Meg se rezzentek a holokauszt valóságától, mígnem egy éjjel útnak indult egy biciklis futár

Czesław (szlovákul Česlav) Mordowicz lengyel és Arnošt Rosin szlovák zsidónak 1944-ben sikerült megszöknie a pokolból. A történetük megerősítette mindazt, amit már korábban is sejteni, tudni lehetett: a Harmadik Birodalom tömeggyilkosságot követ el.

Jelentésük a magyarországi zsidóságra nézve is döntő jelentőségű volt. Ugyanis ha Mordowicz és Rosin nem szabadul ki élve a lágerből, és

nem mondják el a pozsonyi Zsidó Tanácsnak mindazt, amit láttak és átéltek, talán Horthy Miklós kormányzóra sem nehezedik soha akkora nyomás, hogy leállítsa a magyarországi zsidók deportálását.

Az Auschwitz-jegyzőkönyv elbeszélő dokumentumregény, a Wall Street Journal és a New York Times volt újságírója, Fred R. Bleakley a saját kutatását tárja fel arról, hogy két, az auschwitzi koncentrációs táborból megszökött rab jelentései hogyan „segítettek a vallási és szövetséges tisztségviselőknek belátni Auschwitz igazságát”.

Bleakley 1995-től két éven keresztül készített interjút egy újságcikkhez Mordowiczcsal, aki kétszer is megjárta az SS lengyelországi haláltáborát. Mordowicz családjával Mlawában élt, ahol „a lakosság mintegy harmadát alkották a zsidók”. Az első világháború után Lengyelországban is felerősödött a zsidóellenesség. 1942-ben négyezer lengyel zsidót szállították vagonokba tuszkolva az auschwitzi koncentrációs táborba – köztük Mordowiczot is.

Ebben a cikkben nem áruljuk el az elbeszélő dokumentumregény teljes cselekményét – nem is lehetne, hisz annyi név, adat és dátum szerepel benne –, csupán néhány részletet emelnék ki Bleakley összetett kötetéből. Számomra a legérdekesebb szál az volt, hogyan szerzett tudomást a nemzetközi sajtó a koncentrációs tábor borzalmairól. Hány ember és szervezet együttes munkája volt szükséges ahhoz, hogy az igazság szerepeljen minden újság címlapján.

Horthy ölbe tett kézzel nézte, hogy bánnak a magyar zsidókkal

Bleakley a Mordowiczcsal készült interjúkat végül csak nyugdíjas korában vette elő ismét. Ekkor eltökélte, hogy átfogó könyvet ír a magyar holokausztról, amiben Bleakley szerint a „magyar közigazgatás és a kormányzó szerepe vitatott”, és

„amit a jelenlegi kormány és támogatói is táplálnak azért, hogy minimalizálják az ország felelősségét”.

Az Auschwitz-jegyzőkönyvben az áll, a Magyarországot 1920 óta kormányzó Horthy Miklóst fűtötte a nacionalizmus, de miután 1938-ban Németország visszacsatolta Csehszlovákia délkeleti területeit, Horthy engedett Hitler és a náci párt nyomásának. Bleakley részletesen beszámol arról, hogyan intézte Edmund Veesenmayer SS-dandártábornok, teljhatalmú birodalmi megbízott és kabinetje a magyarországi zsidókérdést. Hogyan engedelmeskedett a magyar csendőrség az SS-nek, milyen döntő szerepe volt az alulmaradt Zsidó Tanácsnak, valamint hogyan szervezték meg 1944-ben a gettókat Budapesten és vidéken.

A kormányzó hónapokig tétlenül nézte, hogyan bánnak a magyar zsidókkal. Kidobták őket az otthonaikból, sárga csillagot kellett viselniük, és csak délután 2 és 5 óra között léphettek utcára. Horthy azzal védekezett, hogy kormánya nem tájékoztatta őt az atrocitásokról. 1944 tavaszán levelet írt Sztójay Döme akkori miniszterelnöknek, amiben közölte: mivel nem tudott

„a zsidók ellen igazságtalanul érvénybe léptetett intézkedésekről, így nem felelős azokért”,

és „mivel szeretné elkerülni azt a kegyetlen megoldást (...), hogy innen zsidók deportáltatnak, a túlkapások elnézéséért, sőt felügyeléséért felelős két személyt – Endre és Baky belügyi államtitkárokat – meg kell fosztani a hatalmuktól”.

