Már megint itt van a szerelem

Rögtön az elején meg kell gyónnom önöknek, hogy nem szeretem a klasszikus zenében a dalokat, dalciklusokat. Képzett hangú nő vagy férfi énekes áll egy zongora mellett és – többnyire németül – énekel édes-bús melódiákat. Olyan szövegeket, amelyeket nyelvi dekódolás után még át is kell tennünk romantikusba fejben, lélekben meg pláne. Általában több mint száz év eltelt azóta, világháborúkkal, gazdasági válságokkal az életünk pedig menthetetlenül felgyorsult. Szerintem a műfaj nem öregedett jól. Ha szerelemről vagy szerelmi bánatról van szó, inkább mai előadót/szerzőt keresek, rendszerint egy szál gitárral. Ezt például nagyon szeretem. A szerelem egy őszinte érzés, nekem nem kapcsolódik hozzá manír, csiszolt énektechnika, lágy billentések, sápadt, szemüveges hölgy, aki lapozza a kottát.

Erre az előadásra mégis kíváncsi voltam. Egyrészt minden érdekel, ami egy szimfonikus zenekart kimozdít természetes élőhelyéről. Ez egy trend, az egész szcénának változnia kell, és érdekes, ki merre keresi a kiutat. Az eredeti zongoraszólamot Balogh Máté zenekarra dolgozta át, ami szép feladat, nem feltétlenül egyszerű. Hinni kell az ügy sikerében, hogy ennyi energiát tettek bele. Másrészt nem klasszikus énekes előadásában hallhatjuk a dalokat, azaz megvan az esélye annak, hogy az interpretáció személyesebb, átéltebb lehet. Harmadrészt érdekelt, mit kezdenek a mozgóképpel, milyen plusz réteget ad hozzá a produkcióhoz. Egyáltalán: hogyan lehet ezt az egészet kilencven percbe összegyúrni úgy, hogy az arányok jók legyenek, minden csak erősebb legyen a többi összetevő hatására.

S mint fülemile-kórus, zendül a sóhajom

Gyónásomat folytatnám azzal, hogy bevallom, nem olvasok Heinrich Heinét eredetiben. Noch dazu, fordításban sem. Egy barátom van, akiről gyanítom ezt, de ő egyébként is fura figura, az egyik kedvenc őrültem, például francia táncházakban ütős, persze nem főállásban. Heine úgy jön ide, hogy Schumann a dalciklusát az ő versei alapján írta (Lírai intermezzo, 1823). Nem beszélhetünk egyszerű megzenésítésről, mert Schumann a szövegen is alakított néhány helyen, hogy jobban passzoljon a melódiára, másrészt Heine hatvanöt verséből kiválasztott húszat, majd tizenhatot, és ezekre írt zenét. Ez azért érdekes, mert a hatvanöt vers egybefüggő történetet mesél, ahogy Schumann ciklusa is, mégis merőben más utat jár be a két mű.

Az alaptörténet az, hogy van egy bús lovagunk, aki egy tündérbe szerelmes. A tündérrel csak éjjel találkozhat, amikor elvonul költőszobácskájába költeni. Rövid versek hosszú során át követjük e reménytelen szerelem stációit. A révült rajongásból indulunk, lassan teljesen áthevülünk, felgyújtunk mindent magunk körül, majd jönnek a kétely első gombostűi, a lassú hűlés, majd a keserű eszmélet, hogy választottunk soha nem lehet a miénk. A sorozat végén készítünk egy hatalmas koporsót, ami nagyobb, mint a mainzi híd, mert összes keservünk csak ekkorába fér, hívunk tizenkét óriást, mert ennyi bánatot és csalódást csak ők bírnak el. Ezek az óceánig cipelik a koporsót és belévetik azt. Hiszen ekkora koporsónak ekkora sír dukál.

Hogyan húzott Schumann? Érdekes, hogy kivette majdnem az összes részt, ami a fantáziavilág, a mese birodalmában játszódik. Azokat a verseket hagyta meg, amiket kora bármelyik suhanca átérezhetett, és talán átérzett ő is. Az álom persze maradt, a tündérek, varázslatok mentek. A sorrendbe is belenyúlt, Heine eredetijéhez képest három helyen cserélt. Amik maradtak, azok természeti, városi képek, az érzések leírásai, allegóriák. Látható, szagolható, hallható ingerek. A képzelet csak az imádott lényé, a figyelem csak a szerelemé.

A Danubia karmesterét, Hámori Mátét idézve, ritka az olyan mű, amiben csak és kizárólag a szerelemről van szó. A Dichterliebe ilyen. Schumann nem a romantika megszokott és szeretett módján írta zenéjét a versekhez. A zongora megszállottja volt, dalaiban a hangszer nemcsak egyszerűen kísér és alapoz, hanem teljesen egyenrangú partner az énekessel, sőt bőven van példa arra, hogy a zongora szólama a fontosabb. Ez merőben idegen volt akkor, 1840-ben a Schuberten edződött füleknek. Ez tehát a matéria, az Átriumban átélhető élmény alapanyaga.

