A pénz a szakmai munka rovására ment, nemcsak a kézilabdában, máshol is

2021. november 13. – 21:11

A pénz a szakmai munka rovására ment, nemcsak a kézilabdában, máshol is
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Hétfőn jelentette be a Siófok női kézilabdacsapata, hogy szerződést bont Danyi Gábor vezetőedzővel. Danyi 2019-ben megnyerte a Bajnokok Ligáját a Győrrel, az azt követő szezont törölték. 2021-ben ugyan bejutott a Final Fourba, de kirúgták előtte. Nemzetközi meccsen nem kapott ki a csapatával. Hol csúszott félre a hazai játékosok képzése, és menne-e külföldre? Interjú.

Tudták azt a játékosok, hogy a Fradi elleni lesz az utolsó meccse?

Tudták. Vannak szenzoraik, információik is. A háttérben terjedő pletykák rájuk is hatással vannak.

Azt is tudták, hogy már megvan az utóda is?

Azt inkább csak félinformációkból. De én pontosan tudtam, hogy a szlovén Uros Bregar fog váltani engem. Hétfőn jelentették be ugyan, de mi, edzők, már előző héten tudtuk, a megállapodás megszületett, csak a bejelentés időzítése a kérdés. Az volt a tulajdonos kérése, hogy a szombati bajnokit még vállaljam el, és én ezt teljesítettem.

Milyen hangulatban, milyen lelkiállapotban készült erre?

Megismételhetetlenben. Sok mindent megéltem már a kézilabdában, de ez azért elég speciális. Nem is szeretném megismételni ezt az esetet. A játékosokban nem hiszem, hogy ez törést okoz, az a feladatuk, hogy elsősorban önmagukért, a klubjukért játsszanak, én csak sokadlagos szereplő vagyok ebben az esetben.

A nyáron érkezett Siófokra, és négy hónap után távozik. Milyen reményekkel írt alá?

Úgy vágtam bele a munkába, hogy többet szeretnék elérni, mint Győrben. Ott bajnokságot nyertem. Nem éreztem úgy, hogy rangon aluli lett volna a siófoki feladat. Megtetszett, hogy egy jelentősen kicserélődött, új alapokon elinduló, sok új játékossal, teljesen új stábbal formálódó erős csapat legyünk. A koncepciót elképzeltük, tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes. Vannak valós szakmai problémák, ezeket nagyon szeretem, mert éltet, hogyan lehet megoldani, egy adott helyzetből a legtöbbet kihozni. Még a mondvacsinált problémákat is meg lehet előzni szakmaisággal, emberséggel. Itt azonban átcsaptak a hullámok a fejem felett. Minden más szigorúan belügy, nem szeretnék többet mondani a klubról, a tisztesség, a jellem így kívánja. Természetesen csalódás nekem, hogy már négy hónap után távozom, okolom is magam. Benne van a naivitásom is, hogy így alakult ez a munkavállalásom, noha már 57 éves vagyok. Úgy látom, mindenkit jót akart. Csak nem jól akartuk a jót.

Mit csinálhatott volna jobban? Mit írt fel elsőként a papírra?

Amiről jöttek információim, azonnal redukálni kellett volna, és nem engedni a további terjeszkedését. A konkrétumok sértettséget okozhatnak, és én azt nem szeretném.

Gyengekezű edző lenne? Nem mert beavatkozni?

Ezt hallani is rossz, mert sok mindent lehet rám mondani, de azt, hogy gyenge lettem volna, azt nem. Hittem abban, amit csinálok. Van egy filozófiám a játékról, megvizsgáltam, képes-e rá a csapat. Nem kezdtem el a koreai nyitott védekezést oktatni, mert arra nem vevők sehol a világon, csak Ázsiában. Az a gyors kézilabda, amit én preferálok, a férfias elemek behozatalával, Siófokon nem sikerült. Ez ma már tény. Nem volt fogadókész a csapat, egyszerűen nem fogadták el, amit én szeretnék. Nem értették meg, hogy ehhez máshogy kell edzeni. Aztán sorra dőltek a dominók, ahogy ilyenkor lenni szokott. Kikaptunk Budaörsön, de

ami igazán megviselt, az a mosonmagyaróvári vereség, mert ki lehet kapni, de 48 gólt kapva nem lehet lejönni a pályáról. A segítőm, Zdravko Zovko is megélt már ezt meg azt a kézilabdában, de akkor csak néztünk egymásra, mi történik velünk? Hol vagyunk? 48-at két meccsen kellene kapni. Ha azt mondom, förtelem, nem biztos, hogy vissza tudom adni megfelelően az érzéseinket.

