Gyorsan túlesek rajta, hogy ne kelljen később: A világ legrosszabb embere. Önkéntelenül és meglehetősen lustán valószínűleg mindig meg kell említeni Joachim Trier remek filmjét akkor, ha egy újabb norvég dráma készül, amiben a női főszereplő próbálja gatyába rázni az életét, miközben körülötte látszólag minden kártyavárként omlik össze. Most viszont, hogy ezt a részt már letudtam, rá lehet térni a lényegre, hogy az angol címén Loveable (azaz Szerethető) című film valami egészen más élményt kínál: egy hosszú terápiás folyamatot egy széteső kapcsolatról, amit a résztvevők sem biztos, hogy meg szeretnének menteni.
A Szerethető főszereplője Maria (Helga Guren) a film eleji montázsban rövid, de lendületes betekintést ad az életébe. Túl van egy borzasztó, hét évig tartó párkapcsolaton, amiből két gyereke született, művészettel és alkotással próbálkozik, nem sok sikerrel. Amíg egy buliban össze nem találkozik Sigmunddal (Oddgeir Thune), akinek a neve már lehetne egy szép ómen, hogy hova is fog ez a film tartani. Maria és Sigmund összejönnek, a nő terhes lesz, nagy a boldogság. Aztán ugrunk hét évvel későbbre: a párnak lett két saját gyereke, Maria pedig tiszta ideg a mindennapi teendők miatt, miközben Sigmund hetekre eltűnik dolgozni. Pár csúnya vita odáig fajul, hogy belátják, ez így nem mehet tovább: a negyvenéves Maria képtelen így létezni, Sigmundot viszont a nő viselkedése taszítja. Szétköltöznek.
A Szerethető itt elmehetne megannyi olyan irányba, amit ezerszer láttunk már: Maria találhatna magának egy új párt, elmehetne felfedezni Délkelet-Ázsiát, beállhatna hittérítőnek, bármi. Lilja Ingolfsdottir filmje viszont azt az utat választja magának, amit még nyugat-európai filmek is ritkán szoktak választani: Maria ugyanis terápiára kezd járni, ahol könyörtelenül szembenéz a saját magatartásával, a mondataival, a mondanivalójával, és azzal, hogyan viselkedik egyáltalán a párkapcsolatban, amiből minden érintett menekülni akart.
„Ha nem nézel szembe a traumáiddal, akkor majd a párkapcsolatod fog” – ezt nyilatkozta Ingolfsdottir a filmjének történetéről. Könnyen lehetne azzal vádolni a Szerethetőt, hogy a nyugat-európai jóléti társadalom és azon belül is a felső középosztály azért elég kényelmes életét vegyíti a társadalomban elburjánzott therapy speak jelenségével, azaz hogy a pszichológiai közegen kívül sokan elkezdtek használni szakmai kifejezéseket. A Szerethető viszont pont, hogy elkerüli ezt a csapdát, és még ha egy viszonylag hosszú ideig tartó terápiát is foglal össze, nem úgy mutatja be, mint egy csodatévő folyamatot, hanem olyasmit, amibe munkát, önvizsgálatot, és rengeteg energiát kell beletenni.
A film nem áll sok jelenetből, de a legerősebb kétségen kívül az, amikor Mariának át kell gondolnia, hogyan gesztikulált, gondolkodott és viselkedett egy olyan jelenetben, ami a Szerethető elején elindította a konfliktust. A cikk címében említett mondat is ilyen önvizsgálatot kelt benne: amikor Sigmund kimondja, hirtelen minden korábbi szép közös emlékében felbukkan, mint egy sötét, lemoshatatlan folt. Ingolfsdottir forgatókönyve szembesíti a főszereplőt a saját hülyeségeivel, és nem hagyja megúszni viszonylag könnyed megoldásokkal.
A Szerethető gyakorlatilag azon áll vagy bukik, hogy milyen a főszereplője, aki tulajdonképpen minden egyes jelenetben szerepel. Helga Guren filmes szereplőként egy viszonylag ismeretlen arc, norvég színházban már sokat játszott, de feltehetőleg ezek után nem lesz már annyira ismeretlen a világ számára, ha megkapja az alakítása után méltán járó díjakat. Van benne valami a német Sandra Hüller acélos nézéséből, de annál sokkal finomabb és érzelemdúsabb.
És nem fél attól, hogy iszonyatosan kellemetlen figurának tűnjön, akit tényleg az is terápiára küldene, aki öt percet lát a filmbeli viselkedéséből. Vele szemben a Sigmundot alakító Oddgeir Thune egy kedvesebb, de kiismerhetetlenebb jelenség – amikor a film elején Maria ráförmed, akkor még úgy is érezhetjük, hogy igaza van. Csak később lesz egyértelmű, hogy a párkapcsolat legnagyobb problémája nem a gyerekek, nem a többhetes különlét, hanem Maria maga. És a kérdés, hogy szerethető-e egyáltalán. Vagy ő tud-e szeretni.
A Szerethető nem egy Ingmar Bergman-film, nem egy Cassavettes, nem egy hosszú kivesézése annak a fátyolos derengésnek, ami beállhat egy párkapcsolat alkonyán, nem is annak az agresszív tagadása. Inkább egy szép bemutatója annak, amiről nem olyan régen D. Tóth Kriszta is beszélt a Telexnek adott interjújában – hogy nagyon fontos foglalkozni az emberek mentális egészségével, és nem kell hogy a sérüléseinkből bántsuk a másikat. Ez még ezek szerint a fejlett Norvégiában sem teljesen magától értetődő, de Ingolfsdottir filmje a szép példája annak, hogy lehetséges, és hogy megéri.
A film a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri különdíját, Helga Guren pedig a legjobb női alakítás díját nyerte el.
A Szerethető (Elskling, vagy angolul: Loveable) premierje a Karlovy Vary-i filmfesztivál versenyprogramjában volt. A magyar mozikba a Cirko Film forgalmazásában kerül majd, a bemutató dátuma egyelőre nem végleges.