Ha a szemedbe nézhetek, kínom, gyötrelmem elpereg

Nem másolnám ide az előadás ismertetőjét, a sztori végtelenül egyszerű, nem is a meglepő fordulatok estéje ez. Sokkal inkább arra hasonlít, amikor kicsi szívünk emlékeit átlapozzuk, végignézünk a dunsztosüvegeken, amelyekbe eltettünk régi szerelmeinkből többet vagy kevesebbet. A mobiltelefon előtti idők várakozásait a randevú helyszínén, a kis asztalkán alvó telefon képét, aminek csörögnie kellene, de nem csörög az a rohadék. Napsütötte, vágatlan fű illatát, amibe fiatal testünkkel nyomtunk formát, a csók hevében észre nem vett szúnyogcsípés érzését, sirályszaros stégeken. (Minden viharjelzést kikapcsolnak egyszer.) Bocsánat a múlt időért. A szerelem egy tartós állapot, tehát a fenti nosztalgiák sem múltbeliek valójában. Ez a szerelem csodája, állandóan, folyamatosan zajlik a bolygón, minden stációjában egyszerre.

Az előadás részeként a nézőtér és a színpad között egy fátyolon Horvát Lili filmje pereg. Ez valóban film, nem csak támogató képsor a koncert elé/mögé. Avatott kezekkel nyúl bensőnk húrjaihoz, és ujjai közt marionett lesz a lélek. Persze nem cibál nagyon, csak amennyire kell. Schumann tizenhat dalának íve a közös, arra rímelnek jelenetek. Együttműködnek, mint két jégtáncos egy kűrben. Emelésekkel és dobásokkal. Míg a film már „konzerv”, hiszen megírták, leforgatták, megvágták, fényelték, addig a dal a színpadról szól.

Szemenyei János, a filmben is szereplő Tamás énekli a Schumann-dalokat. Képzett hang az övé, de nem a klasszikus értelemben. Közhelyesen: csiszolatlan drágakő, mert az erő ott van benne, az énekművészek technikai bravúrjai nélkül. Azt mondom, hála istennek, mert a dalok egy szerelmes ifjú szavai, aki elsősorban szerelmes, emellett abszolút lehetséges, hogy nem képzett énekes. Itt csak a szerelemről van szó, a dalokból ki sem derül, hogy ki énekel és kinek. A személyek nem fontosak. Szemenyei a filmben is látható jelmezben van. Ül, fekszik a szintén filmszereplő kék kanapén, körüljárja azt. Játszik, érez és él. Sokkal jobb így, mintha egy zongora mellett állna. Szemenyeire egyébként is érdemes figyelni, nagyon sokoldalú szereplője a magyar zenei életnek. Színész, énekes, zeneszerző, igazi zsigerből alkotó ember.

Hangját doboknak, sípnak, kisérik vad dalok

Ahogy Schumann sem állította a szöveg szolgálatába a zenét, úgy Balogh Máté zenekari átirata sem elégszik meg azzal, hogy pusztán zene legyen. Nagyon szeretem azt, amikor kortárs szerzők úgy kívánnak hatást elérni, hogy nagyjából tudják is, milyen legyen az a hatás. Érthetőbben: azokkal a kortárs zenékkel szokott baj lenni (azaz: csak éjfél után adja a Bartók rádió is), ahol rettenetes hangközök és klasszikus hangszerekkel előidézett zajok, jobb esetben értelmezhető ritmusra szólnak, sehonnan érkezve és a semmibe tartva. Balogh zenéje nem ilyen, nyilván a romantikában született zongoratémákra nem is születhet üzemi zaj, de mégis érezni rajta, hogy friss és mai, sőt sokszor a pergő filmkockákra rímel. Elmondható, hogy az ének, a film és a zene mint az akvarell lazúros rétegei tetszenek át egymáson, és ezzel talán sikerült a létrejött mű finomságát is érzékeltetni.

A Dichterliebe – A tizenkét óriás csupa jó kritikát kapott. A kollégák nem spóroltak a jelzőkkel, és én sem vitatkozom velük. A villamoshoz sétálva az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha minden városban, majd minden este várna minket valami hasonlóan kedves, finom alkotás, egy-egy ilyen élmény. Kis színházak kis színpadain szólna az élő zene, mondana valaki verset. Színészek szerelembe esnének, meghalnának, feltámadnának, és később meg lehetne őket hívni a büfében. Az akciófilmek és orbitális arénakoncertek mellett talán ennek is lenne közönsége. Sőt, szerintem egyre inkább ennek lenne. Én nagyon élném.

A Dichterliebe – A tizenkét óriás legközelebb május 23-án látható az Átriumban.