Kifogásokkal és hibás érveléssel nem állítjuk meg a klímaváltozást

2021. november 22. – 06:56

Harmat Ádám
a WWF Magyarország éghajlatvédelmi programvezetője
Szilágyi Artúr
a WWF Magyarország éghajlatvédelmi szakértője

Másolás

Vágólapra másolva

Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyen külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik. Ez a cikk egy vita része, amelynek előző állomásait itt olvashatók.

A Telex Névérték rovatában az eredetileg az ESG-kről szóló szakmai vita gyorsan átcsapott egy „ki a hibás a klímaváltozásért, a magas energiaárakért” és „mit kellene tennünk ellene” jellegű általános polemizálásba. A vitacikk-sorozatban ráadásul feltűnt néhány jól ismert kommunikációs panel, amelyek alkalmasak úgy formálni a párbeszédet, hogy azzal lassítsák a klímaátmenetet. Ezeket a jellegzetes érvelési technikákat a Cambridge-i Egyetem folyóiratában megjelent tanulmány gyűjtötte össze egy csokorba, de már képregény formában is elérhető a vizuális típusoknak. Ebben a válaszcikkben szeretnénk reflektálni ezekre a minduntalan visszatérő érvekre, majd megkíséreljük a téma visszaterelését a fenntartható befektetések irányába.

A témában beérkezett rengeteg vélemény persze nem véletlen. A szó szerint egyre égetőbb klímaváltozás fokozódó mértéke visszaköszön a sajtómegjelenések számában is, ma már nehéz úgy megnyitni egy hírportált, hogy ne találjunk legalább egy kapcsolódó hírt. Ezzel együtt a zaj is egyre nagyobb a téma körül, rengeteg érvet olvashatunk a különböző álláspontok mentén, ami teljesen érthetően bizonytalanságot szül. E bizonytalanság mellé párosul az egyre több sokkoló hír a klímaváltozás jelenlegi és várható negatív hatásairól, ami nem csoda, hogy egyre több emberben szül klímaszorongást.

Klímatagadás helyett az átmenet akadályozása

Szerencsére az ma már szélsőségnek számít, ha valaki a klímaváltozás emberi eredetét vonja kétségbe, de arról, hogy mit – vagy inkább hogy mit nem – kellene tennünk, rengeteg érv és ellenérv hangzik el. Ezek az érvek kétfelé csoportosíthatóak: az azonnali és érdemi intézkedések melletti, illetve az azok elleni érvek, amik így közvetetten a késleltetett cselekvést támogatják.

A magas energiaárak, illetve az ESG szektort elemző korábbi véleménycikkekben leírt állítások is jól elkülönülnek e logika mentén, sőt, az azonnali cselekvés elleni érveket is jól körülhatárolható csoportokra lehet tovább bontani:

1. A felelősség elterelése más szereplőkre

Az egyéni felelősség túlhangsúlyozásának jellemző példája, amikor a zöld befektetésekről szóló vitaindító írás azzal zárul, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy a személyes fogyasztásunkból eredő lábnyomunkat csökkentjük. Bár tény, hogy az egyéni viselkedésünkkel nagyon sokat tehetünk, egy dán tanulmányból például kiderül, hogy a fenntartható szintre kizárólag ezzel nem lehet eljutni – a hajléktalanok esetét kivéve. A mindennapi életünkben ugyanis számos olyan szolgáltatást, infrastruktúrát igénybe veszünk, amelynek a működtetése nem a saját döntésünktől függ.

A másik kedvelt elterelő hadművelet a más szektorokra, bezzegországokra való mutogatás. Pletser Tamás például nem habozik rámutatni – egyébként tényleg fontos, de a téma szempontjából másodlagos – környezeti problémákra, mint a hulladékok, a vízszennyezés vagy éppen az élővilág sokféleségének csökkenése.

A harmadik eszköz a felelősség elterelésére a „potyautas” érvelés. Politikusok és szakértők különösen szeretik hangsúlyozni, hogy az ő országuk vagy iparáguk kibocsátása eltörpül a teljeshez képest. Ez ahhoz hasonlít, amikor a potyázó utas szerint nincs értelme jegyet venni, hiszen a busz nélküle is elindul. Az egyik legnagyobb szénbányász ország Ausztrália miniszterelnökétől a német szélsőjobbon keresztül Áder Jánosig számos helyről lehet ez a panel ismerős.