A vereségekért a felelősség minden esetben az enyém, én vagyok az edző. Viszont nem gondolnám, hogy bármennyivel is rosszabb edző lennék, mint a győri sikereim idején.

Az utolsó meccsen a két légiós, Böhme és Jezsics nem volt a keretben. Kívülről ez egy elég erős üzenetnek látszott.

Annak is szántam. Ők tudják, hogy miért. Sok sikert kívánok nekik.

Ön az utolsó olyan magyar edző a kézilabdában, aki Bajnokok Ligáját nyert. Hogyan kezeli ezt legbelül, önmagában?

Nem úgy kelek fel reggelente, hogy BL-győztes vagyok. Mondogatni nem szoktam, a tükör előtt, és a tükörben nem a BL-trófeát látom viszont. A mindennapokra nincs hatása. Úgy kelek fel, hogy minden nap meg akarom csinálni a munkámat. Ha az bármikor is eszembe jutna, hogy mit értem el korábban, minden nap zátony lenne. Nemcsak nekem, a csapatomnak is. Álszent sem lehetek viszont, mert ismerem az elődeim névsorát, és egy olyan sorba beállni, ami Kovács Lászlóval és Mocsai Lajossal kezdődik, majd Zsiga Gyulával folytatódik, büszkeség. Nagyon bízom abban, hogy lesz követőm. Látok az NB I.-ben tehetséges edzőket, akik eddig nem kapták meg a lehetőséget, pedig nálam is tehetségesebbek. Érzékelem a felkészültségüket, látom a munkájukat, és drukkolok nekik, hogy esélyt kapnak. Pontosan tudom, mennyire nehéz odakerülni.

Amikor ön Ambros Martín távozása után megkapta a Győrt 2018-ban, hány külföldi riválisa volt?

Három. A dán Helle Thomsen volt például az egyik, aki a hollandokkal világbajnoki bronzéremig jutott, de a svédekkel is nyert Eb-érmet. Győrben az volt az uralkodó felfogás, hogy neves külföldi edző kell a sok külföldi játékos miatt, aztán a menedzsment a szerencsémre meggondolta magát. Pici lépcsőnek is gondolhatnánk, hiszen a másodedző veszi át a vezetőedző után a csapat irányítását, aki mindenkit ismert, és mégsem az. Ilyen világban élünk. A mérce – különösen Győrben – magasan van, hiszen ha a bajnokságot, a kupát vagy a BL-t megnyerem, akkor jó esetben csak megismétlem az elődöm eredményeit. Aztán mégiscsak veretlenül lett a miénk a bajnoki arany, egy picit mindenben előreléptünk, majdnem ezer gólt lőttünk a bajnokikon. Nem ugyanazt a kézilabdát játszottuk, amit Ambrosnál, hanem egy másik úton értünk el a BL-trófeáig. Magamban úgy mondtam, a mosoly útján. Könnyedebb, felszabadultabb játékkal. Kritikát is kaptam közben, hogy nem annyira acélos a védekezésünk, aztán ha boncolgattuk a számokat, a 60-70 győri támadáshoz értelemszerűen az ellenfélnek is ugyanennyi támadása párosult, és olykor több gólt kaptunk, mint egy szezonnal korábban.

Ennek az első, veretlenül teljesített szezonnak a különlegessége volt, hogy január másodikán kellett megverni a nagy hazai riválist, a Fradit. A játékosok egy világverseny után éppen csak visszatértek a klubhoz, mindenki eltérő lelki és fizikai állapotban. Mennyire nehéz őket ilyenkor azonos nívóra hozni? Hogy a csapat azt arcát mutassa, amit mindenki elvár?

Az egész évnek ez a legkritikusabb szakasza. Ha sokat játszik valaki egy nagy tornán, abból is lehet baj a klubnál, de az még nagyobb baj, ha keveset van a pályán. Teljesen más a szocializációja egy norvég vagy egy szláv játékosnak, de mondhatnám a magyar mentalitást is. A norvégot szokták példaként állítani, de a magyar sem rossz. Találkoztam én lusta norvéggal, és minden utasítást lelkiismeretesen végrehajtó magyarral. A sztereotípiák kialakultak a múltban, ezeken nehéz változtatni. Egy magyar játékostól felesleges elvárni a norvégok mentalitását, de egy magyar játékos sokat kaphat attól, ha egy északi játékos van mellette. Egy nagy torna után viszont sorba kell állítani ezt a csapatot, azonos motivációs szintre kell hozni őket, hogy élvezzék a játékot a nagy tét ellenére is. Ekkor lép be a karakter. A karakter sok esetben lényegesen többet ér, mint a kézilabdatudás. Ki hogy adaptálódik ehhez a helyzethez? Kinek öröm és kinek teher egy ilyen hangulatú meccs? A mindenkori edzőnek rá kell találnia az egyensúlyra. Ha az edzőt nem fogadják el, akkor az első percben kibukik minden. Mert a legfontosabb dolgot azért ne feledjük: a csapat csinálja az edzőt.

Hány százalékban?

70–30. Ha egy közösség összezár, és az edzőt kizárja, akkor nagyon nehéz a meló. Az edző 30 százaléka nélkül nincs siker, egyszerű kölcsönhatás ez. Sok beszélgetésem volt Győrben, el kellett mondani sokszor egy játékosnak, hogy te világsztár vagy. De fogadd el, hogy egy bizonyos feladatból ne csinálj többet a pályán. Mégpedig azért ne csinálj belőle többet, mert ott van egy másik sztár melletted, aki nálad jobb abban az adott feladatban, amiből te többet szeretnél. A kézilabda ezen a szinten elég gyakran az egók egyensúlyozásáról szól.

Aztán jött egy másik Fradi-meccs 2021. májusban, amikor a 6 gólos vereség is elég lett volna a bajnoki álmok életben tartásához, de kilenccel maradtak alul, önnek pedig mennie kellett. Nem volt egy szép elválás.

Nem. Ne is szépítsük. Nem is fog megszépülni. A Fradi ellen, ha reggelig játszunk, akkor sem tudtunk volna haton belülre kerülni. Az egy ilyen nap volt, nekem ez volt az első ilyen mérhetetlenül kellemetlen élményem a kispadon.

A Győr két hét múlva elődöntőt játszott a Bajnokok Ligájában, a kispadon már ismét Ambros Martín ült. Megnézte a meccset?

Természetesen. Nem a Papp László Arénában, hanem tévén keresztül. Biztos nem tudták a pontos címemre küldeni a meghívót a klubtól. A játékosokkal a mai napig normális és korrekt a viszonyom.

A norvég Amanda Kurtoviccsal is, aki Győrből Törökországba szerződött, onnan pedig Romániába, miután nem tartott rá igényt?

No comment.

És milyen a kapcsolata most Ambros Martínnal?

Nem olyan, mint volt, és már nem is lesz olyan. Nagyon jó munkakapcsolatban voltunk öt éven át. Ami azóta történt, lezártam magamban. Tiszta a lelkiismeretem. Jóban-rosszban együtt voltunk, sokat köszönhetek neki, de azt gondolom, én sem maradtam adósa, teljesítettem a kéréseit, minden tudásomat beleadtam a sikerbe. Elégtétel abszolút nem volt bennem, amiért nem jutott a Győr a BL-döntőbe idén. Hetesekkel kaptak ki a francia Bresttől, de nem akkor ment el a meccs, hanem előtte, apró döntéseken. Óhatatlanul benne van egy edző fejében, hogy mit csinálna egy helyzetben, hajlamos az ember a kombinálásra. Képtelenség viszont behelyettesíteni magam a kispadra, hiszen a tévé előtt és a kispadon egészen más a lelkiállapot. Három éven át nem kaptam ki nemzetközi meccsen, és mindez nem volt elég ahhoz, hogy megkapjam az esélyt az újabb BL-sikerre. Mély nyom ez, ami azóta is rossz érzéssel társul, és valószínűleg mindig bennem marad.

Hogyan éli meg azt legbelül egy BL-győztes edző, hogy egyik pillanatról a másikra másodedző lesz a női válogatottnál?

Elek Gáborral az alapvető dolgokról mindenben egyetértettünk. Mindketten a célt néztük. A dániai Eb után 2020 decemberben látszott, hogy az egymásmellettiség, a társkapitányi lét nem működik. Van olyan, hogy ez üdvözítő, Skandináviában például. De Magyarországon szinte minden esetben hierarchikus a gondolkodás. És sohasem azt kell nézni, hogy a mi szintünkön milyen a gondolkodás, hanem hogy a játékosoknál milyen. Ők ahhoz szoktak, úgy nőttek fel, hogy kicsi koruktól valaki kiadja a feladatot, és neki tartoznak beszámolóval. Valószínűleg nekik is furcsa volt az egymás mellé rendeltség, hogy kezdetben társkapitányok voltunk. Nem a kompromisszumkészségem, a hátralépésem miatt jutottunk ki az olimpiára, de az biztos, hogy ez egy jó üzenet volt, hogy erre is hajlandó vagyok, csak hogy jussunk ki. Sohasem szenvedtem rangkórságban, nagyon jól tudtunk csapatban dolgozni Elek Gáborral. Azt is jó döntésnek gondolom, hogy most Golovin Vlagyimir van a csapat élén, aki már dolgozott a legsikeresebb korosztállyal, amelyre a közeljövőben építhet. Nagy mázli, hogy sok sikeres korosztály van.

Danyi Gábor edző és Janurik Kinga kapus a 2020-as tokiói nyári olimpia női kézilabdatornája B csoportjában játszott Magyarország–Franciaország mérkőzésen a Jojogi Nemzeti Sportcsarnokban 2021. július 25-én – Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI
Danyi Gábor edző és Janurik Kinga kapus a 2020-as tokiói nyári olimpia női kézilabdatornája B csoportjában játszott Magyarország–Franciaország mérkőzésen a Jojogi Nemzeti Sportcsarnokban 2021. július 25-én – Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Reális az a helyezés, hogy a nyolc között volt az idei olimpián a csapat? Ott a helyszínen egy kicsit álmodoztunk, ha van még egy jó és eredményes játékosunk, akkor a norvégokat akár el is kaphattuk volna. De nem volt.

Nálam sokkal okosabb emberek is mondták már, hogy nincs ha a sportban. Örömteli, hogy olyan meccset játszottunk, hogy nem 14–3 volt oda negyed óra után, hanem szoros küzdelmet láttunk. Valljuk be, láttunk már a múltban olyat, amikor már az elején megsemmisítettek bennünket a norvégok, és folyamatosan mosolyogtak, mi meg szenvedtünk, alig vártuk a záró dudaszót. Az olimpia elején a brazil meccs nem sikerült. Utána nem feltámadást láttunk, mert az erős kifejezés, de legalább összeszedtük magunkat. A spanyolok ellen már jól sikerültek a dolgaink, nyertünk. A svédek ugyan már továbbjutottak, de láttunk már arra is jó néhány példát, hogy egy továbbjutó csapat legyőzése is gondot okozott a magyar válogatottnak. Nyertünk. A norvégok ellen nem tudtunk villámmal senkit igazolni a negyeddöntőre. Nagy pozitívum viszont, hogy Vámos Petra berobbant. Nem megijedt, hanem élt a lehetőséggel. Kovacsics és Szucsánszki kiesése őt nagyon komolyan feldobta, és megvolt benne a vágy és a képesség, hogy a válogatott irányítója legyen. Az olimpia megmutatta, hogy van utánpótlásunk, noha az idősebbek voltak most még többnyire a húzóemberek. Ám nem szabad azt a következtetést levonni, mert az kifejezetten káros, hogy magától értetődő az ifi- és a juniorsikerek átmentése a felnőtt szintre. Nincs ilyen. A rendszerünk jó, azt kipipálhatjuk, jönnek a tehetségek, de a kézilabda nem tehetségekről, hanem klasszisokról szól.

Akkor mi a baj? Henny Reistadot és Háfra Noémit szokták összehasonlítani, hogy míg juniorban a magyar volt jobb, a felnőttek között hirtelen nagy lett a különbség a norvég javára.

Ha egy játékos elhiszi, hogy ő ott marad, ahol juniorkorában volt, nem szerencsés. Ha el is hitetjük vele, hogy ő jó, és már topszinten van, az pedig kifejezetten káros. Nemcsak kézilabdáról beszélek most. Azt hisszük, hogy a következő lépés egy karrierben ugyanolyan, mint az addigiak voltak, de a felnőttszint nem olyan. A hatodikról a tizenhatodikra kell hirtelen ugrani. A győri Brattset nem volt korosztályos válogatott, mégis könnyen felkapaszkodott a tizenhatodikra felnőttkorában. Reistad sem nyert korosztályos világversenyt, ha jól emlékszem, és most folyamatosan irigylésre méltó teljesítményt nyújt. Mi az eredményt várjuk az utánpótlásban, ők nem. Azt tudomásul kell venni, hogy a tehetséggondozásnak a tanulás is a része. El kell fogadni, hogy a tehetséggondozás nem üres szólam, hanem egy életmód. Az életmódhoz hozzátartozik a tanulás, az étkezés, a pályán kívüli élet. Vonatkoztassunk el Háfrától. Ha valaki megállt a fejlődésben, mindig felelősöket keresünk, kire lehet rámutatni. Noha sokkal komplexebb probléma ez annál, hogy egy felelős legyen, aki majd elviszi a balhét. Realitás, önértékelés és valóságtudat nélkül vannak a fiataljaink, mert elcsúszott valami. Szellemképes a tévé. Ebben nemcsak az edzők a hibásak. Amíg az elkényeztetés, a követelések hiánya uralkodó, az önkritikai érzék nem fejlődik, hiába várunk az áttörésre. Nagyon fontos feladat lenne a felsorolt tulajdonságok megértetése és kezelése.

2000 és 2011 között a győri utánpótlásból folyamatosan jöttek a tehetségek. Nemcsak az ikonná váló Görbicz Anita, hanem még sokan mások is. Pálinger Katalint, Kindl Gabriellát, Mehlmann Ibolyát vagy Vérten Orsolyát is ide lehet sorolni. 2011 és 2021 között messze nem volt annyira átütő a győri utánpótlás, mint korábban. Noha épp fordítva kellett volna lennie, mert az utóbbi időszakban megérkezett a magyar sportba a büdzsét sok százmillióval megnövelő tao. Mi csúszott félre, mi okozta a törést?

Nem egyfaktoros problémáról van szó. Szinte minden magyar klubban játszik 2-3 győri nevelés jelenleg, de az tény, hogy a Győrben csak Schatzl Nadine a meghatározó. Az is tény, hogy a korábban jellemző áramlás megakadt. A kézilabdából szerencsére eltűntek a szakadt mezek, ezt a tao hozta magával.

A pénz megjelenése pozitívum, sok lehetőséget, sok buktatót is okozott. A pénz a szakmai munka rovására ment. Ezt ki kell mondani, és ebbe a mondatba sok minden belefér. Egy revízió biztosan ráférne az egész rendszerre, mert érzésem szerint a lényeg elvész. És nemcsak a kézilabdában, hanem máshol is.

Minden van már: fizikoterapeuta, erőnléti edző, csak a lelkes meló tűnt el. Egy sokkal kevesebb pénzből létrehozott koncepcióban általában a helyén volt minden. Annyi sportág van és mindenhol, hogy már lassan nincs annyi gyerek.

A Testnevelési Egyetem augusztusban megválasztott rektora, Sterbenz Tamás azt nyilatkozta, hogy a magyar edzők elsősorban az NB I.-re készülnek. Vállalna munkát külföldön?

Igen. Nagyon szívesen. Vonz ez a kihívás. Lehet, hogy én vagyok a kivétel. Ennek annyi a gátja, hogy Balatonföldváron lakom, és itt fogok élni. Magyar és külföldi ajánlataim is vannak. Már a mosonmagyaróvári vereség másnapján is kaptam. Férficsapattól. 2010-ben a pécsi férficsapattal hetedik voltam a magyar bajnokságban. Nem tettem le arról, hogy ne csak női edzőnek tartsanak.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!