A Dűne tudománya a valóságban kevésbé izgalmas, de így is nagyon érdekes

Furcsa időket élünk manapság, amiről kismillió dologra lehetne most asszociálni, de én épp arra gondolok, hogy 47 évvel a Csillagok háborúja megjelenése után ott tartunk, hogy George Lucas legendás filmes univerzuma a Disney alatt csak kínlódik, a Dűne pedig, amiből finoman szólva inspirálódott a rendező, és amelynek első filmes adaptációja részben a Csillagok háborúja miatt meg is bukott, népszerűbb, mint valaha. Nem csak könyvként, hanem a képernyőkön is.

Az utóbbi hónapokban éppen emiatt tudományos hírek kapcsán is többször felmerült Frank Herbert klasszikusa. Volt szó például arról, hogy a Dűne cirkoruháinak elvén oldanák meg az űrhajósok pelenkagondjait, és akkor is eszünkbe juthatott (nekem legalábbis eszembe jutott), amikor egy szaharai dűnéről sikerült kideríteni, hogy 13 ezer éves, és évente fél méterrel arrébb vándorol. De egyáltalán mi az a dűne? Miből van a homok, amiből összeáll? Ezek olyan kérdések, amelyek egyaránt feltehetőek a Dűnével és a Földdel összefüggésben is,

a Tudomány a Dűne univerzumában című könyvben pedig erre, és még egy rakás hasonló kérdésre kaphatunk talán kevésbé izgalmas, de mindenképpen állati érdekes válaszokat.

A könyv szerzője Lente Gábor, a Pécsi Tudományegyetem professzora, egészen pontosan a Fizikai Kémia és Anyagtudomány Tanszék vezetője, és annak ellenére, hogy a könyvben csillagászatról, biológiáról és nyelvészetről is van szó, azért a vonatkozó fejezeteknél elég egyértelmű, hogy a fizikai kémia a szakterülete. Mielőtt magáról a könyvről beszélnénk, fontos leszögezni, hogy ez a könyv annyiban Dűne, hogy az ott látott dolgokból indul ki, szóval nem a Dűne univerzumának belső logikájára épül, hanem arra, hogy az milyen viszonyban van a valósággal.

Lente a könyvben többször is egyértelművé teszi, hogy a tudományos-fantasztikus művektől igazságtalan megvonni a tudományos jelzőt, mert rengeteget tesznek a tudomány megszerettetéséért, és ahogy Isaac Asimov is írta, nem tilos figyelmen kívül hagyni természeti törvényeket, ha minden logikus következményével számolunk. Mint az kiderül a könyvből, Frank Herbert a rázós dolgokat pont annyira kente el, hogy ne lehessen beléjük kötni, így nincsenek megmagyarázhatatlan dolgok, még ha a magyarázatok képtelenségnek is hangzanak.

A könyv a bevezetővel és Csani elképzelt búcsúüdvözletével együtt tíz fejezetben foglalkozik azzal, hogy a valóságban hogyan tudnának működni a Herbert által leírt dolgok a természeti törvények ma ismert határain belül. A könyvben szó van az Impérium bolygóinak elhelyezkedéséről, a gom-dzsabbar teszthez használt, fájdalmat projektáló dobozról, a hosszú távú űrutazás gyakorlati lehetőségeiről, az arrakisi sivatag körülményeiről, a gépek híján tökéletesre fejlesztett emberi intelligencia hátteréről, a homokférgekről, magáról a homokról és a Dűnében használt nyelvekről.

Feltűnően hiányzik a témák közül a könyvek egyik központi eleme, a fűszer, ezt Lente szándékosan hagyta ki, mert A téridőn is túl című ismeretterjesztő könyvében Nagy Ádám ennek már két éve külön fejezetet szentelt. De igazából nem is hiányzik, mert a könyv így is bő 160 oldalas, és helyenként megköveteli, hogy többször ugorjon neki bizonyos dolgoknak az ember. Nekem rögtön az első fejezet ilyen volt a Herbert által elég konkrétan leírt bolygók mindenféle koordináta-rendszerekben történő elhelyezésével, de az biztos, hogy még mindig ez a legérthetőbb magyarázat, amivel találkozhattam.