2. Hamis megoldások hangsúlyozása

Ide tartozik a techno-optimizmus, amelynek tipikus esete a Pletser Tamás által is csak „elgondolásnak” titulált eszmefuttatás a nátriumhűtésű atomerőművekről. Ezekhez már ötven éve is nagy reményeket fűztek, de mégsem tudtak elterjedni, csak néhány kísérleti projekt szintjén léteznek. Nem kell az atomenergia vérmes ellenzőjének lennünk ahhoz, hogy belássuk, hogy a gyors kibocsátáscsökkentésben (pl. 2050-ig nullára) szinte biztos, hogy az ilyen kezdetleges fejlettségi szakaszban lévő elképzelések nem fognak tudni segíteni. Még egy jól bevált technológián alapuló atomerőművet is több évtized megépíteni – lásd Paks II -, nemhogy egy olyat, ami egyelőre csak demonstrációs fázisban létezik.

A fosszilis energiahordozók „újracsomagolása” is előszeretettel megjelenik a klímaváltozás elleni harc kapcsán. Sokszor elhangzó érv – és a vita folyamán is felmerült -, hogy a fosszilisek elkerülhetetlenek, és helyük van az átmenetben, amiben hidat képeznek a jelenlegi rendszer és a megújuló alapú között. Ezek az érvek egyrészt ellehetetlenítik a klímaváltozás 1,5 fokon belül tartását (lásd lejjebb), és hátráltatják a nap- és szélenergia kiegyensúlyozását segítő más megoldásokat – úgymint a különböző fajta energiatárolási technológiák vagy a fogyasztó oldali beavatkozások.

Ide lehet sorolni a megújuló energiák környezetterhelésére való mutogatást is. Ennek ékes példája a szélturbinák lapátjainak elásását ábrázoló képek. Ha valaki elolvassa az eredeti cikket, abban benne van, hogy a szélturbinák 85%-át újra tudják hasznosítani, és amúgy a lapátok anyagául szolgáló üvegszálak újrahasznosítására is van már megoldás.

Egyébként is objektív képet akkor kapunk egy technológia környezeti hatásáról, hogyha a teljes életciklusát vizsgáljuk, ami magában foglalja az építés, az üzemeltetés és a leszerelés környezetterhelését is. Az IPCC adatai szerint, ha a szén-dioxid-kibocsátást nézzük, a szárazföldi szélturbinák mediánértéke mindössze 11 gramm kilowattóránként, míg például földgáz esetében ennek több mint negyvenszerese.

Ennek hiányában az elásott lapátok emlegetése csak érzelmekre ható érvelés – hasonló ahhoz, amikor az atomerőműveknél Csernobilt, a kőolajkitermelés kapcsán pedig a tengerparti olajszennyezéseket említjük.

Hamis megoldás a jövőbe való ígérgetés is, amit megszokhattunk a klímatárgyalások kapcsán. Már 137 országnak van klímasemlegességi célja, ugyanakkor az elérést szolgáló rövid távú intézkedések és azok végrehajtása a legtöbb esetben késik, szakadék van az ígéretek és a kibocsátási trendek között.

3. Az átmenet hátrányainak kiemelése

Pletser Tamás kérdésbe bújtatva állítja, hogy a zöld átmenet csak a jelenlegi életszínvonalunk feladásával érhető el – igaz néhány gondolattal azelőtt még pont a gazdagok pazarló életvitelét és az eldobható termékeket, mint a felesleges túlfogyasztás megtestesítőit ostorozza. Holott a kormány által elfogadott hosszú távú klímastratégia is megállapítja, hogy nagyobb gazdasági növekedés lenne elérhető egy korai kibocsátáscsökkentési pálya esetében a késleltetett cselekvéssel szemben (ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a társadalmi jóllét és a gazdasági növekedés nem feltétlenül függ össze).

Gyurcsik Attila pedig azt állítja, hogy a dízelautók elhibázott propagálása miatt az EU „Fit for 55” csomagját is fenntartásokkal kell kezelni. Azzal ugyan egyet lehet érteni, hogy a dízelautók ilyen szempontból egy zsákutca, de hogy egy évtizedes történet hogyan függ össze a jövőbeli, a közlekedést csak részhalmazként kezelő tervekkel, az már kevésbé érthető. Mindez kiegészül olyan szociális érvekkel, miszerint az átállást a szegények fizetnék meg – holott egész EU-s csomagok foglalkoznak csak az igazságos átmenet témájával.

