hogy a kicsiknek szóló Libabőrt vagy a nagyobbaknak szóló A félelem utcáját vette valaki a kezébe. Egyes becslések szerint összesen 400 millió könyvet adott el, viszont egészen biztos vagyok benne, hogy sokan most találkoznak a nevével először – még akkor is, ha nemrég készült két Libabőr-film, Jack Black főszereplésével.

Az pedig teljesen érthető, hogy miért fogadta tárt karokkal a Netflix A félelem utcája trilógiát: tinikről szól, akik ilyen vagy olyan okokból kívülállók, de nem a mindennapok problémáival kell megküzdeniük, hanem természetfeletti lényekkel, ráadásul nem a jelenben, hanem pár évtizeddel korábban. Az első részének, illetve a Stranger Things évadának sikere gyakorlatilag megteremtette ezt a stílust, ami aztán ment tovább sorozatokban (a Sabrina, a tiniboszorkány újrája) és mozifilmekben (a szintén irodalmi adaptáció Lidérces mesék éjszakája) is, A félelem utcája pedig pontosan beilleszkedik ebbe a sorba. Az egyetlen, ami megbolondítja, az a struktúrája: a jelenje 1994-ben játszódik, a második részben visszaugrunk 1978-ba, az utolsó részben pedig egészen 1666-ba.

Jelenet A félelem utcája harmadik, 1666-ban játszódó részéből – Fotó: Netflix

Ahogy a könyvek, a filmsorozat is egy képzeletbeli, Shadyside nevű kisvárosban játszódik, ahol mintha elszabadultak volna a horrorfilmes közhelyek: rendszeresen bukkannak fel tömeggyilkosok, akik baseballütőkkel, fejszével, pengével, késsel, maszkban vagy deformált arccal gyilkolnak meg ártatlanokat. Amerika legtöbb gyilkossága ebben a kisvárosban történik, a helyiek pedig egy ősi boszorkány, Sarah Fier átkára gyanakszanak. A legenda szerint Fier elátkozta a várost, megszáll ártatlanokat, halott gyilkosokat hív vissza a sírból, és még ki tudja, mi minden szárad az egyébként levágott kezén.

Ennek az átoknak az árnyékában élnek A félelem utcája szereplői, egy csapat tini, élükön Deenával (Kiana Madeira), a folyton interneten lógó tesójával, Joshsal (Benjamin Flores Jr.), két, egyébként stikában gyógyszerekkel kereskedő barátjukkal, és Deena barátnőjével, Sammel (Olivia Scott Welch). Az életük akkor vesz egy fura kanyart, amikor véletlenül rátalálnak Sarah Fier maradványaira, és onnantól egy kicsit nehezen felfogható átkot kapnak ők is, amiktől mindenféle gonosz lények támadnak rájuk. Az igazságért vissza kell menni a hetvenes évekbe, majd egészen a XVII. századba, hogy megismerjük Fier történetét.

A félelem utcájában vannak egyáltalán nem meglepő dolgok. Mivel az első rész 1994-ben játszódik, annyira tele van tolva nagyjából korabeli zenékkel, a Garbage-től a Prodigyig, néha csak pár másodpercre, hogy egy harmincasnak sincs kedve elkapcsolni. A jelenetei ismerősei lehetnek a Sikolyból és a Terminátor 2-ből is, még ha a színei és a főszereplők fazonjáról sikít is, hogy a 2010-es években készült. A hetvenes években, egy nyári táborban játszódó rész egyértelműen a Péntek 13 sorozat koppintása, ahol nem egyszer, hanem kétszer is megszólal a Carry On My Wayward Son, majd egyszer a Don’t Fear The Reaper is. (A music supervisor részben ugyanaz a Nora Felder volt, aki a Stranger Thingsbe is a lehető legegyszerűbb és legnagyobb nosztalgiafaktort kiváltó zenei megoldásokat kereste.) Ha nem nézünk oda, A félelem utcája olyan érzés lehet, mintha néznénk valami véletlenszerű sorozatot, közben meg próbálnánk valahogy passzoló zenét találni hozzá. Kivétel az 1666-ban játszódó, utolsó rész, ahol sajnos nem dübörögnek 1666 legnagyobb slágerei, cserébe be kell érnünk A boszorkány című 2015-ös horror kezdőknek szánt változatával.

Jelenet A félelem utcája első, 1994-ben játszódó részéből – Fotó: Netflix

A nosztalgia utolsó cseppének kifacsarása a nem meglepő dolog. A meglepő az, hogy A félelem utcája mennyire véres. Még ha a vért és a gyilkolásokat általában CGI-vel oldják is meg, egyszerűen kíméletlen, ami néha megy,

a kedvencem az, amikor az egyik szereplőt belenyomják egy közért kenyérszeletelőjébe, és teljesen atipikus módon nem sikerül kiszabadulnia.

A szereplők mérsékelten kiszámíthatóan, de néha váratlanul hullanak, és a lehető legerőszakosabb módon: fejsze a fejbe, mellkasba, fejlövések, pengevágások, van itt minden, amitől még egy veterán horrorrajongó is fel tud szisszenni. Nem feltétlenül azon, ahogy meg vannak oldva, hanem azon, hogy mennyire kegyetlenek egy olyan sorozatban, ami végső soron az elfogadásról és empátiáról szól. Bár ehhez egészen 1666-ig kell várnunk.

Amennyire érdekes, hogy három teljes hosszúságú film kerekedett A félelem utcájából, annyira fárasztó újra és újra végigmenni szinte ugyanazokon a sztorikon, ahol egy csapat tinivel valami borzasztó dolog történik, csak más formában és más időszakban. Az élete második (és harmadik és negyedik) filmjét készítő rendező, Leigh Janiak előtt meghajlok, amiért sikerült összehoznia egy ekkora projektet, de a megvalósítás végig nem lép ki egy olcsóbb tévésorozat színvonalából, egy-két effekt mintha befejezetlen lenne, a harmadik rész költségvetése pedig láthatóan nem engedte meg egy kosztümös film díszleteit és részleteit. Pont az a rész az, aminek a legnagyobb érzelmi töltetet kellene hordoznia, ehelyett a furcsa parókák és a még furcsább akcentusok világába kalauzol.

Furcsa egy dolog ez A félelem utcája, mert nem lehet haragudni rá, annak ellenére, hogy kifejezetten nem jó. Mire az ember összeszorított foggal eljut 5 és fél óra majdnem-kínlódás után a befejezéshez, és megérti, mire és hogyan ment ki a játék, az azért egy 2021-ben különösen naprakész konfliktus. Nem fogom elmondani senkinek, mi a vége, hiába ír levelet, csetel rám, szólít le az utcán. Tessék végignézni, ahogy én tettem. És ha végignézte, akkor gondoljon bele, hogy mennyire jobb lett volna azokat a filmeket nézni helyette, amiket felsoroltam ebben a cikkben. De hátha, hátha van valaki, aki megnézni A félelem utcáját, és arra gondol, hogy szeretne még ilyesmit nézni. Azoknak mondom megint: Sikoly, Péntek 13., A boszorkány.

A félelem utcája a Netflixen látható.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!