Az ügynök, akitől a legnagyobb futballklubok elnökei is rettegtek

A szombaton meghalt futballügynök, Mino Raiola egyáltalán nem tartozott a nemzetközi foci közkedvelt figurái közé, de ez soha nem zavarta, sőt. Apja már gyerekkorában erre készítette fel, hogy mindig lesznek, akik szeretik, mindig lesznek, akik utálják, de ezen ne is csodálkozzon, mert hát a Bibliában is ezt látni, hiszen még Jézust is keresztre feszítették. Raiola az egészet így foglalta össze a The Athleticnek adott 2021-es interjújában:

„Azért vagyok itt, hogy a családom és a játékosaim szeressenek. A többi? Nem érdekel.”

Odáig persze meglehetősen kacifántos út vezetett, hogy Raiola ebbe a kettős szerepbe került azzal, hogy az európai futballélet egyik legnagyobb hatalmú ügynökévé és figurájává vált. Carmine Raiola, becenevén Mino 1967. november 4-én született Olaszországban, a Nápolytól délkeletre található Nocera Inferioréban. A területet meglehetősen egyszerűen foglalta össze Hanno Tutti Ragione című regényében az Oscar-díjas filmrendező, Paolo Sorrentino, aki úgy vélekedett, „ez a világ legrosszabb tartománya”.

Ezzel persze talán lehet és érdemes is vitatkozni, elvégre (többek között) innen származik a világ egyik leghíresebb (és legjobb) pizzájának két fontos alkotóeleme: a San Marzano paradicsom és a bivalymozzarella. Nem ok nélkül hozzuk fel ezeket: Raiola családja is ezek importálásával foglalkozott, miután Raiola születése után egy évvel Hollandiába költöztek, majd ott pizzázót nyitottak.

Pizzázóból a futballvilág elitjébe

Raiola nem a pizzakészítéssel, hanem felszolgálással, az asztalok leszedésével foglalatoskodott a családi vállalkozásban, eközben pedig fontos leckéket tanult meg a világról. Például hogy akkor is ki kell vinni az étlap legdrágább borát az azt megrendelőnek, ha sosem gondolná, hogy ki tudja fizetni az illető – ergo soha senkit nem szabad lebecsülni.

Az ő részéről feltehetőleg elég kevésszer fordult elő ez, vele viszont annál inkább. Erre emlékezett vissza a világhírű svéd csatár, Zlatan Ibrahimović is, amikor az Ajaxnál játszva, új ügynököt keresve ajánlotta neki valaki Raiolát. A csatár és az ügynök egy amsterdami hotelben találkoztak 2003-ban, a játékos pedig a róla szóló Ez vagyok én, Zlatan Ibrahimović című életrajzi könyvben úgy elevenítette fel a következő pillanatokat, hogy egy csíkos öltönyös, az övénél is nagyobb aranyórás fickóra számított, erre egy farmernadrágos, pólós fazon érkezett némi késéssel és akkora hassal, mintha csak a Maffiózók című sorozatból lépett volna elő.

A találkozón Raiola hét főre rendelt szusit, miközben összesen hárman ültek az asztalnál, de gyorsan megnyugtatta a játékost, nem lesz gond az étellel. A falatozás közben az olasz ügynök más csatárok, például Christian Vieri, Andrij Sevcsenko, Filippo Inzaghi és mások statisztikáit kezdte mutogatni. „Ők sok gólt lőnek. Te négyet szereztél huszonegy meccsen. Így lehetetlen új csapatot találni neked” – mondta, mire Ibrahimović csak úgy reagált, hogy az említett csatárok mutatóival a nagyanyja is bárkit el tudna adni, ezért van szüksége Raiolára. Az olasz csak nevetett, majd az egész európai futballt átformáló kapcsolat indult, ami kezdetekben a svéd csatár egójának megtöréséről szólt. Raiola közölte vele, két út áll előtte: vagy a világ legjobbja lesz, vagy az, aki a legtöbbet keresi és a legtöbb puccos dolgot villogtathatja. Ibrahimović az előbbit választotta, felpörgette magát, 2004-re pedig már a Juventusban találta magát.

A páros egyébként évtizedeken át jóban maradt, a CBS szerint Ibrahimović egyike volt az utolsóknak, akik személyesen látogatták meg az ügynököt a kórházban szombati halála előtt.