4. Lemondás a cselekvésről: „már úgyis minden mindegy”

Az ebbe a csoportba tartozó érvek azt hangsúlyozzák, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés nem fogja lehetővé tenni semmilyen drasztikus klímapolitikai cél elérését – vagy éppen már túl késő bármit is tenni. Ahogy Pletser Tamás fogalmaz: „a jelenlegi trendet alapul véve még 20-30 évig nőni fog a kőolaj és főleg a földgáz felhasználása”. Az ilyen érvelések figyelmen kívül hagyják, hogy nem a trendeket kellene vizsgálni, hanem azt, hogy a trendeket hogyan tudjuk a legrövidebb idő alatt megfordítani.

Mitől lehet valóban fenntartható az ESG?

A tudomány világosan fogalmaz: ahhoz, hogy legyen esélyünk arra, hogy a felmelegedés mértékét 1,5 Celsius-fokon belül tartsuk, 2030-ra 52%-kal kell csökkenteni a kibocsátásunkat. Versenyt futunk az idővel, ezért az ilyen félrevezető érvelések helyett azzal kellene foglalkozni, hogy ezt a hatalmas feladatot hogyan tudjuk véghez vinni. Ebben igenis nagy szerepe van annak, hogy a befektetők mibe hajlandók a pénzüket betenni, nem véletlen, hogy a Magyar Nemzeti Bank is bocsátott már ki Zöld Államkötvényt, és bevallott stratégiai célja az ESG-k elterjesztése itthon.

Az ESG körül kialakult vitában például méltatlanul kevés szó esett az EU taxonómiai rendeletéről. A zöld átállás egyáltalán nem a fosszilis cégek kizárásáról vagy korlátozásáról szól, hanem arról, hogy további beruházásokat már ne a fosszilis energiahordozókba eszközöljenek. Az ilyen váltásra jó példa a dán Orsted (korábban Dong Energy) energetikai óriásvállalat, amely még 2008-ban az összes általa termelt energia 85%-át fosszilis energiából állította elő. 10 év alatt, 2019-re teljesen sikerült megfordítani az arányt, a megújulók aránya elérte a 86%-ot az eredetileg kitűzött 30 év helyett. Jelenleg a világ tengeri szélerőműveinek majd egyharmadát birtokolja a cég, miközben egy nemzeti vállalatból a világ egyik legértékesebb, nemzetközi piacokon jegyzett multinacionális céggé vált.

Az EU várhatóan jövőre működésbe lépő taxonómiai rendelete a hasonló átállásokat is segítené. Ez tulajdonképpen egy nagyon hosszú lista pénzügyi befektetőknek azon gazdasági tevékenységekről, amelyek fenntarthatónak tekinthetők – nem kizárólag klímavédelmi, hanem például légszennyezés, biodiverzitás vagy erőforrás-felhasználás szempontból is. Vagyis egy olyan sztenderdet jelenthet majd a jövőben, amihez minden alapkezelő igazodni tudna. Ezt a bizonyos listát véglegesítő, a rendelethez tartozó külön jogi szabályzat kidolgozása most zajlik, és hatalmas vita van arról, hogy a földgáz és a nukleáris energia is bekerüljön a fenntartható tevékenységek közé. Októberben 10 tagállam – nem meglepő módon köztük Magyarország is – kiállt azért, hogy a nukleáris energia bekerüljön a rendeletbe – egy nemrég kiszivárgott nem hivatalos dokumentum szerint sikerrel, ugyanúgy, ahogy a földgáz is, ráadásul olyan magas kibocsátási határértékkel, ami a jelenleg működő földgáztüzelésű erőművek felét zöldnek titulálná, és minden olyan, a határértéken belül teljesítő új erőművet is, amelynek az építése legkésőbb 2030-ig megkezdődik.

A kiszivárgott verzió elfogadása véleményünk szerint több szempontból is nagy hiba lenne. Az új földgázos erőművek propagálásával búcsút inthetünk az 1,5 Celsius-fokos felmelegedési limitnek. Ezt nem a méregzöld civilek mondják, hanem az amúgy meglehetősen konzervatív Nemzetközi Energiaügynökség. Ráadásul jónéhány pénzügyi alap már elhatárolódott a földgáztól és a nukleáris energiától, így egy olyan helyzet jönne létre, ahol a taxonómia csak egy sztenderd lenne a sok közül, miközben több olyan EU-n kívüli ország most fejleszti a saját hasonló rendszereit, akik mintaként tekintenek az EU taxonómiájára. Végül a végfogyasztók piacát nézve is elrettentheti az alapkezelőket a taxonómia használatától, gondoljuk csak a nukleáris energia társadalmi elfogadottságára Németországban és Ausztriában. Ezekkel az érvekkel természetesen lehet vitatkozni, csak az ne a késleltetett cselekvés jegyében történjen…

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!