A világ meg sem rezzent az Auschwitz-jegyzőkönyv láttán

Mordowicz és Rosin szökése előtt egy hónappal, 1944 áprilisában két másik fogolynak, Rudolf Vrbának és Alfred Wetzlernek is sikerült kijutnia az auschwitzi lágerből. A barakkírnokokként dolgozó szlovák rabok egy „Mexikó” néven ismert üres munkaterület farakásai között bújtak el. „Hallani lehetett a fa raklapokon trappoló katonák csizmájának kopogását, a kutyák csaholását. A gázolajjal átitatott dohány szaga a kutyákat elriasztotta, és Vrba egyelőre elrakhatta a kést, amelyet arra az esetre tartott magánál, ha elkapnák őket” – áll Bleakley könyvében.

A szökésük után Vrba és Wetzler részletesen beszámolt a láger működéséről és közel kétmillió fogoly haláláról.

Vrba és Wetzler jelentéséből állt össze az Auschwitz-jegyzőkönyv, ami hiába látott napvilágot, a „szövetséges országok meg se rezzentek az igaznak bizonyult információ láttán”.

A jegyzőkönyv tartalmát egyesek hihetetlennek tartották, míg másokhoz el sem jutott a beszámoló. Például a Zsidó Ügynökség isztambuli központjába, mivel a futár, akinek átadták a gázkamrákról szóló iratokat, német kém volt.

Ugyanebben az évben Mordowicznak és Rosinnak is sikerült kijutnia a lágerből. Ők egy kőfejtőben kialakított, levegőtlen bunkerben húzták meg magukat, mielőtt a második éjszaka észrevétlenül, hason kúszva elhaladtak a tábor külterületén kialakított őrtornyok mellett, majd egészen a szlovák határig futottak. Ott Liptószentmiklósra kerültek, ahol a négy szökevény egy helyi zsidó vezető otthonában találkozott.

Česlav kétségbeesetten igyekezett meggyőzni a nunciust, hogy az igazat mondják

Az egész sajtóhadjárat egyik kulcsfontosságú résztvevője Jaromír Kopecký Svájcba delegált cseh diplomata volt. Kopecký ugyanis továbbította a genfi diplomatáknak az Auschwitz-jegyzőkönyv immáron kiegészített változatát a Mordowicz és Rosin által elmondottakkal. A két rab arról is beszámolt, hogy láttak beérkezni magyar vagonokat is a táborba. Ugyanis 1944 áprilisának végén „több ezer rabot vittek el a Budapest melletti Kistarcsa internálótáborból – talán éppen azzal a vonattal, amelynek megérkezését néhány nappal később Česlav a saját szemével látta.

A két transzport mintegy 3800 – 16 és 50 év közötti – magyar zsidót hozott. A gettó borzalmaitól legyengült, a marhavagonok fullasztó hőségétől tántorgó foglyoknak a németek nemigen vették hasznát.”

Bleakley azt írja, 486 férfi és nő került a lágerbe, a többieket, összesen 2698 férfit és nőt egyenesen a gázkamrákba küldtek.

Kopecký a négy szökevény beszámolójához csatolta egy bizonyos „lengyel őrnagy”, Jerzy Tabeau jelentését is, ami azt tartalmazza, milyen brutális bánásmód folyik a haláltábor falai között, illetve milyen orvosi kísérleteket végeznek az éhségtől és betegségektől szenvedő zsidókon. Kopecký munkája nem volt hiábavaló, ugyanis a továbbított dokumentumok „alapján a Nyugat első ízben ismerte el a holokausztot”.

Ezután felgyorsultak az események. Vrba, Wetzler és Mordowicz találkozott Roswell McClellanddal, a Háborús Menekültügyi Hivatal képviselőjével, valamint XII. Pius pápa megbízottjával is. A szökevények abban bíztak, hogy

a Vatikán is beáll az ügyük mögé, vagyis a katolikus egyház legfőbb intézménye is segít megakadályozni a magyar zsidók deportálását.

Az öt és fél órás beszélgetés feszült hangulatban telt. Mordowicz úgy érezte, Vrba „bután viselkedik”, amivel elbagatellizálja a találkozó súlyát. Sőt mi több, a pápai megbízott szemében hazugságnak tűnhet minden, amit a koncentrációs táborról állítanak. A lengyel szökevényben ekkor „tudatosult, hogy a 19 éves Vrba az életkorának megfelelő viselkedésének következtében nem veszi komolyan az esélyt, hogy együtt megmenthetik a még megmaradt magyar zsidókat. A 24 esztendős Česlav verejtékezni kezdett, és egyre kétségbeesettebben igyekezett meggyőzni a nunciust, hogy a színtiszta igazat mondják.”

