Roska Botond: 2050-re az emberiség kétharmada rövidlátó lesz

Roska Botond neurobiológus volt Veiszer Alinda e heti vendége (a teljes interjút itt nézheti meg némi támogatásért). Roska neve akkor kapott nagyobb figyelmet a közelmúltban, amikor tagja volt annak a kutatócsapatnak, ami segített egy vak francia férfinak részlegesen visszaállítani a látását. A kutató – aki a Bázeli Molekuláris és Klinikai Szemészeti Intézet (IOB) magyar igazgatója – korábban a Telexszel is részletekbe menően beszélgetett arról, hogy az algákban termelődő, fényérzékeny fehérjék segítségével véghez vitt áttörés húsz év munkáját koronázta meg.

A beszélgetés során bőséges szó hangzik el a látásról és a látás biológiájáról is. Roska beszél például arról, hogy a kutatáshoz sikerült kidolgozni egy olyan módszert, amivel mesterségesen visszahoztak olyan géneket a szem éleslátáshoz szükséges sejtjeibe, azaz a csapjaiba, amire egy elhunyt retinája elkezdett fényre válaszolni. A tudós elmondja, hogy ugyan húsz éve megjósolta, hogy ez lesz a megoldás, technikailag még nem voltak rá képesek kivitelezni. A technológia ahhoz kellett, hogy a vírussal közvetített genetikai anyag a csapokba jusson el, ne pedig az úgynevezett ganglionsejtekbe. „Ezen tizenkét éve dolgozom, csak a címzésben” – mondja. Roska azt mondja, hogy addig nem nyilatkozott a kutatásáról, amíg Franciaországban nem voltak meg azok a páciensek, akikről látta, hogy mikre képesek.

Roska úgy magyarázza, hogy azt sikerült kifejleszteni, hogy a csapok „postai címe” legyen meg, és ha az már megvan, oda bármit lehet szállítani. Az ő esetében a valami egy olyan gén volt, amitől a csapok egy bizonyos fehérjét kezdenek el termelni, egy olyan fehérjét, ami áramot vezet. De van arra is lehetőség, hogy létrehozzon ott egy olyan gént, ami ott nem működik, vagy arra is, hogy átírjon ott egy DNS-t.

A szemben sokkal több pálcikasejt található, mint csapsejt, ezért felmerül a kérdés, hogy miért nem azok jelentik a kulcsot a látás visszaállításához. Roska szerint ehhez az evolúcióig kell visszamenni, a pálcikákra alacsony fényviszonyok között van szükség, de a modern embernek nincsen szüksége ezekre, hiszen feltaláltuk a lámpát. Onnan lehet tudni, hogy a látásunk a pálcikákra támaszkodik, hogy nem látunk a sötétben színeket. Ennél még sokkal részletesebben beszélnek a csapok és a pálcikák különbségeiről és fontosságáról, illetve a szembetegségek kialakulásáról, a kutatás folyamatáról, illetve arról, hogy csak egy ember volt, aki nem nézte őket teljesen bolondnak, amikor 2008-ban már azon dolgoztak, hogy algák segítségével javítsák meg emberek látását.

Roska szerint 2050-re a legtöbb vakságot a rövidlátás fogja okozni, és az emberek kétharmada rövidlátó lesz, és ennek „nagyon kemény következménye lesz”. A kutató szerint hat dioptriás rövidlátás felett nő az esélye a szem betegségeinek. A legnagyobb probléma Ázsiában van, ahol jelenleg a rövidlátás aránya 95 százalék, a hatvan évvel ezelőtti 20 százalékhoz képest. Az IOB-ben most ezen van a hangsúly, hogy próbálják megérteni és megállítani a rövidlátás okozta betegségeket. Tudják, hogy létezik megoldás, de nem tudják, mikor találják meg.

Roska szerint a jövő arra tart, hogy olyan dilemmákat kell majd az embereknek meghozni, hogy autót vegyenek, vagy például a hallásukat hozzák vissza.

A tudós elmondja aztán, hogy azért tartott ki annyira a kutatása mellett, mert „úgy született, hogy nem nagyon hallgat másokra”. Roska szerint a tudomány napról napra téved, és csak azok tudnak előre lépni, akiket nem az érdekel, hogy mit mond a másik tudós, hanem hogy az adat mit mond. Ehhez pedig még érdemes valamilyen módon önfejűnek is lenni, és nem árt, ha valakiben van egy „paranoid lelkesedés” is.

Roska beszél arról is, hogy miért lehet probléma a jövőben az úgynevezett bionikus szem kifejlesztése és csatlakoztatása a látóidegekhez. A tudós édesapja, Roska Tamás rengeteget foglalkozott a bionikus szem problematikájával, a fia pedig nagyon közel állt hozzá, sokat beszélt vele erről, sőt, ő tanította meg gondolkodni. Mindig absztrakt matematikával kezdi napot: cikkeket olvas, és gondolkodik róluk, ez segít az emberi gondolkodás szabályosságait megismerni. Ezek által tudja azt is meghatározni, hogy mi fontos a tudományban, és egy arról szóló kutatásban.

Roska Botond magántanuló volt, tizenhárom éves korában a piaristákhoz járt volna, de onnan kivették, hogy a Zeneakadémiára járhasson. Édesapja tanította, aki nagyon sok hangsúlyt helyezett a valószínűségre és a differenciálegyenletekre.

„A világ sokkal jobban leírható valószínűség, mint kijelentések alapján” – mondja, miközben kifejti, hogy adatok a világon nem fontosak, sőt, a diákjainak is azt mondja, hogy óvakodjanak azok megtanulásától. Fogalma sincsen a mai napig, hogy mi a másodfokú egyenlet megoldóképlete.

Arra a kérdésre, hogy miért nem lett matematikus, ha ennyire érdekli, azt feleli, hogy azért, mert őt az érdekli, ahogy az agy működik, ahogy gondolkodunk. A csellista karrierjét egy sérülés miatt kellett abbahagynia.

Roska beszél a nyelvtudásáról, a problémamegoldási vágyairól, a vallásosságról (az egyik testvére pap), arról, hogy hogyan akarja tölteni a maradék idejét az életben, és arról is, hogy mennyire szereti a meséket. Két megoldása van arra, hogy kikapcsolódjon a tudományból: a zene és Pilinszky János.