A pedofil háttérhatalom leleplezése helyett ez a film csak a zsigeri félelemre épít

A szabadság hangja két órányi kínkeserves, pózolós propaganda után végre eljut a lényeghez: a világméretű, szexuális célú gyerekkereskedelmet csak akkor lehet megállítani, ha összefogunk, és adakozunk. A film stáblistájának végén, Jim Caviezel főszereplő ájtatos monológja után megjelenik egy QR-kód, aminek segítségével ingyen mozijegyeket ajándékozhatunk azoknak, akik nem engedhetik maguknak, hogy megnézzék a filmet. Hogy pontosan mire és hogyan megy a pénz, azzal a gyártócég nem teljesen transzparens, de a transzparencia mindegy is, ha egyszer egy rendszeres adománnyal mi is tehetünk azért, hogy megállítsuk a legsúlyosabb fekete piacot a világon. Egy adomány egy Utah állambeli, egy kliensük szerint „polipként működő” szórakoztatóipari és reklámcégnek utalva.

A szabadság hangja története gyakorlatilag semmi másról nem szól, csak az adományozásról. Történetének alapja Tim Ballard élete, vagy legalábbis annak egy része. Ballard saját bevallása szerint egykori CIA-ügynök, bevándorlási hivatali alkalmazott – ezt a bevallást a sajtónak még nem sikerült ellenőriznie, a mai napig nem tudni, hogy igaz vagy sem –, aki az amerikai bürokráciát maga mögött hagyva elkezdett gerillaakciókkal elrabolt gyerekeket megmenteni szegényebb országokból. Szervezete, az Operation Underground Railroad (OUR) az amerikai rabszolga-felszabadítás egyik szimbólumáról, a földalatti vasútról kapta a nevét, Ballard pedig először a támogatóit „abolitionist”-eknek, azaz a rabszolgaságot eltörlőknek nevezte.

A szőke, kékszemű Ballard elrabolt gyerekekért harcolt, a módszere pedig legtöbbször abból állt, hogy gazdagnak tettetve magát szexrabszolgákat akart vásárolni. Amikor pedig megérkeztek a gyerekekkel a felhajtók, akkor a hatóságok lecsaptak. Az nem teljesen tiszta, hogy a minden bizonnyal traumatizáló történések után mi történt a gyerekekkel, illetve a metódus sem volt teljesen erkölcsileg rendben, hiszen ha addig nem voltak rabszolgák a környéken, a dollárokat lobogtató Ballardnak köszönhetően biztosan lettek. Az OUR túlzó statisztikákkal hirdette magát – milliónyi elrabolt gyerek, naponta több száz új rabszolga, akiket ötvenszer megerőszakolnak az isten tudja hol, és így tovább. Ezek a statisztikák vagy idejétmúltak voltak, vagy egyszerűen csak nehezen ellenőrizhetőek, de megragadhatták az ember figyelmét, amikor mondjuk a koronavírus-járvány alatt pörgette a hírfolyamot. Vagy amikor észrevétlenül beszivárogtak oda a QAnon összeesküvés-elméletei.

2024-re már a QAnon sem igazán létezik, és az OUR is összeomlóban, tavaly utahi hatóságok vizsgálódni kezdtek a szervezetnél, majd Ballard lemondott, amikor kiderült, hogy a beépülős leleplezések alkalmával több önkéntest is szexuálisan zaklathatott. Pedofília még mindig létezik, Kaleta Gábor miatt gyermekvédelemre is szükség van törvényes szinten, de az OUR statisztikáit, eredményeit, és módszereit többször is megcáfolták civil szervezetek. De persze a QAnon nyilvánossága kölcsönösen szított minden elméletet: a Q-hívők amellett, hogy Trumpot egy igazságosztó szuperhősnek tartották, váltig hittek abban, hogy létezik egy híres emberekből álló titkos szekta, aminek a tagjai halálra rémített gyerekekből kinyert hormonokkal tartják fiatalnak magukat.

