Biró Zsombor Aurél: Keresem a nyelvet, amin beszélni lehet a mindennapos megalkuvásainkról

Mivel ez az első könyved, ráadásul egy olyan regényről beszélünk, ami nagyon erősen reflektál az alkotás folyamatára, talán a szokottnál is jobban adja magát a kérdés: mióta foglalkoztat a regényírás, illetve kifejezetten a mostani szöveg készre formálásának gondolata?

Két évvel ezelőtt kezdtem el írni a szöveget, akkor voltam 23 éves, de nem azzal a kimondott céllal futottam neki, hogy akkor én most itt megcsinálok egy debütáló regényt. Egyszerűen el akartam mondani a saját sztorimat, mert azt éreztem, hogy ennyi idősen a saját elcseszettségemről tudok a leghitelesebben beszélni. A felnövésem története egy intézményeken és szubkultúrákon átívelő macsóképzés volt, aminek során különféle szőrös, tesztoszteronszagú férfiak próbálták kicsikarni belőlem, hogy ugyan legyek szíves már növeszteni én is egy kis szőrt, és mivel ez nem nagyon akart sikerülni, a gyerekkorom nagy részét az tette ki, hogy néha szégyelltem magam a gyengeségemért, néha meg túlkompenzáltam, hogy mindenki lássa, vagyok annyira kemény, mint az apám. Vagy a nagyapám. Vagy az edzőim. Aztán felvettek az SZFE-re, filmíró szakra, ahol szembesültem vele, hogy megváltozott a világ, amiben felnőttem, és a társadalom már nem is azt várja egy férfitól, amire a generációmhoz tartozó fiúk kondicionálva lettek. Igazából ez a regény valahol egy kísérlet a saját férfiasságom definiálására. Abban reménykedtem, hogy ha megírom ezt az egészet valós nevekkel, valós személyekkel, önmagamat vállalva, talán kijön belőle egy olyan maszkulinitásdefiníció, amit a sajátomnak érzek.

A kötetet május végén mutatták be a Margó Irodalmi Fesztiválon, és ott is elhangzottak különféle definíciók, így az imént említett felnövéstörténet, a férfivá válás története, de az autofikció és a családtörténet is. Ezek közül melyikkel tudsz a leginkább azonosulni?

A családtörténettel vegyes felnövéstörténet elég adekvát leírásnak tűnik. Az autofikció bonyolultabb dolog. Az önéletírás most nagyon trendi műfaj, és én is izgalmasnak találom, amikor olvasás közben elkezd villogni a fejemben a lámpa, hogy hoppá, ez talán nem is fikció. Zsigeri dolog ez, a kukkolás iránti vágy, bepillantani oda, ahova nem volna szabad, a közösségi médiának is ez a titka. De ha egy író csak annyit csinál, hogy a saját név használatával vagy a különféle valóságvonatkozások szövegben való elhelyezésével berakja az olvasót ebbe a kukkoló-pozícióba, viszont a valóság és a fikció közt húzódó, áthidalhatatlan távolság tényével nem kezd semmit, az számomra nem több, mint olcsó bulvártrükk. Nincs sportértéke, mert csak a valóság látszatát teremti meg, de valójában nem igazi, nem őszinte. Én meg akartam ezt haladni. Nem akartam, hogy én legyek a legújabb bulváríró, aki kiteregeti a családi szennyest, engem a valóság határainak feszegetése, az olvasó becsapása érdekelt.

A könyv végén köszönetet mondasz azoknak, akik szerkesztői munkát végeztek a regényen. Olvasóként hozzászokhattunk az ilyen mondatokhoz. Ahhoz viszont talán kevésbé, ami utána következik: „Hálával tartozom még családomnak (…) amiért elfogadták, hogy létrejön ez a szöveg.” Itt mit takar az elfogadás, és hogyan zajlott az elfogadtatás folyamata?