Ehhez persze kellett, hogy Raiola belépjen a futball üzleti világába. Ez egy másik étteremben, Raioláék családi helyén jött el – az étterem közel volt Haarlemben a holland futballszövetség székházához, állandó vendégük volt több klubvezető mellett egy ügynök is, aki a holland bajnokság játékosait közvetítette ki rendszeresen az olasz topligába.

A leendő ügynök óriási pénzt csinált egy McDonald's megszerzésével majd eladásával. Ennek köszönhetően 19 éves korára már milliomos volt, a pénzből pedig létrehozta az Intermezzo közvetítő irodát, ez lett mindennek az alapja. A forradalmi ötletét arra építette, hogy folyton azzal traktálta az éttermükbe látogató futballklub-vezetőket, hogy sokkal többet kaszálhatnak a játékosaikon, ha a világ akkori leggazdagabb ligájába, az olaszba adják el őket. A sokadik győzködés után végre kapott egy esélyt: a legelső, Raiola által lebonyolított transzfer 1992-ben jött, amikor eladta Bryan Royt az Ajaxtól az olasz Foggiába.

Akkoriban még más szinten mozgott Raiola, nem is ügynökként, pusztán közvetítőként tekintett magára. Az akkor már évek óta holland válogatott Royjal együtt Dél-Olaszországba költözött, ahol ő furikázta a játékost edzésekre, sőt, még az újdonsült lakásának falait is ő festette ki.

A holland–olasz kapcsolat pedig beindulni látszott, nem kis részben annak köszönhetően, hogy Raiola olaszul, hollandul, spanyolul, portugálul, franciául, angolul és németül is remekül beszélt. Egy évvel később, 1993-ban már egy szupersztárt küldött egy nagy nevű csapathoz, amikor tolmácsként segédkezve elintézte, hogy Dennis Bergkamp az Ajaxból az Internazionaléhoz igazoljon, de ment vele a szintén holland válogatott középpályás Wim Jonk is. Bergkampnak nem jött be a milánói kaland, de ez nem Raiolán múlt, aki állást kapott Bergkamp ügynökének irodájánál.

Ezután sem állt le, három évvel később, 1996-ban már bőven a holland–olasz tengelyen túl gondolkodott, amikor az 1996-os Európa-bajnokságon meglepetésre döntőbe jutó csehek szélsőjét, Pavel Nedvedet ajánlotta be a Laziónak. A csapat vezetőedzője, Zdeněk Zeman egy Maradonaként cselező, meccsenként 17 kilométert futó játékost keresett – ilyen játékos persze nem volt, de Nedvedre úgy-ahogy illett a leírás.

Nedved későbbi sorsa is tartogatott egy jellemző anekdotát Raioláról, aki évekkel később titkos találkozót szervezett a Juventus vezetőivel. Csakhogy a torinói csapat kiszivárogtatta a sajtónak, hogy a cseh szupersztár a klubhoz érkezik egyezkedésre, ezzel pedig lényegében elvágták a Lazióhoz való visszatérés lehetőségét. A tárgyalóasztalhoz ülve Raiola közölte, Nedved akkora fizetést kér, mint amennyit a kor legnagyobb sztárja, a Juventusnál játszó Zinedine Zidane kap. A Juve-vezetők csak nevettek, Nedved viszont aláírta a még fizetési összeget nem tartalmazó szerződést, és közölte, hazamegy, annyit kér, Raiola majd mondja meg, mi lett a vége, a Lazióban marad, vagy a Juventushoz igazol. A Juventus vezetősége a pánikhelyzetben bármit képes volt megadni Nedvednek, aki Raiolának köszönhetően másnapra a klub legjobban kereső játékosa lett, még Zidane-énál is nagyobb fizetéssel.

Az ügynökök Rolls-Royce-a

Ez a húzás hírnevet, és ami sokkal fontosabb, szélesebb klientúrát hozott Raiolának, aki az olasz–holland közvetítőcsatornán túllépve hamar felismerte, hogyan is van egyedül értelme beszállni a futballügynökök közé: nem a mennyiségre, hanem a minőségre fókuszált, kevés játékost fogadott maga mellé, azok viszont a világ elitjébe tartoztak. A már említett Ibrahimović mellett hozzá tartozott Paul Pogba, Erling Haaland, Mario Balotelli, Matthijs de Ligt, Gianluigi Donnarumma és sokan mások.

Közben Raiola aktívan és keményen harcolt a nemzetközi szövetség, a FIFA szigorításai miatt. De a futball jövőjéről is előszeretettel értekezett, nyíltan vallotta például, hogy az átigazolási időszaknak vagy az év egészében nyitva kellene lennie, vagy csak két hétre kellene engednie a játékosmozgást, mert a januári mozgások értelmetlenek, nyáron pedig mindent le lehetne (és le is kellene) zavarni július első két hetében.

A kapzsiság vádja sem érdekelte

A különböző sportági szervezetek lényegében folyamatosan harcot vívnak az ügynökökkel szemben – itthon a legutóbbi példa a kéziszövetség reformja. A FIFA egyik legutóbbi lépését épp maga Raiola váltotta ki, miután a nagy focis szivárogtatási botrányban, a Football Leaks platformon nyilvánosságra hozott dokumentumokból kiderült, hogy őrületes pénzt zsebelt be Paul Pogba 2016-os átigazolásából.

A francia játékos 2012-ben ingyen hagyta ott a Manchester Unitedet a Juventus kedvéért, négy év múlva viszont akkori rekordot jelentő áron, 100 millió euróért tért vissza. Ebből a pénzből 22 millió euró Raiola zsebében landolt. Az ügynök egyrészt azzal védekezett, hogy pontosan tudja, vannak nála keményebben dolgozó emberek, legyenek azok akár bányászok vagy más sportágban tevékenykedő ügynökök, de a futball a világ egyik legnépszerűbb és legtöbb pénzt termelő sportága, úgyhogy az általa lesápolt pénzek is a sportág fontosságát tükrözik.

Raiola persze nem egyedül ténykedett – a FIFA kimutatása szerint 2014 és 2019 között több mint duplájára nőtt az ügynökökhöz jutó pénz mértéke: 241,2 millió dollárról 653,9 millióra nőtt. 2019-ben az olasz és angol klubok által játékosokra költött (nem kevés) pénzmennyiség harmada ügynökök zsebében landolt.

Jól jellemzi Raiola természetét az a meglátása is, hogy ha valamit nem jól csinálna, aligha maradhatott volna majdnem három évtizedig ügynök. „Biztos van valami oka annak, hogy az emberek még mindig Rolls-Royce-okat, Bentley-ket, Ferrarikat és Porschékat vásárolnak. Nyilván a minőség miatt” – mondta 2021-ben.

„Ha a játékosok megbíznak az ügynökségemben és abban, amit csinálok, akkor valamit biztosan jól csinálok, mert nyilvánvalóan nem a külsőm miatt választanak engem, mert amikor utoljára tükörbe néztem, nem választottam volna magam képviseletét.”

Azt is gyakran emlegette, hogy soha senkit nem kényszerített semmire. Minden pénzt önként és dalolva fizettek ki neki, minden játékos saját döntéséből választotta őt, senkinek nem volt kötelező vele dolgoznia. A világsztárok közé vágyó fiatalok, mint például Erling Haaland vagy Matthijs de Ligt, pedig rohantak hozzá.

Hogy miért? Mert Raiola a saját pénztárcáját látta a klienseiben, így pedig foggal-körömmel harcolt értük, egy jobb szerződésért, egy jobb ajánlatért. Eközben a fő fegyvere pedig az állandó és hangos kommunikáció volt, valami, ami meglehetősen szokatlan a többi ügynök esetében. Raiola rajongott az egyszerre imádott és egyszerre utált szerepért, direkt rá is játszott. A cél az volt, hogy a játékosai képviselete közben megossza a közvéleményt, frontot kialakítva az adott klub vezetősége (és nem ritkán szurkolói) és a játékos között.

Ez persze hozott is jó pár törést, a Pogba-ügy miatt a Manchester Unitedet vezető Sir Alex Ferguson, Ibrahimović miatt az egykor a Barcelonát (most a Manchester Cityt) vezető Pep Guardiola lett az ellensége. Az ilyen konfrontációk persze múlandók, most, amikor Haaland jövőjéről van szó, már nyoma sem volt a régi sérelmeknek a várható átigazolást még a halálos ágyán is gőzerővel előkészítő Raiola és Guardiola között.

Raiolában mindig volt mit csodálni: az ügyfelei iránti hűségét és az üzleti érzékét, a megkérdőjelezhetetlen intelligenciáját és az éleslátását. Eközben realista is volt, pontosan tudta, hogy ténykedésével végső soron akár kárt is okozhat annak a játéknak, amely iránt olthatatlan volt a szenvedélye.

(Források: The Ahtletic | ESPN | The Guardian)