A szabadság hangja viszont még korábban, 2018-ban készült: a mexikói Alejandro Monteverde a gyerekprostitúcióról kezdett el filmet írni, amikor anyaggyűjtés céljából összetalálkozott Tim Ballarddal. Monteverde felvetette, hogy megvásárolná Ballard életének történetét, az OUR-vezető ugyanis éppen szerette volna megfilmesíteni a kalandjait. Egymás kezébe csaptak, aztán elkezdték írni a forgatókönyvet, ami a rendező szerint viszonylag sokáig tartott, mert Ballarddal muszáj volt elérni egy kompromisszumot. A főszerepet Jim Caviezel kapta, aki Mel Gibson Passiójában nagy átéléssel verette agyon magát Jézusként, majd aztán előszeretettel beszélt a nyilvánosság előtt arról, hogy létezik egy hormon, amit sikító gyerekekből nyernek ki. A producer a szintén mexikói, egykori szappanopera-szereplő, mostanában inkább abortuszellenes független politikus Eduardo Verástegui lett, aki a Wikipédiája szerint tavaly tiszteletét tette a 2023-as budapesti CPAC-en is.

A szabadság hangja végül a Fox stúdióhoz került, de miután a Disney felvásárolta, több filmmel együtt egyfajta filmterjesztési purgatóriumba taszították. A Covid sem segített, míg végül egy másik cég, a már emlegetett, főleg vallásos filmekkel foglalkozó Angel Studios felkarolta, közösségi finanszírozással kampányt épített köré. A szabadság hangja 2023 egyik legnagyobb pénzügyi sikere volt a mozikban, a cikk írásának pillanatáig 250 millió dollár jegybevételt hozott össze a világon. Ebből Monteverde egy fityinget sem látott.

Az elkészült filmben semmi utalás nincs QAnonra, és a vallás sem olyan fontos, hogy egyértelműen hitközpontú, konteós filmnek lehessen bélyegezni, nincsen benne gyerekbelsőségeken csámcsogó Tom Hanks, nincsen egyértelmű utalás aktuálpolitikára, nincsen benne az angyalszárnyakat kapó Trump. Filmnek még pont lehet nevezni: Monteverdének ha kifejezett tehetsége nincs is, nem dilettáns, nem olyan amatőr, akinél azonnal kilóg a lóláb, hogy kamera közelébe sem kellett volna engedni. A film több külső és belső helyszínen játszódik, van benne egy rakat színész (többek között az Oscar-díjas Mira Sorvino), szól benne Shakira, Tinariwen, Lila Downs. A felszínen olyan, mint aminek lennie kell.

Csak éppen a felszín alatt egy rettenet. Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam a szexrabszolgaságba taszított gyerekek kálváriáját, vagy az emberrablást úgy általában – nem ide illik, de jó okom van: egy fél napra engem is elraboltak csecsemőkoromban, amire én nem emlékszem, de az egész családom igen. A szabadság hangja pedig pont ezt a félelmet használja ki, a lehetséges veszélyt, aminek a ti, igen, a ti gyerekeitek is áldozatai lehetnek, ha nem vigyázol eléggé, és nem hatódsz meg akkor, amikor Caviezel arról beszél neked, hogy együtt megtehetünk mindent, hogy megakadályozzuk ezt a szörnyű feketepiacot, hiszen „Isten gyermekei nem eladóak”. Nem sokkal a film előtt láttam egy részletet az 1938-as Blokád című alkotásból (nem összekeverendő a mi Blokádunkkal), aminek a végén Henry Fonda a kamerának intéz egy beszédet a háború értelmetlenségéről a spanyol polgárháború miatt. Az visszafogottabb és finomabb volt, mint A szabadság hangja egésze.

Ami egyébként egy általános félelmen keresztül megtestesíti a jobboldal lázálmát is, ahol a rajtaütött pedofilok vagy úgy néznek ki, mint az antiszemita karikatúrák, vagy úgy, mint a nyolcvanas évek olcsó akciófilmjeinek dél-amerikai gerillái. Kimondatja a főszereplőivel, hogy a bürokrácia miatt nem lehet szerencsétlen gyereket menteni, az amerikai hatóságok pedig tehetetlenek akkor, amikor egy másik országban történik valami. Dél-Amerikát egy korrupt, pénzéhes, erkölcstelen pöcegödörnek állítja be, ahol pillanatok el lehet érni valakit, aki válogatott disznóságokat tud nyújtani. Amikor a való életben Ballard meglátogatta Donald Trump amerikai elnököt, akkor a mexikói határra tervezett fal mellett érvelt – hogy majd az fogja megállítani a gyerekkereskedelmet. A szabadság hangjában mindenképpen benne van ez az üzenet is.