Önéletrajzi könyveknél bevett forgatókönyv, hogy a szerző vagdalkozva megírja a saját sértődöttségtörténetét, és hogy őt hogyan bántja a világ, aztán a megjelenés után elolvassa a család, és kezdetét veszi a balhé, életre szóló sértődések, adott esetben perelés. Én ezt nem akartam, mert etikátlannak tartottam volna gátlástalanul kiárusítani azokat az embereket, akik szeretnek engem, és akiket én is szeretek, úgyhogy megpróbáltam inkább bevonni őket az írói folyamatba. A regényben hangsúlyos figura a fiktív édesapám, a fiktív édesanyám és a fiktív volt barátnőm, és én az írás során szinte végig egyeztettem a valós édesapámmal, a valós édesanyámmal és a valós barátnőmmel arról, hogy mi az, ami nekik belefér, és mi az, ami nem. Édesapám kérésére ki is húztam dolgokat, vagy változtattam rajtuk, a Sári nevű karakter monológját pedig közösen írtuk meg a hús-vér Sárival.

Ha a borítóra tekintünk, egy kisfiút látunk, és egy férfit, aki sokak számára ismerős lehet. Ő nem más, mint Biró Attila, a 2021-ben olimpiai bronzérmet nyert magyar női vízilabda-válogatott egykori szövetségi kapitánya. Talán joggal gondolhatjuk azt, hogy a referenciális olvasás veszélyének – mint afféle „híres ember” – ő van a leginkább kitéve. Erről esetleg beszélgettél vele?

Nagyon szorongtam, hogy mit fog szólni. Tizenöt éves korom óta írok prózát, és minden róla szóló novellámnál rettegek, hogy ez lesz az, amit elolvas, és utána közli velem, hogy jól van, kisfiam, akkor mi mostantól nem ismerjük egymást. Ez a bűntudattal vegyes félelem szinte már része nálam az írói folyamatnak. Aztán persze mindig kiderül, hogy hülye vagyok, mert bár apám egy igazi kőkemény vízilabdás, a szőrös csávók legszőrösebbike, de közben meg egy olvasott, művelt ember, az én életembe is ő hozta be annak idején a kultúrát meg az irodalmat. Szóval megértő az agymenéseimmel kapcsolatban, sőt a maga módján büszke is, amit persze kifejezni szavakkal nehezen tud, ahhoz azért túlságosan férfi. De ott volt a bemutatón, és segít a promózásban, fűnek-fának reklámozza a könyvet.

A regény egyes részei már megjelentek korábban, többek között a Telextárcákban (Szalámi, sajt, üdítő; Sanghaj, hat negyvenegy). Ezekre a szövegekre már akkor is a végleges kompozíció részeként tekintettél, és láttad a pontos helyüket a majdani regényben?

Amikor elkezdtem írni a szöveget, tényleg csak az volt előttem, hogy műfajtól függetlenül meg akarom írni a saját történetemet, egyáltalán nem gondoltam, hogy ezeket a már meglévő novellákat később majd be fogom építeni. Igazából a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek is egy novellának indult, csak aztán megmutattam a készülő anyagot Potozky Lászlónak, aki az első számú irodalmi barátom és mentorom, és ő apám tesiöltözős stílusában rám szólt, hogy fejezzem be a bohóckodást, és vegyem észre, hogy már évek óta ezt a regényt írom a novellákban is. És hát végignézve az addig megjelent írásaimon, nekem is feltűnt, hogy van közöttük kettő-három, ami nemcsak tematikájában, hanem nyelvileg is nagyon egy irányba mutat. Ezeket végül beledolgoztam a regénybe, többek között a Szalámi, sajt, üdítőt is, ami a Telexen jelent meg. Az általad említett másik szöveg már a regénybe készült, de úgy éreztem, hogy megáll önállóan is, ezért jelenhetett meg a tárcarovatban.

Kihagytad viszont a Hogyan térdeljünk című telextárcás írást, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem és az egyetemfoglalás köré épül.

Az egyetemfoglalás egy az egyben kimaradt a könyvből, nem esik szó róla, nincs tudomásul véve, mintha meg se történt volna. Ez egy radikális döntés, tekintve, hogy a regény az én életemet meséli, az én életemnek pedig talán a legkarakterformálóbb eseménye volt az SZFE modellváltása. Meg is írtam egy csomó egyetemfoglalós fejezetet, de végül kiszedtem őket, mert leestek az anyagról, nem működtek, elvitték a szöveget egy ilyen publicisztikus, napi politizálós irányba. Azt éreztem, hogy az a nyelv, amit ebben a regényben működtetek, egyszerűen nem alkalmas arra, hogy az SZFE kivégzését elmeséljem vele.

Ennek vajon mi lehet az oka?