Lente rengeteg analógiával dolgozik, amik segítik a megértést, különösen az űrutazós résznél éreztem, hogy a térhajlítást még sosem magyarázták el nekem ilyen jól. Végre nemcsak az önmagára hajtott papírlap közhelye került elő, hanem az is, hogy ezzel a hasonlattal amúgy mi a baj. Ez a fejezet amúgy elég lehangoló, mert remekül végigveszi, hogy miért olyan nehéz akár a szomszédos csillagrendszerbe elreptetni dolgokat, mi van a fénysebességgel és miért volt tudományosan tök jól megalapozott a Csillagok között. Mondjuk arról külön könyvet is írtak már, szóval ez nem meglepő.

Hasonlóan érdekes a cirkoruhákat is taglaló sivatagos fejezet, ami rávilágít arra, hogy ezek a térhajlításhoz hasonlóan valahogy működnek a könyvekben, de a pontos mechanizmusuk ismeretlen marad. A Liet-Kynes által is emlegetett hőcserélő szálakról van szó, amelyekkel a fremenek elkerülik a termodinamika második, a hőenergia átalakítását tiltó főtételének megsértését. A víztartalom zárt rendszerű visszanyerése viszont nagyon is valóságos, az űrállomások rég így működnek, és a már említett hordható rendszer is ígéretesnek tűnik. Igaz, ehhez egy 8 kilós hátizsák is kell.

A könyv néhány fejezetben egy csomó kapcsolódó extrát is behoz, a gom-dzsabbar próbánál például hosszan taglalja a placebóhatást. A természetes intelligenciás részben pedig a Villeneuve-féle Dűne-filmekből teljesen kihagyott, a gondolkodó gépeket elpusztító butleri dzsihád mellett az is rendesen ki van bontva, hogy emiatt hány olyan frakció jött létre, ahol embereket képeztek ki arra, hogy gépként viselkedjenek. Az új Dűne-filmekben nagyjából csak Thufir Hawat fejszámolt a koponyájába fordított szemgolyókkal, de

a mentátok ennél sokkal érdekesebbek, és ugyanez igaz a birodalmi kondicionáláson áteső Suk-orvosokról is, akik háttere nélkül Yueh árulása is sokkal súlytalanabb volt, vagy a Bene Gesseritről is, akikről közben külön sorozatot csináltak.

És akkor ott vannak még az olyan kérdések is, hogy a homokférgek gerincesek-e (spoiler: annak kell lenniük), meg hogy endoterm kémiai reakciókkal szabályozzák-e a testük hőmérsékletét. A könyv egy olyan triviális dologból is, mint a homok, több oldalas eszmefuttatást indít a homok szerkezetéről, dűnékről, meg azokról a környezeti változásokról, amelyek a későbbi Dűne-könyvekben be is következnek az Arrakison. A homok amúgy a valóságban is fontos, mert ahogy azt Lente is kiemeli, fogy.

A Tudomány a Dűne univerzumában a témáinak komplexitásához képest még mindig egy nagyon könnyen fogyasztható könyv, amit úgy is simán élveztem, hogy a fizikához és a kémiához is teljesen hülyének tartom magam. Az is süt róla, hogy a szerzője nem csak mondja, hogy szenvedélyes Dűne-rajongó, de az is egyértelmű, hogy a Dűne azért mégis csak egy apropó számára a tudományos ismeretterjesztéshez. Ha valaki még több Dűnét akar, de nem olvasta el az eredeti hat könyvet, akkor érdemes ott kezdeni – de ha tényleg az olvasmányos ismeretterjesztés érdekli, akkor nem lőhet mellé ezzel.