A titkos technika, amire a ketrecharcosok is csak keresgélik az ellenszert

2022. január 22. – 22:20

A titkos technika, amire a ketrecharcosok is csak keresgélik
az ellenszert
Dustin Poirier fájlalja szétrúgott lábát a Jim Miller elleni (egyébként végül győzelemmel végződő) 2017-es meccse után. A könnyűsúlyú klasszis alaposan megtanulta a leckét – Fotó: Jeff Bottari / Zuffa LLC / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Az MMA-meccsek nagy részét nem a látványos repülő rúgások, vagy fejletépő ütések döntik el, hanem kevéssé látványos, de az emberi test meglepően sérülékeny részét célzó technikák, mint a lábszár rúgása. A technika megjelenése és elterjedése azt mutatja meg, mekkora stratégiai küzdelmek folynak a ketrecben, és milyen ütemben fejlődik a sportág.

A test-test elleni küzdelemről alkotott képünkben mindig is misztikus helyet foglaltak el a titkos technikák, azok az ütések, rúgások, csavarások, ötpontos szívrepesztő tirgrismancs-csapások, amelyek segítségével a legmegalázóbb verést is egy csapásra diadallá lehet változtatni. Teljes joggal lelkesedhetünk, mert nem csak a Rocky-filmek, de a valós küzdősportok egyik lenyűgöző motívuma is, amikor valaki vesztes helyzetből, az akaratának és erejének utolsó morzsáit összeporszívózva kapaszkodik fel a pokolba vezető szakadékból.

De ugyanilyen lenyűgöző a minden küzdelem felett ott motoszkáló Tökéletes Találat szöges ellentéte: az energiát és elszántságot égető kíméletlen állóháború, ahol a sikert virtuóz villanások helyett ritmusban, kitartásban és átgondoltságban mérik. Itt bukkannak fel a valódi titkos technikák: azok a kevéssé látványos és grandiózus megoldások, amelyek fokozatosan építik le az ellenfél fizikai és mentális ellenállását – és amelyeket érdemes odaképzelni a virális KO-k és kopogtatások kilencven százaléka mögé.

Az egyik ilyen titkos technika egy rúgás, de nem egy Van Damme-féle forgórúgás és nem is a Karate Kölyök daruja (hihetetlen, hogy tíz évvel ezelőtt Lyoto Machida ezt élesben is meg tudta csinálni!), hanem egy olyan, kevéssé menő mozdulat, amire fizikailag szinte mindenki képes. Körívben meglódítani a lábat, és sípcsonttal, rosszabb esetben lábfejjel jól odasózni az ellenfél lábszárának térd alatti részére. Valahogy így:

Oké, ez a rúgás ilyen profin előadva már elég ijesztő, de még mindig nem tűnik olyan pusztítónak, mint egy halántékon csattanó jobbcsapott vagy egy orrt a homlokra toló frontális rúgás. Sőt, még annyira sem, mint nagybátyja, a kellő erővel, gyorsasággal és időzítéssel meglehetősen nagy izomnyalábot áthasító klasszikus combrúgás. Jellemző, hogy túlzás nélkül képek százait kellett átpörgetnem a képügynökségek oldalain a cikk illusztrálásához, annyira nem tűnik fontosnak a lábszárrúgás a fotósok szemében.

Na itt az első csapda: a lábszár- vagy vádlirúgás pont a látszatra jelentéktelen mivolta miatt is lett ijesztően sikeres az elmúlt években, és vált olyan MMA-alaptechnikává, melyre az elmúlt években győztes meccsek tucatjait húzták fel. Ma már tényleg nincs olyan gála, ahol egy-két magabiztosan előrelendülő harcos ne kezdene el néhány rúgás után bambilábakon bicegni.

De mitől is ilyen gyilkos ez a technika?

A lábszárrúgás hatásossága nagyrészt az emberi anatómia egyik apró jellegzetességének köszönhető. A térd külső felén bukkan elő ugyanis egy olyan ideg, ami a lábszár izmainak működését irányítja. Az ideget itt egy rövid szakaszon nem fedi zsír- vagy izomréteg, és szépen rá is simul a szárkapocscsont felső szakaszára. Szóval ha ezt a térd alatti felületet – lényegében a vádli felső részét – néhányszor nagy erővel eltalálják, az ideg két kemény felület közé préselődve hamar megadja magát. Az ideg által vezérelt izom (a sípcsont külső felére tapadó anterior tibialis) emiatt gyakorlatilag lebénul, a láb képtelen lesz támasztékul szolgálni a test olyan ambiciózus vállalkozásainak, mint mondjuk egy ütés elindítása vagy egy támadás előli kilépés.

Azaz a szemtől szembeni küzdelemben az ember valódi Achilles-sarka a térde alatt található.

