Én csak azt szeretném megtudni, miért nézzük még mindig a Csengetett, Mylord?-ot

2024 elején egyszerre két könyv is megjelent Magyarországon a majdnem negyven évvel ezelőtt készült brit sorozatról, a Csengetett, Mylord?-ról, és nem tudom, hogy ez a tény miről mond el többet: egy hazájában másodvonalbelinek számító tévéműsorról, ami a nyolcvanas évek végén elképzelte a húszas évek végét, vagy egy olyan országról, ahol egyre nehezebben tudnak az emberek egy épkézláb jövőt elképzelni. A legtöbbet valószínűleg rólam árulja el, mert azonnal el akartam olvasni mind a kettőt, hogy végre megtudjam: mi az istennyiláért alakult ki megmagyarázhatatlan, kiolthatatlan és amúgy mindennel együtt teljesen szimpatikus vonzalom a magyarokban egy olyan sorozat iránt, amit Nagy-Britanniában sosem ismételt meg a televízió az eredeti sugárzás után?

Erre különböző formákban, de A Csengetett, Mylord? univerzum és az Az finom lesz! is próbál magyarázatokat adni. Jimmy Perry és David Croft készítők már évtizedes tapasztalatokkal rendelkeztek a brit szitkomok világában, a sorozatot saját kútfőből írták, de személyes és családi emlékeiket felhasználva. Egyikőjük feleségének javaslatára direkt 1927-re lőtték be a korszakot, a két világháború közé, amikor Nagy-Britannia erkölcsi, gazdasági, kulturális, technológiai felfordulásban volt. Ez speciel érthető, hogy miért rezonált a rendszerváltás utáni tévés közösséggel.

Szinetár Miklós az egyik könyvben elmondja, hogy beszerzőként egy mainzi filmvásáron látta meg a sorozatot, ahol az akkori közszolgálati tévé embereinek nem kellett, ő viszont meglátott benne valamit. Amikor megvásárolta Magyarországra, a színésztársadalom krémjével, Sinkovits Imrével és Tolnay Klárival akarta szinkronizálni. Végül kompromisszumos megoldást találtak Tomasevics Zorka szinkronrendezővel, jött Benedek Miklós és Pásztor Erzsi. A színészek általában a színház után, este tíz és hajnali kettő között szinkronizáltak, egymás jelenlétében. Az Az finom lesz!-ben a magyar szinkronszínészek is próbálják találgatni, hogy miért lett ekkora siker, de valószínűleg ők is ugyanúgy a részei.

De valahogy egyik sem elég. A Csengetett, Mylord? hazai sikere olyan, mint amikor a Pénzcsináló című filmben Brad Pitt statisztika alapján összerakja a baseballcsapatát. Külön-külön marginális minden, de együtt képesek nyerni. A Csengetett, Mylord? témája, megvalósítása és a tény, hogy valószínűleg ha most véletlenszerűen bekapcsolnám a tévét, valamelyik csatornán tuti menne, együttesen kellett ahhoz, hogy ez a jelenség létrejöjjön. (Ha jól látom, nem csak a levegőbe lődöztem, a TV2 Comedy naponta három részt is lead, látszólag véletlenszerű sorrendben.)

Szerencsére a két most megjelent magyar könyv nem ilyen direkten akar válaszokat adni a hasonló égető kérdésekre. A Csengetett, Mylord? univerzum Boromisza Istvántól inkább egy kézikönyv, amit érdemes a távirányító közelében tartani: részben abból áll, hogy epizódról epizódra végigveszi a kulturális, történelmi vagy éppen csak a korszakra jellemző utalásokat, és megmagyarázza azokat, hasonlóan mint ahogy Galla Miklós tette a Monty Python repülő cirkuszához készült bevezetőiben. A könyv hivatalos alcíme az, hogy interaktív enciklopédia, de ez igazából QR-kódok felbukkanását, illetve néha egy YouTube-linkkel megúszott bejegyzést jelent, sajnos például a lancashire-i akcentus vagy egy-egy dal is csak ennyi magyarázatot kap.

Boromisza meglehetősen szorosan nézte a sorozatot, a magyar és az angol változatát is, a legérdekesebb részei a könyvnek azok, ahol tisztába tesz néhány fordítási malőrt, és emellett meg is dicséri a különösen trükkös humor fordításait (lásd Zsákhordók, aki tudja, az tudja). Engem kifejezetten meglepett, hogy Wilson kapitány egyáltalán nem kapitány, hanem egy egyszerű közrendőr, még úgy is, hogy egészen nyilvánvaló, hogy egy rendőrkapitány nem járna be csak úgy meggyes pitét lejmolni egy ház konyhájára, de vannak még hasonló tévedések a sorozat magyar változatában. A húsos pite például egyáltalán nem húsos, csak így sikerült magyarítani a leginkább püspökkenyérre emlékeztető mincemeat pie-t (ez a félreértés érdekes módon a másik könyvben is megjelenik), a skót kockás mintát sikerült tatárra fordítani, és kiderülhet az is, hogy miért hagyja el az egyik szereplő száját olyan sületlenség, hogy „tűzálló mellény, hímzett bálna”, vagy hogy mire gondol Mrs. Lipton, amikor gumiharisnyáról beszél.

