Nagylábék léteznek, és undorítóak

Ruben Östlund svéd rendezőnek (A négyzet, A szomorúság háromszöge) nagyjából tíz éve volt egy filmötlete. Az ötlet abból állt, hogy megkér egy csapat színészt, hogy vetkőzzenek anyaszült meztelenre, és játszanak majmokat. Östlund elképzelése az volt, hogy így fogja megmutatni azt a sok szégyent és bűntudatot, amit emberek a viselkedésük és a szexualitásuk miatt érezhetnek, és a majomforma megengedheti nekik, hogy ezekkel ne törődjenek.

A svéd rendező végül nem ezt a filmjét készítette el, bár A négyzet bőven szerepeltetett majmokat különböző formában. A 2024-es amerikai Sasquatch Sunset viszont pont olyan, mintha valaki olvasott volna Östlund ötletéről, elment volna berúgni, jegyzetelt volna mindent, ami eszébe jutott, aztán másnaposan nekiállt volna megírni – a lényeg ugyanis az, hogy Jesse Eisenberg, Riley Keough és még egy marék színész aprólékosan kidolgozott jelmezben, maszkban és sminkben, ha nem is majmokat, de a sasquatch nevű képzeletbeli lényeket, azaz a nagylábúakat játsszák. Zéró szégyen és bűntudat nélkül.

Mert az Egyesült Államok parádés tájain élő nagylábúcsalád gátlások nélkül szexel, hugyozik, szarik, okád, pinát vakar, pöcsöt lóbál, bogarakat és állatokat zabál, huhogva-ordítva kommunikál, a seggét veri a földhöz, és általában úgy létezik, ahogy a vadállatok szoktak. A Sasquatch Sunset sajnálatos módon egyetlen vicce az, hogy ezt tehetséges színészek művelik egy jópofa kiállású, láthatóan aprólékosan megmunkált filmben. Az első mondatban felsorolt dolgokkal amúgy semmi baj nincsen, jómagam is szoktam néha nevetni komikusan nagy fosásokon, de van a Sasquatch Sunsetben valami gyerekes, ami miatt mintha meg is elégedne ennyivel.

Persze kettős játékot játszik: a majomembercsalád tényleg úgy viselkedik, mintha előemberek és újszülöttek keverékei lennének, de közben a maszk lehetővé teszi, hogy a szőr és redők között a színészek változatlan szempárjait lássuk, amitől még a legnagyobb undorítóság közben is mélyen embereknek tűnnek. Érdekes húzás emberektől elvárni, hogy viselkedjenek állatként, miközben a fejünket egy percig sem hagyja el a gondolat, hogy embereket nézünk, de erre épül az egész Sasquatch Sunset. A Zellner fivéreket amúgy már lassan tizenöt éve érdekli a téma, még szinte sehol sem voltak a filmes világban, amikor 2011-ben rövidfilmet forgattak egy nagylábú szülési jelenetéről. Itt meg lehet nézni.

De az a rövidfilm kifejezetten arra játszik rá, hogy egy rejtett kamera nézőjeként, teljes titokban figyeljük meg a rejtélyes állatot, a Sasquatch Sunset viszont ezt az illúziót egyáltalán nem táplálja. Mike Gioulakis operatőr (Mi, Idő, Valaki követ) képein csodálatos, szélesvásznú tablókban, édeni fák és páfrányok között követhetjük a család életét, ahol a kérgek és ágak mind egy érintetlen, letűnt kornak a benyomását keltik, ahova még nem jutott el a civilizáció. A nagylábúakkal együtt fedezzük fel ezt a világot, akik mintha akkor pottyantak volna a világra, amikor a film kezdődik – ők is meglepődnek azon, hogy van olyan gomba, amit elfogyasztva óriási okádás lesz az eredmény, és hogy a pumával nem feltétlenül érdemes megpróbálni hupákolni egyet. A Sasquatch Sunsetnek nincsen zengő hangú narrátora, nincsen, aki értelmezné és kommentálná az eseményeket, hogy hogyan is szoktak ezek a dolgok menni a nagylábúak univerzumában. Azt látjuk, amit ők látnak, és velük együtt élünk át négy évszakot. Bármilyen dialógus nélkül.

Amit történetnek erős túlzás lenne nevezni, mert a Sasquatch Sunset mindent egybevetve jobban hasonlít szkeccsek gyűjteményéhez, bár kétségtelen, hogy a hőseink eljutnak valahova a kilencven perc alatt. Hogy ennek az útnak mi a mondanivalója, arra sajnos tényleg a legnagyobb kritikaírói közhelyet tudom csak mondani: azt mindenki döntse el maga.

Ez a Sasquatch Sunset humorára is igaz, a Zellner fivérek filmje már az első perceiben belő egy viccszintet, amihez görcsösen tartja is magát. Ha az első pillanatokban nem hangoljuk rá magunkat a nyilvánosan szexelő nagylábúpárra, és az azt faarccal bámuló porontyok látványára, akkor valószínűleg soha nem is fogjuk. Nekem nem sikerült, ahogy a Sundance és a Berlinale közönségének sem sikerült maradéktalanul, én nagyon régen ültem be olyan filmre, amiről ilyen tempóban menekültek ki sorban az emberek. De voltak, akik a térdüket csapkodva hahotáztak, nagyon szerettem volna én is, de inkább végignéztem, csendben.

A Sasquatch Sunset premierje az idei Sundance Filmfesztiválon volt, mi Berlinben láttuk. Magyar premierről egyelőre nem tudni.