A gyerekrablások pánikja egészen a Reagan-korszakig vezethető vissza az Egyesült Államokban, amikor elterjedtek a tejesdobozra nyomtatott fényképek, és a különböző akciócsoportok is. Ha valaki akar megdöbbentő számot olvasni, akkor itt van egy: két és fél milliárd dobozos tejre összesen csak százhat gyerek képe került fel a nyolcvanas években, azaz sokkal kevesebb gyerek tűnt el (legtöbbjük elszökött otthonról), de ezt gigantikus méretben tudatták az emberekkel. Akkor is hasonló túlzó statisztikákkal operáltak a családvédelem mellett lobbizó csoportok, de mint minden pánik, ez is elmúlt az évtized második felére.

A családvédelem viszont lecsapódott a korszak olyan filmjeiben, mint a Bosszúvágy vagy éppen a Kommandó, amiknél aligha lehet konzervatívabb filmet találni. A Kommandó szinte ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint A szabadság hangja – elrabolt kislány, közhelyes ellenségek, és egy hős, aki maga mögött hagyja az erőszakszervezeti múltját, hogy tényleg rendet tehessen. De ha pár évtizedet továbbmegyünk, a Liam Neeson nevével fémjelzett Elrabolva-sorozat hasonló mentalitást használt ki – a volt amerikai titkosügynök, akinek rendet kell vágnia a bevándorlóktól hemzsegő Párizsban, hogy megvédje a szőke lányát.

Az előbb említett filmek a nézőközönség igényére szabott fantáziák, A szabadság hangja viszont egy ember, Tim Ballard fantáziája. Aki egy szőke, kékszemű szent – a szentté avatás nem az én túlzásom, hanem a filmé. Caviezel minden jelenetet maximális komorsággal és minimális mozdulattal játszik, amikor egy reakciót várna el tőle, akkor állóképpé dermed. A filmbeli Ballard makulátlan, áldozatkész, sérthetetlen, láthatatlan terheket cipel a vállán, de mindig tudja, hogy mi a helyes út – de szerinte az a helyes út, hogy mindent feltesz arra, hogy egy darab kolumbiai kislányt megmentsen ismeretlenek karmai közül, feltehetőleg veszélybe sodorva ezért a munkahelyét, saját családjának megélhetését is. Más szerep sem kap sokkal több mélységet, a kolumbiai gengsztereknek annyira nincs tennivalójuk, hogy sokszor kínjukban csak gonoszan nevetnek egymásra nézve, esetleg egy szoba közepén pezsgőt vedelnek egy körben állva.

A szabadság hangjának (a kifejezést kimondják, megmagyarázzák), akárcsak a főszereplőjének, nincsen igazán lendülete, végtelen, egyhangú jelenetek követik egymást, amiben a húgysárga fényelés minden esetben a dél-amerikai kulissza jele. Elképesztő lassúsággal és monotonitással csorog előre, hogy aztán a főszereplője vért, áldozatot, anyagi forrásokat nem kímélve megmentsen egy kisgyereket a szörnyű sorstól egy idegen országban. Nemes cél, de amit kivitelez, az egy klasszikus megmentő-mese, ahol a sötétség szívébe kell utazni azért, hogy valaki meg tudja nyugtatni a lelkét. Pedig a pedofilok nem mindig több határral arrébb tevékenykednek, hanem a közvetlen közelünkben is. Jeffrey Epstein is a lakhelyének szomszédságából szedte az áldozatait, akiket pénzzel befolyásolt, ahogy az amerikai segélyszervezetek szerint is a legtöbb erőszaktevő családtag, ismerős.

Amit A szabadság hangja bemutat nekünk, az egy ember megkérdőjelezhető alapokon nyugvó, kérdéses eljárásokat használó kereszteshadjárata, a film pedig annak az eszköze, hogy ezt a hadjáratot még tovább pénzelje. Mivel már lemondott a saját szervezetének éléről, ezt a pénzt nem fogja már erre használni. Költsük másra.

A szabadság hangja január 25-től látható a magyar mozikban. További érdekességeket az OUR-ról és Tim Ballard tevékenységéről itt, itt vagy itt lehet elolvasni.