Boromisza nem ad kontextust minden egyes bejegyzésnek, így mivel én a sorozat nélkül olvastam, nehezen tudtam hova tenni, hogy részletes leírást kap az injekciós tű felfedezése, a rabszolgák ára az előző századokban, vagy hogy pontosan mi történt az 1918-as amiens-i csatában. Ráadásul néha a lényeg elveszik, például a Sidecar nevű koktél keletkezéstörténete szerepel a könyvben, de az már nem fért bele, hogy miből készül (konyak, narancslikőr, citromlé). Ahogy haladunk előre a sorozatban, úgy vékonyodnak el a témák, és azon kaphatjuk magunkat, hogy arról olvasunk egy esszét, hogy mit jelképezhetnek a kőoroszlánok a Meldrum-ház bejáratánál. De A Csengetett, Mylord? univerzum még így is szórakoztató, én is tanultam belőle új dolgokat, például azt, hogy a sorozatban sosem volt olyan jelenet, ami fürdőszobában játszódott volna, illetve hogy a papagáj az egyik jelenetben mai áron hárommillió-háromszázezer forintnak megfelelő font értékű részvényt evett meg.

Az Az finom lesz! viszont teljesen más tészta, méghozzá azért, mert a keletkezéstől az utóéleten át a magyar rajongókig, a kritikai elemzéstől a mémoldalakig minden lehetséges irányból le akarja fedni a sorozatot, és ez sikerül is neki, már amennyire ez kétszáz oldalban sikerülhet. Kezdjük ott, hogy Jeffrey Holland, azaz a sorozatbeli Mr. Twelvetrees írta az előszavát. Egy másik esszében beleolvashatunk abba, hogy a negyedik évad után milyen spinoffot akart készíteni hozzá a sorozat egyik írója, Roy Gould, méghozzá Ivy és Mr. Twelvetrees szereplésével, ahogy egy tengerparti panziót menedzselnek. Az Az finom lesz! ráadásul elrugaszkodik a szigorúan vett tévésorozattól is, öt magyar szerzőt is felkértek arra, hogy a Mylord-univerzumban játszódó novellákat írjanak. Cserna-Szabó András például Mabelt képzelte el, ahogy már az ura halála után interjút ad egy újságírónak a Vörös Oroszlánban, Benedek Szabolcs pedig egy lehetséges proletárforradalom után a Kun Bélaként, csak éppen ellenkező irányba menekülő Meldrumokról ír.

Lehet, hogy csak a bölcsész beszél belőlem, de a kötet legjobb szövege egy húsz évvel ezelőtti elemzés fordítása, amit egy Jimmy Croftról és David Perryről szóló gyűjteményből vettek át. Simon Morgan-Russell mélyre menően elemzi a sorozat osztálykritikáját és a viszonyát a konvencionálistól eltérő szexualitáshoz, azaz azt, ahogyan a Csengetett, Mylord? ábrázolja az alsó és felső szintek közötti különbséget, és hogy ezek a határok elmosódnak vagy még erősebbek lesznek, akár a piknikről szóló részben, akár akkor, amikor a gumigyár munkásait meghívják egy vacsorára Meldrumékhoz – és konzervételeket szolgálnak fel nekik. (A konzervek történetéről később Dippold Ádám ír egy töriszövegben.)

A konvencionálistól eltérő szexualitás Cissy nyíltan bemutatott leszbikusságát és a Tiszteletreméltó Teddy szobalányokhoz való vonzódását jelenti. Morgan-Russell esszéje elég alaposan belemegy abba, hogy a néző leginkább kivel tud azonosulni a sorozatban, ennek feszültségét hogyan oldja fel humorral, és ez a humor milyen hatással van a karakterekre. Őszintén szólva nem tudom, hogy valaha publikáltak-e magyar nyelven ilyen szintű elemzést a Csengetett, Mylord?-ról, és talán ez a szöveg tudja a legjobban illusztrálni azt, hogy miért érdekes is a sorozat, nem csak vicces. Vagyis miként beszél egy letűnt, átmeneti korszak segítségével a Margaret Thatcher-i Nagy Britanniáról és annak erkölcseiről is.

De a legközelebb az alapvető rejtély megoldásához a Maga is mindig ezt mondja, ugye, Mrs Lipton? nevű facebookos viccoldal alapítói, Nuszbaum Attila és Nuszbaum Tibor jutnak:

„A mi életünkben is van egy lord, aki kiáll a gyár elé, felpattan egy gondosan odakészített ládára, elmondja, hogy a gyermekeiként tekint ránk, majd türelmesen elmagyarázza, hogy a tőle kapott zsebpénzért cserébe igazán elnézhetnénk a »tiszteletreméltók« apró-cseprő botlásait. (...) Itt tartunk tehát. A kisemberek kiszolgáltatottsága és a hatalmasok önzése mind a mai napig itt él velünk Magyarországon…”

És most már itt él velünk a két Mylord-könyv is, ami minden cinizmusom ellenére igazából két teljesen korrekt megoldás a jelenség megfejtésére – ráadásul nem szándékosan, de egymást is jól kiegészítik. Nem is emlékszem, hogy mikor volt legutóbb ekkora popkulturális megfejtéshullám Magyarországon. Az uram azt fogja hinni, karácsony van.

Boromisza István: A Csengetett, Mylord? univerzum
21. Század Kiadó, 2024, 6990 Ft

Turi Márton (szerk.): Az finom lesz!
Helikon, 2024, 7499 Ft