Van a magyar kultúrában valami mélyen belénk kódolt ódzkodás attól, hogy a közéletet beemeljük a művészet terébe, és mihelyt a politika megjelenik egy irodalmi szövegben, elkezdjük egészen máshogy, másnak olvasni. Ezt magamon is érzem, és iszonyatosan bosszant. A Hogyan térdeljünk című telextárcám, amiről kérdeztél, egy nagyon korai kísérlete volt annak, hogy hogyan lehetne mégis beszélni arról a rendszerről, amiben élünk. Mert hát én már az a generáció vagyok, aki gyakorlatilag az egész életét ebben a rendszerben töltötte. Nem ismerünk mást, nincsenek igazi emlékeink a pre-Fidesz időkből, és mégis azt látom, hogy nem tudunk erről beszélni sem színházban, sem irodalomban. Zavarban vagyunk, mert hozzuk a középiskolából azt az attitűdöt, hogy a művészet az öröklétnek szól, és félünk, hogy ha belekerül egy szövegbe, hogy Orbán vagy Gyurcsány, akkor az rögtön érvényét veszti. De nem tudom, hogy ez amúgy tényleg így van-e.

Azt mivel magyarázod, hogy a késő Kádár-korszakról és a rendszerváltásról jóval nagyobb mennyiségben keletkeztek politizáló szövegek?

A Kádár-korszakban voltak nagyon átgondolt és határozott beszédmódok, amiket a művészet használt arra, hogy leírja a rendszert, amiben él. Parabolisztikus, áttételes, utalgatósan beszólogatós megszólalásmódok, amiket sokan az Orbán-rendszer leírására is használnak, csakhogy ez egy másik világ, itt már mások a szabályok. Leegyszerűsítve: a rendszerváltás előtt nem lehetett kimondani a lényeget, úgyhogy úgy kellett beszélni róla, hogy a felszínen valami más legyen kimondva. Ma viszont kimondhatunk bármit, és ezért az utalgatásnak, a beszólogatásnak nincs tétje. Valami másfajta megszólalásmódra lenne szükség, ami erre a rendszerre van szabva. De ezt még én is keresem.

Van két fogalompár, ami gyakran elhangzik a regénnyel összefüggésben: fikció és valóság, igazság és hazugság. Ezek viszonyát tisztábban látod a regény megírása után?

Valahogy írás közben kristályosodott ki, hogy mit gondolok erről a kérdésről. A családi anekdotákat a szövegbe dolgozva ugyanis egyre többször éreztem azt, hogy egy történet, amit én valóságként tálalok, nem igaz. Vagy ha igaz, akkor is csak nekem igaz, az én igazságom, anyám tök máshogy mesélné, apámnak meg biztos lenne egy harmadik verziója. A szüleim válásában is ez érdekelt. Hogy anyám és apám képes volt leélni egy fél életet úgy, hogy a valóságaik, ezek a párhuzamos narratívák csak a legritkább esetben találkoztak. Egymás mellett léteztek, de nem együtt.

Menet közben az is világossá vált, hogy ha a valóságot nem lehet úgy irodalmi formába foglalni, ahogy én eredetileg akartam, akkor valamiféle igazi őszinteségre kellene törekedni, ami a hazugságokkal együtt is önazonos. Van egy narrátor, aki eldumálja neked az életét, de közben folyamatosan jelzi, hogy hol hazudik, hol csúsztat. Ettől pedig végső soron hinni kezdesz neki. Hiszen ha valaki mindig szól, amikor hazudik, joggal feltételezed, hogy amikor nem szól, akkor az igazságot mondja.

A regény cselekménye egy E/1. személyű narrátor, Zsombor nézőpontjából bontakozik ki. Viszont több helyen is monológok szakítják meg, amelyekben a regény kulcsszereplői, az apa, az anya és az elbeszélő barátnője kap szót. Számodra mi volt ezeknek a szövegrészeknek az elsődleges tétje?

Az, hogy az imént említett párhuzamos történetek és igazságok tényleg párhuzamosan létezzenek, és ne csak én meséljem a sztorit, hanem néha igenis vegye ki apám a kezemből a mikrofont, és mondja el, hogy szerinte hogy is volt. A regény narrátora elmeséli, hogyan győzte le az apját egyérintőben, aztán jön apuka, és kedvesen felvilágosítja az olvasót, hogy nem igaz ebből az egészből egyetlen szó se, mert a valóságban ő még rákosan, ötvenévesen is elpicsázta a lúzer bölcsész Zsombikát. Ez abból a szempontból is érdekes, hogy esendővé teszi a főszereplőt. Amikor ő leplezi le önmagát, az egyfajta póz marad, macsós, narcisztikus sebezhetőség, a kitárulkozás álcája. Tessék, megmutatom nektek, hogy mekkora hazudozó vagyok, mert nekem még ez is megy. Na de aztán jön a család, és kiderül, hogy a nagy kitárulkozás is csak kamu és az őszinteség is csak takarózás. Szerintem mindannyian ilyenek vagyunk. Színezzük a sztorikat, ösztönösen próbáljuk magunkat minden helyzetben jobbnak feltüntetni, mint amilyenek valójában vagyunk, és néha pont azzal akarunk szexibbnek tűnni, hogy még a gáz dolgainkat is felvállaljuk. Nekem ez a típusú vallomásosság volt érdekes: megmutatni, hogy mi van, amikor ez a végső póz is lekerül az emberről.

A könyved fülszövegét jegyző Potozky László 2017-ben úgy fogalmazott rólad a Literán: „Biró Zsombor Aurél az én szememben egy álmodozó, empatikus realista, akinek olyan klasszikusok a példa- és előképei, mint Ernest Hemingway vagy Bodor Ádám.” Mit szóltál ezekhez a mondatokhoz akkor, és mennyire tartod érvényesnek magadra nézve 2024-ben, az első regényed megjelenése után?

Azért ez jó régen volt, de valahol persze most is igaz rám. Akkoriban, 2017 környékén érkeztem meg az irodalmi térbe, novellákat publikáltam mindenféle folyóiratokban, és alapvetően jó visszajelzéseket kaptam, de ezek nagyon zsenge szövegek voltak. Nem tudtam még, hogy mi érdekel, összevissza irkáltam, ami eszembe jutott, hétköznapi traumák, szerelmi bánatok, és persze egy csomó stíluskoppintás. Olvastam Bartist, megtetszett, és másnap már gyártottam is a saját Bartis-novellámat. Volt egy mágikus realista érdeklődésem is, Bodor Ádám itt jön be, bár az irodalomtudósok szerint ő nem mágikus realista, de szerintem meg az. Az első novellám, ami megjelent, valami furcsa testhorror volt egyébként. Egy sebészről szólt, aki az egyik műtétjén felfedezi, hogy a páciense szíve konkrétan aranyból van. Aztán ahogy érkeztem meg a felnőttségbe, egyre jobban tisztult, hogy mi érdekel.

A próza mellett dráma- és filmírással is foglalkozol. 2022-ben mutatták be a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad című darabodat a TÁP Színházban, 2024-ben pedig a Megrág, kiköp című drámát a Katonában. Mitől függ, hogy éppen melyik műnemben alkotsz?

Általában két dologtól. Egyrészt mindig van egy ösztönös húzás, amikor elkezd foglalkoztatni valamilyen sztori, hogy azt melyik műnemre érzem a legalkalmasabbnak. A másik ok sokkal prózaibb. A film nagyon sok pénzbe kerül, drámát pedig többnyire felkérésre ír az ember, vagy egy rendezővel kitalált közös ötlet alapján, mert a színházak, amennyire én tudom, alapvetően rendezőket hívnak dolgozni, és a rendező viszi az anyagot, nem az anyaghoz keresnek rendezőt. A következő színdarabom koncepcióját is közösen találtuk ki Dohy Balázs barátommal, és a Katona József Színházban mutatjuk be jövőre, az ő rendezésében.

„…ezentúl csak az igazat fogom mondani” – olvasható a regény legvégén. Mikor lesz a legközelebb? Vannak esetleg további regényterveid?

Nem érzem a közléskényszert, nem akarom erőltetni a második regényt, jöjjön magától. Most leginkább az foglalkoztat, hogy találjak egy nyelvet, amin keresztül beszélni tudok a mindennapos megalkuvásainkról és arról, hogy milyen huszonévesnek lenni egy olyan országban, ahol az ember tulajdonképpen minden héten szemen kéne köpje magát valamiért. Mindezt úgy, hogy irodalmi értéke legyen, és ne váljon politikai hisztivé. Ez egy olyan alkotói probléma, amire az én generációmnak kell megoldást találni. A többit pedig majd meglátjuk.