A hatékonyság másik oka sokkal triviálisabb: a lábszárrúgás tényleg pofonegyszerű (és itt a magyar nyelv is elszenved egy álló KO-t, mivel jó pofont adni valójában lényegesen nehezebb, mint lábon rúgni valakit), és igen nehéz ellene védekezni. A lábszárrúgáshoz nem kellenek akrobatikus képességek, nem feltétel a jógi-rugalmasság vagy teleszkópláb, és mivel nem kell magasra rúgni, csak rövid ideig kell egy lábon támaszkodni hozzá (ez az instabil periódus minden rúgás fő kockázati tényezője).

Azaz a technika nem csak fájdalmas, de a rúgó számára biztonságos is; ha betalál, akkor nehéz megkontrázni.

Sőt, klasszikus eszközökkel már önmagában a védekezés is igen nehéz. A találati felület ugyanis túl mélyen helyezkedik el ahhoz, hogy a hagyományos lábfelkapós blokkokkal ki lehessen védeni a rúgást, és ahhoz is, hogy kézzel le lehessen érni a rúgáshoz, és fel lehessen kapni a támadó lábat. A lábszár egyenes tartása miatt ki van zárva, hogy a rúgás esetleg felcsússzon abba a magasságba, ahol már el lehet kapni (ellentétben például a domború combizmot támadó rúgásokkal, ahol ez sokszor előfordul). Viszont ahhoz már túl magasan csapódik be, hogy csak úgy át lehessen lépni, mint egy bokasöprést.

A kisváltósúlyú Pedro Munhoz (balról) és Jose Aldo harca 2021. augusztus 7-én a houstoni Toyota Centerben megrendezett UFC 256 tornán – Fotó: Josh Hedges / Zuffa LLC / Getty images
A kisváltósúlyú Pedro Munhoz (balról) és Jose Aldo harca 2021. augusztus 7-én a houstoni Toyota Centerben megrendezett UFC 256 tornán – Fotó: Josh Hedges / Zuffa LLC / Getty images

Na de ha a lábszárrúgás könnyen végrehajtható, nehezen kivédhető és ráadásul fájdalmas is, miért csak mostanában terjedt el?

Ha alaposan megkapargatjuk a küzdősportok történetét, mindig kiderül, hogy nincs új a nap alatt. A vádli felső részét számos harcművészetben számon tartják, a köríves rúgások egyik találati felületeként. De tény, hogy a stílusokat, technikákat folyton magába olvasztó MMA-ban valóban csak az utóbbi években vált alaptechnikává, és ennek magyarázatához fejest kell ugranunk az MMA-trendek világába.

Kétségbevonhatatlan, hogy a küzdősportban mindig is óriási szerepe lesz az egyéni kvalitásoknak, mindig lesznek olyanok, akik semmit nem úgy csinálnak, mint a többiek, mégis sikert sikerre halmoznak. De az MMA globalizálódásával az is egyre szembetűnőbb, hogy vannak olyan technikák és stratégiák, sőt, küzdőstílusok, amelyek egy időre uralkodóvá válnak a gálákon, majd ahogy megtalálják (és begyakorolják) rá az ellenszert, népszerűségük lankadni kezd. Ilyen volt például a UFC hajnalán a brazil jiu-jitsu, amelynek cizellált földharctechnikáival az amerikai birkózók eleinte képtelenek voltak khm, szóval megbirkózni. Vagy ha csak egyetlen technikát akarok említeni, akkor a Habib Nurmagomedov által pusztító eredményességgel alkalmazott birkózófogás, a „dagesztáni bilincs”, ami szervesen beépült az MMA-kelléktárba.

De ami még szebb, hogy bizonyos általánosabb küzdőstílusok, -elvek ugyanúgy egymásra felelgetve fejlődnek, ahogy a fociban a Guardiola által tökélyre csiszolt tiki-takára jött a rövid passzos labdatartást torkon ragadó középpálya-megszállás Simeone 2013-14-es Atlético Madridjától vagy a kontrajáték csírájában történő elfojtására a támadókat is bevető „gegenpressing”. A lábszárrúgást is érdemes az MMA tiki-takájára adott válaszként felfogni, ugyanis a focihoz hasonlóan itt is az a legfőbb cél, hogy az ellenfél ne tudja kibontatkoztatni saját játékát, és elveszítse a kezdeményezést.

„Az MMA tiki-takája” persze csak az én tökéletlen elnevezésem arra a jelenségre, hogy a 2010-es évek MMA-harcosai már egyszerűen jobban és okosabban pörögnek, mint elődeik. Az olyan klasszisok, mint Max Holloway vagy Kamaru Usman nem akarják görcsösen lecsapni ellenfeleik fejét, inkább be akarják őket rántani egy csúf ultramaratonba, ahol kilométerek helyet ütések százain kell átvergődni.

