Az nem elég egy színdarabhoz, hogy Mucsi Zoltán azt mondja: baszd meg!

Az egyik első filmes csalódásom emléke a Nagyfater elszabadul, ahol az addig nagy színésznek tartott Robert De Nirót egy olyan vígjátékban láttam, amiben a férfimell és a naptej olyan, mint a sperma szintű poénok voltak a fő humorforrás. Ez az érzés köszönt vissza a héten a MOM Kulturális Központban, ahova a Szolnoki Szigligeti Színház hozta el 2023-as darabját, A fösvényt. Ezzel a darabbal tért anno vissza Mucsi a szolnoki színházba, ahol a pályáját kezdte. És a budapesti nézőknek most ez a darab mutatta meg, hogy

egyszerűen nem elég egy színdarabnak az, hogy Mucsi Zoltán tud káromkodni.

A történet Molière A fösvényén alapul – aki régen olvasta, vagy kihagyta az iskolai kötelezőt, annak röviden: van egy zsugori apa, akinek a pénz az első. Mindkét gyereke szerelmes lesz, de nem azokba az emberekbe, akikhez az apjuk adná őket. A történetet tovább nehezíti, hogy az apa, Harpagon, bejelenti, hogy elvesz egy fiatal lányt: pont azt, akibe fia szerelmes. Molière helyzetkomikuma aztán az érdekházasságok és a pénz fókusza körül bontakozik ki egészen a végkifejletig. A szolnoki színház ezt az egyébként tinifejjel tényleg nehéz nyelvezetű komédiát helyezte át egy új darabba, úgynevezett „modern köntösbe” bújtatva.

Minimalista díszlettel dolgozták fel a darabot, megpróbálva a drámái műfaj azon sajátosságát alkalmazni, hogy az mindig, minden korban aktuális tud lenni. Az utóbbi feladat viszont nem sikerül neki. A szolnoki A fösvény beragad a semmitmondásba, Mucsi sem lesz benne több, mint a férfi, aki káromkodik. A néző pedig nem kap belőle túl sokat, mármint abban az esetben, ha vár tőle valamit. A fösvény ugyanis látszólag egyedül azt használja ki, hogy minden színházban ül olyan néző, aki hajlandó nevetni a darabon, bármi is benne a poén.

A modern köntös

Mira szereti az öregeket, van is egy Biden-kép a szobájában – mondja az egyik karakter a színpadon, aztán nagy nevetésben tör ki a közönség. Mira az, akit Harpagon elvenne, és aki a házasságközvetítő szerint nem házasodott össze egy idősebb férfival, mert az „szemüveg nélkül akart aláírni” a házasságkötéskor. Joe Biden, ársapka, fake news, csirke far-hát: nagyjából pont ezekben merül ki az, mitől lett „modern” a modernizált A fösvény.

Félreértés ne essék: a modernizálásnak persze van szerepe a színházban. A népszerűségét egyre vesztő színháznak, a nehéz nyelvű, régi daraboknak szükségük van arra, hogy nyitni tudjanak a fiatal generációra. Az viszont nem mindegy, hogy ez hogyan történik.

Nem attól modern egy darab, hogy baszd meg!-elünk benne. Hanem attól, hogy tud rólunk szólni.

A szolnokiak Molière-jében ez viszont nem érződik. A szereplők hunglisht beszélnek és „offolják” őket, de mégis, egyetlen percre sem érezhető az, hogy ezeknek a szereplőknek bármi közük lenne hozzánk. A tallérból euró lett, Mariannából Mira, és nevethet egy jót a közönség azon, hogy „baszd meg” és „kurva”. Miközben az egész darab 2024-ben az érdekházasság kérdése köré szerveződik. Európai kultúrában senki nem offolja a másikat, miközben otthon várja, hogy az apja kijelölje, kihez menjen férjhez: és pont ez a katyvasz az, ami miatt A fösvény aztán semmit nem tud mutatni.

A helyzetkomikumok erőltetettek, a komédia elvész. A néző pedig, ha nem elég neki, hogy ülni lát valakit egy mobil vécén, hamar rájön, hogy nem ért semmit az ősmúlt és korunk furcsa keverékéből.

Az ilyen modernitás oltárán viszont elvész A fösvényből a helyzetkomikum. Felváltja azt a káromkodás, a kétértelműség, meg a karakterek olyan dühössége, amit néha nem is érteni, honnan jön. A darab egyik csúcsa a vége felé egy kínosan hosszan nyújtott és erőltetett félreértés. Ennek az egyik csattanója az, hogy Mucsi azt mondja, hogy „a kurva életbe”. Ha napjainkban ez a komédia, akkor ideje lenne visszamennünk a shakespeare-i színházak korába, és a csúnya szavakon nevetgélve néha egy-egy szotyihéjat köpnünk egymás nyakába.

A meg nem fogott megfogható

A leginkább zavarba ejtő a darabban mégis az, hogy lenne lehetősége mondani A fösvénnyel valamit, csak mégsem használja ki. Nem megy bele sem a korkülönbséges kapcsolat-házasság témájába (ha úgy tetszik, a sugar daddy vonalba). Se abba, hogy milyen nehézséget okoz a mostani generációknak önállóan talpra állnia, leválva a szülőkről.

A fösvény az első kérdést a karikaturisztikus öregábrázolásban meríti ki, a másodikhoz meg úgy igazán hozzá sem nyúl. Persze az érdekházasságra kimondanak a szereplők olyan gondolatokat, mint hogy „ezek elavult elvek”, de közben paradox módon mégis ezek határozzák meg a darab konfliktusát. A fejetlenség pedig odáig vezet, hogy egy veszekedésen belül elhangzanak olyan mondatok, mint hogy „ebben a helyzetben a fiúnak nem kell meghajolnia az apai tekintély előtt!” és az, hogy „az van, baszod, hogy szépen leszállsz a csajomról!”.

A fösvényben eltűnik minden, ami a komédiának, a drámának a szerepe. A karakterfejlődést, a motivációkat felváltja az, hogy Harpagonnak azért kell Mira, mert tetszik neki. Hiszen, mint azt elmutogatja, a hozományt is fel tudja ilyen esetekben váltani, hogy hátulról meg lehet húzni.

A legnagyobb karakterfejlődés az, amikor az egyik szereplő rájön, hogy őszintének lenni nem jó. Az eredetiben Harpagon rosszapa-karakterének ellenpéldája Anzelm: a darabban viszont az ő legfőbb tulajdonsága annyi, hogy van. A karakterábrázolást pedig valószínűleg az sem segíti, hogy sok helyen úgy érzi a néző, hogy a színészek megtanult szöveget mondanak vissza. Ez pedig egy darabnak sosem nagy dicséret.

Hihi-haha

A darab emellett tele van felesleges karakterekkel is, két ember veszekedéséhez 12 színész áll a színpadon. Ennek a negyedéről pedig azt sem tudja hirtelen a néző, hogy hallotta-e őket megszólalni egyáltalán bármikor. Hasonlóan kiheréltté válik a rendőr szerepe: az eredeti drámákban a rendőr karakterének visszatérő feladata, hogy megmutassa, az állam azért a végén mindig ott van, ha szükségünk van rá. A feldolgozott A fösvényben, amikor a rendőr előtt bűncselekményeket vall be az egyik karakter, az fejcsóválással válaszol, majd áll csendben.

Ugyanígy járnak közben a karakterek is. A káromkodáson túl Harpagon úgy válik a komikum középpontjává, hogy a nézők azon is nevetnek, amikor a pénzért cserébe a lánya halálát is elfogadná. Furcsa humorfaktor ez, miközben persze érteni, hogy a nevetés nem a karakternek, hanem Mucsinak szól: tőle elég egy „baszd meg” meg egy „unga-bunga”, és máris derül a közönség, hiszen tudja, hogy ilyenkor nevetni kell. Igaz, ennyi erővel a színész akár a Hahotából is olvashatna vicceket 130 percen át, akkor talán arra az egy szünetre se lenne szükség.

Kár az is, hogy amiből nyerhetne a darab mondanivalót, azt is arra használja, hogy inkább Szeszélyes évszakokat csináljon belőle. A hozzáadott úgynevezett poénok, mint például, amikor Kleant és Fless (eredeti darabban Fecske) lassított felvételben menekül, vagy amikor Vallér sokkolózik, az animációs mesék humorszintjét ütik meg. A Mucsi alakú gombaszobor, az Eiffel-torony a háttérben (értik, francia a darab!), meg a szereplők táncolgatása telefonról lejátszott zenékre pedig nyilván egyedül arra vannak, hogy azon is nevessen a közönség. Nevet is.

A darab története kiszámítható A fösvény ismerete nélkül is, de annál kevésbé érthető úgy. A történet elvész a „brit tudósokozás” és „fake és breaking news”-ozás között, Mucsi közönségnek kiszólása erőltetett, amit pedig jelenetben el lehetett nyújtani, azt el is nyújtják benne. Így aztán, miközben hallgatjuk, hogy „átmegy rajtad, mint gilisztán a táplálék”, meg hogy „ha a lovak a saját belüket húzzák, a szekeret is fogják”, könnyen jutunk arra, hogy ez a darab olyan, mint a karácsonyi vacsora, ahol a bolondozós nagybácsi már sokat ivott. Elhiszem persze, hogy azt is sokan élvezik. De színházban azért nem szeretném látni.