Harminc genfi magyar diák fordította a szökevények beszámolóit

A sajtóhadjárat egy másik kulcsfigurája a Genfben dolgozó George Mantello salvadori diplomata volt, akinek zsidó felesége és rokonai szintén Budapesten tartózkodtak, amikor már javában zajlottak a deportálások. Mantello kezébe került a palesztinai Zsidó Ügynökség munkatársának, Krausz Miklósnak a kétségbeesett levele, amihez Krausz csatolta az Auschwitz-jegyzőkönyv, Mordowicz és Rosin beszámolójának néhány oldalas kivonatát, valamint az ún. Magyar jelentést is. Ez utóbbi azt tartalmazta, hogy melyik városban összesen hány zsidót gettósítottak Magyarországon. Krausz levelében azt írta, nincs idő a tétlenkedésre, a világnak meg kell tudnia az igazságot Auschwitzról.

A salvadori diplomata a Krausztól kapott levelet a dokumentumokkal együtt átnyújtotta harminc genfi magyar diáknak, hogy fordítsák le németre, franciára, spanyolra és angolra. Erre azért volt szükség, hogy a szökevények auschwitzi tapasztalatát terjeszteni tudják a nemzetközi sajtóban.

Mantello mindeközben felvette a kapcsolatot a brit Exchange Telegraph hírügynökség újságírójával, Walter Garrett-tel, aki „négy hosszú táviratot és egy sajtónyilatkozatot készített elő, amelyekben összefoglalta Krausz által küldött két jelentést és Krausz kísérőlevelének tartalmát. Este pedig egy sajtóközleményekkel megrakott táskát átvetve a vállán biciklire pattant, és abban a reményben, hogy már a reggeli svájci és nemzetközi hírlapokban közöltetni tudja az anyagot,

végigkerekezett a lehetséges légitámadások miatt kijárási tilalmat bevezető Genf elsötétített utcáin, és több tucat nyilatkozatot juttatott el riporterekhez, szerkesztőkhöz, rádiós műsorkészítőkhöz.”

Július elejére már több mint kétszáz svájci újság címlapján jelent meg a hír arról, mi folyik Auschwitzban. Bleakley kutatása szerint az első cikk június 24-én jelent meg a Neue Zürcher Zeitungban, Svájc egyik vezető nemzetközi napilapjában. De a történeteket közölte a brit Manchester Guardian, két bázeli lap, a Thurgauer Arbeiterzeitung és a Die Arbeiterzeitung, az óceánon túl pedig többek között a New York Times is, amely július 4-én Nincs béke a mészárosokkal címmel közölt riportot. A hírek eljutottak a legmagasabb politikai és vallási vezetőkhöz, így többek között Franklin D. Roosevelt amerikai elnökhöz és Winston Churchill brit miniszterelnökhöz is.

Miután a világ tudomást szerzett a koncentrációs táborról, Horthy érezte, hogy szorul a hurok. Egyre több távirat érkezett a magyar kormányzónak – például Svédországból, Spanyolországból és a Vatikánból is –, amiben arra szólították fel a kormányzót, hogy állítsa le a deportálásokat. Az i-re a pontot végül az tette fel,

amikor a német és magyar hírszerzők is látták azokat a Londonnak és Washingtonnak címzett telegramokat, amik tartalmazták hetven magyar „főbűnös” nevét és lakcímét, akik felelősek a deportálásokért.

Ez az ötlet Elizabeth Wiskemann brit kémnő fejéből pattant ki, ami meg is tette a hatását: Bleakley kutatása szerint a magyar zsidók deportálása július 6-án ért véget Horthy parancsára. Csupán néhány órával azelőtt, hogy újabb vonatokat indítsanak Auschwitz-Birkenauba több mint 140 ezer budapesti zsidóval.

A szerző azt írja, „senki sem tudja biztosan, hogy Horthy miért szállt szembe a németek zsidó népirtási követeléseivel, és miért épp akkor, amikor. (...) Habár számottevő bizonyíték mutat arra, hogy mindinkább zavarta az 1944. áprilisi és májusi négy szökevény auschwitzi hírei által kiváltott nemzetközi nyomás.”

Fred R. Bleakley: Az Auschwitz-jegyzőkönyv – versenyfutás az idővel
Fordította: Fejérvári Boldizsár
21. Század Kiadó, 2024, 4990 Ft