Ennek a stratégiának az egyik fő eszköze (természetesen a tudományos szintre fejlesztett kondicionáló és dietetikai módszerek mellett) a csiszolt első kezes ütés, amelyet 25 percen keresztül folyamatosan lehet pumpálni az ellenfél arcába és gyomorszájába. Az első kezes ütés ráadásul nem csak közvetlen sebzése miatt vált félelmetes fegyverré, hanem amiatt is, mert az állandó támadások folyamatosan reakcióra kényszerítik az elszenvedő felet, ami önmagában is nagyon fárasztó.

A lábszárrúgást elsősorban az ilyen pörgős bunyósok megállítására vagy legalábbis lelassítására kezdték el alkalmazni. A rúgások hamar fájdalmas figyelmeztetést intéztek az első kezes ütésekre rálépő lábakhoz, és szétcincálták az ellenfél tempóját (a vádlija mellett természetesen). A meccsről meccsre zseniális stratégiával előrukkoló Alexander Volkanovski a Max Holloway elleni első meccsen lábrúgásaival tördelte szét a bajnok bunyóját, az amúgy is fenomenális rúgásokkal rendelkező középsúlyú UFC-bajnok Israel Adesanya pedig játszi könnyedséggel fékezte meg az olyan tesztoszteronbombákat, mint Paulo Costa vagy Marvin Vettori. Dustin Poirier is a Conor McGregor mély állását szétbombázó lábszárrúgásaival kövezte ki a KO-hoz vezető utat 2021 legjobban várt meccsén.

De az is kiderült, hogy hogy a lábszárrúgás kiválóan alkalmazható birkózók ellen, akik korábban könnyedén kapdosták fel a combjukba mélyedő lábakat, és borították földre rúgásra vetemedő ellenfeleiket. 2018-ban a Bellator brazil váltósúlyú bajnoka, Douglas Lima például úgy szétrúgta bajnoki elődje, Rory MacDonald lábát (óriási NSFW), hogy a puhánynak nem nevezhető kanadait ölben kellett kivinni a ketrecből. Lima amúgy is elképesztő ritmusban és erővel osztja a lábszárrúgásokat:

El kell kedvetleníteni a rugdosókat

Aki figyelmesen olvasta a cikket, biztosan kitalálta már, hogy valakik, valahol már biztosan kifejlesztették az ellenszert, hogy mit is lehet kezdeni a gyilkos lábrúgásokkal. A lábszárrúgás elleni egyik áfium úgy néz ki, hogy

a védekező fél gyorsan a közeledő sípcsont irányába fordítja a saját sípcsontját.

Igen, ez nem csak olvasva fájdalmas: a lendülő láb egy szilárdan megvetett térden vagy sípcsonton csattan. Egy ilyen blokkhoz nagyon jól kell időzíteni, de ha sikerül, az garantáltan elveszi – legrosszabb esetben akár egy csúnya csonttöréssel – az ellenfél kedvét a rugdosástól. A másik módszer kevésbé brutális, de sokkal triviálisabb: nem szabad túlságosan az első lábra helyezni a súlyt, így könnyebben fel lehet kapni a lábat, akár csak térdből, mint ahogy azt José Aldo tanár úr tette Pedro Munhoz elleni 2021 augusztusi meccsén. Ennek a stratégiai szintre emelt változata pedig úgy néz ki, hogy amint valaki veszélyben érzi a lábát, belépések helyett kezdjen el csak ijesztgetni a belépésekkel és ütésekkel, hogy így ugrassa ki a nyulat (azaz a levegőt kaszáló rúgást) a bokorból.

Kevés olyan bunyós van, aki képes magát annyira függetleníteni a kudarctól, hogy a tizedik luft után is kész a tizenegyedik luftot is lerúgni, hátha majd a következő betalál, a legtöbben inkább megpróbálkoznak valami mással. Már ha ekkor még talpon vannak, a kiprovokált luft ugyanis – még akkor is, ha a lábszárrúgás nem jár be akkora szögtartományt, mint a többi köríves rúgás – kiszolgáltatott helyzetbe hozza a rúgót, a trükköző még válogathat is, mivel kontrázza meg a lábára vadászó ellenfelet.

A teljes újratervezés is sikerre vezethet (bár meccs közben kevesen képesek erre). 2021 legjobb pehelysúlyú (65 kilós) meccsén a mexikói Yair Rodriguez például hiába lassította le sikeresen a világ legpörgősebb bunyósának számító Max Hollowayt 57 (!!!) lábra mért rúgással, mert a hawaii extraklasszis, meccs közben igazított a stratégiáján, és egy kis birkózással pihentette a lábát. Mondjuk a pihenés Rodriguez lábára is ráfért, a mexikói ugyanis bucira rúgta a lábfejét, illusztrálva, hogy az ellenfél alkalmazkodóképességén túl milyen nem várt tényezők is bezavarhatnak egy jól kitalált rúgóstratégiába.

Mi akkor is kérdezünk, ha valaki nem akar válaszolni Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogass