Meghalt Fenyvesi Máté, a Fradi legendás balszélsője

A jánoshalmi gazdálkodó családban született fiú húszévesen igazolt az NB II.-es Kecskemétből az akkor kényszerűségből Budapesti Kinizsi néven szereplő Fradiba – a Ferencváros kedvéért még Bozsikot is elutasította, aki a kedvéért háromszor is leutazott, hogy a Honvéd aranycsapatába csábítsa. Igazi villámkarrier volt az övé. Bő egy év múlva bekerült az igazi Aranycsapatba is: a berni vb-döntő után újjáalakított válogatottba, ahonnan aztán a következő bő egy évtizedben nem is nagyon lehetett kirobbantani.

A visszaemlékezések szerint a családja eleinte nem nézte jól szemmel, hogy az összes fiuk focista akar lenni – mégis azok lettek, a legtöbbre jutó Fenyvesi Máté egy időben együtt játszott az Üllői úton József nevű öccsével is. Amikor 1963-ban a Fradi hosszú idő után először újra bajnok lehetett, ők ketten lőtték a gólokat a bajnoki címről döntő meccsen a Salgótarján ellen. Ekkor Máté már hosszú ideje a csapat népszerű balszélsője volt. Egyaránt jól védekező és támadó játékos volt, aki a vonal melletti elfutásaival, a védők mögé kerülésével és beadásaival alapozta meg hírnevét. Pedig meg kellett dolgoznia a sebességért: gyerekkorában volt egy négykerekű szekerük, „esténként azt húzogattam az udvarunkon, a kertig és onnan vissza, s ezzel erősítve futóizomzatomat” – emlékezett vissza később.

„Hamar rá kellett jönnöm, hogy a Fradi-közönség előtt lehetett hibázni, de otthagyni nem lehetett. Menni kellett, amíg csak az ember nem javította ki hibáját. Arról is hamar meggyőződtem, csak előre szabad játszani, csak arra tudott a közönség tűzbe jönni”

– mondta arról, hogyan találtak egymásra a szurkolókkal. Híresen szűkszavú volt egyébként: a Fradiban kapott becenevét (másik nevét, a Tüskét még Kecskemétről hozta), a Fenyőt is azért illesztették rá állítólag, mert a játékostársai szerint olyan néma volt, mint egy magányosan álló fenyőfa.

Az 1954. szeptemberi első válogatottmeccse (egy románok elleni 5:1-es győzelem) után még 75-ször lett válogatott. Részt vett az 1958-as és az 1962-es világbajnokságon, és a csapat tagja volt a '66-os angliai vb-n is, de ott már nem lépett pályára. Klubszínekben a négy bajnoki cím mellett legnagyobb sikerét az 1965-ös VVK-döntőben érte el (ez nagyjából a mai Európa-liga elődjének tekinthető), ahol a Fradi az ő fejesgóljával nyert Torinóban a Juventus ellen.

'66 őszén súlyos sérülést szenvedett, ezután már nem nagyon tudta visszaverekedni magát a Ferencváros kezdőcsapatába, és 1968-ban visszavonult. Ekkor már civilben állatorvosként dolgozott: a játékos pályafutása csúcsán diplomázott le, később többek között Balassagyarmaton és Jászberényben praktizált városi főállatorvosként. A rendszerváltás után a politika is megtalálta: előbb a szülőhelyén lett önkormányzati képviselő, majd 1998-ban az FKGP, 2002-ben pedig már a Fidesz támogatásával lett országgyűlési képviselő, és ekkoriban egy évig az FTC ügyvezető elnöke is volt. Az egykori balszélsőt, akit 16 éves pályafutása alatt egyszer sem állítottak ki, az FTC saját halottjának tekinti.