Hangorkán csapott le Miskolcon

November elején pont ilyen ócska idő volt, talán az eső nem esett akkor. A Miskolci Szimfonikusok Haydn A teremtés című oratóriumát adták elő, Vashegyi György vezetésével. A koncert után vegyes érzésekkel sétáltam haza. A koncert élvezhető volt ugyan, de a hallottak bőven elmaradtak attól a színvonaltól, amire a miskolci közönség számíthatott. Persze sorolhatnánk az okokat, miért nem egyszerű manapság egy zenekart egyáltalán életben tartani, mindenesetre novemberben azon gondolkodtam, ennek így van-e értelme.

A miskolci zenekar élén évek óta Antal Mátyás áll, aki bőven kiérdemelte már a pihenést. Tudott dolog, hogy az utódját keresi, ezért az utóbbi időben számos fiatal tehetség kapott lehetőséget a vezénylésre. Vagy éppen a zenekar arra, hogy egy friss koncepcióval érkező titánnal az élén muzsikáljon. Nem mintha a borsodi társaságnak ne lenne ebben rutinja, minden szezonban részt vesznek karmesterkurzusok zenekaraként, ha valakik rugalmasak ezen a téren, akkor azok ők. Épp ezért ér dupla pontot az, ha valaki el tudja varázsolni őket, ki tudja hozni belőlük a legtöbbet. Szinte minden miskolci koncert lutri abból a szempontból, hogy jóformán mindig más fogja a pálcát. Dupla vagy – valami.

Kedves, határozott buldózer

Január 16-án az a szerencse ért, hogy elmehettem az esti koncert délelőtti főpróbájára is. Még hangolás előtt pár szót válthattam Török Levente karmesterrel. Harmincéves, főleg Németországban dolgozik, fiatal kora ellenére máris olyan munkái voltak, ahol nagyon hamar értékes rutinra tehet szert az ember. Kérdeztem tőle, hogy mi a fő különbség egy német és egy magyar zenekar között. „Németországban úgy vélik, mi a szívünkkel-lelkünkkel játszunk. Ott sokkal szögletesebbek, precízebbek. Minden hang ki van számolva – mondta. – Itt megpróbáljuk most minél pontosabban kidolgozni a programot, hogy este elengedhessük a gyeplőt!”

A próba Beethoven C-dúr zongoraversenyével (op. 15) kezdődött, mivel nincsenek benne harsonák, így az üstdob mellé telepedve figyelhettem a közös munkát. Török a hallottaknak megfelelően kedvesen, de hajthatatlanul dolgozott, még a főpróba alkalmával is kért egy kicsivel több vibratót itt, több színt ott, és azt is elmondta egyszerűen, érthetően, hogy miért. Nem allegóriákat használt, művészi hasonlatokat, nem beszélt érzetekről és megfoghatatlan szellemtestekről a nem látható, csak érezhető tartományban. Mint a jó szakember, megtalálta a hibát, és javította, kijavíttatta. Slussz. Szélesen, energikusan és nagyon hajlékonyan vezényelt, sodró lendület jött felőle, zenélt ő is, nem csak a távirányítón játszott. Ne kiabáljuk el, de jó lesz ez az este – gondoltam.

Hogy néz ki egy zongoraművész?

Nyilván semmi értelme a kérdésnek, de Kovács Gergely az a kiállású figura, akit ha megpillantasz az utcán, talán az első húsz tippedben nem fogod a klaviatúra mögé képzelni. Magas, jó kiállású fiatalember, és a karjaiba erőművek vannak szerelve, ami kívülről nem látszik.

A Beethovennel kezdtük a próbát, a bonni zseni 26 éves korában komponálta ezt a zongoraversenyt. Mozart nyilvánvaló hatásán túl a fiatal pimaszságot, a csak azért is megoldásokat hallani belőle, látni véljük a mosolyt, amivel a parókák alatt hüledező polgárokat pukkaszthatta Beethoven. Igazi, jó értelemben vett szórakoztató zene ez, sokkal többet kellene játszani, nem csak a szerző későbbi zongoraversenyeit, azokat, amelyek márványoszlopokká komolyodva tartják a KLASSZIKUS ZENE feliratot az univerzumban, megkerülhetetlenül, örökké és természetesen nagyon értékesen.

Kovács szinte csak könyökből játszott, nyoma sem volt a törzskörzéseknek, bólogatásoknak. Persze ez a főpróba volt, lehet, hogy rápihent az esti koncertre. Vele a próba után tudtam beszélgetni. Mindig is szerettem volna megtudni, hogy zongora és zongora között mennyi különbség lehet. Nyilván a sajátját nem tudja elhozni egy tokban, minden külső fellépésekor ott várja egy fekete monstrum, amellyel nagyon rövid idő alatt kell összebarátkoznia. De hát egy koncertzongora az koncertzongora, végül is egy gép, szabványos, mi bajunk lehet?

„Szinte minden – mondta mosolyogva. – Mennyire könnyű a játék rajta? Milyen felhangjai vannak? Milyen a lecsengése? Milyenek a pedáljai? Jó, ha sok a basszus, de mi van, ha tompa a teteje? Milyen általában az akusztika? A szélsőségeit nézem meg először, hogyan lehet billenteni rajta, milyen játékot enged. Mennyire fárasztó rajta játszani? Megvan a fejemben, mit akarok hallani, kérdés, hogy mekkora energiámba kerül ezt előhozni a hangszerből. És persze olyan is van, amikor nem tudom, mert nem engedi. Ott a kompromisszum szólal meg. Vannak ilyen zongorák is.”

Ez a Yamaha milyen? – kérdeztem tőle. „Ez egy remek hangszer – így a rövid válasz. Már a karmestertől megtudtam, hogy a műsort Kovács választotta. – A Rahmanyinov második egyértelmű volt. Már gyerekkorom óta szeretném eljátszani, nagyon sokat jelent nekem. A másik zongoraverseny volt a kérdés. Másik huszadik századit nem akartam, mert nem tett volna jót. Én nem tartom magam Mozart-játékosnak, így maradt a klasszika, Beethoven, de nem a nagy zongoraversenyei. A Rahmanyinov C-moll, Beethovennek van egy C-dúr, így ezt választottam, a két mű közötti kontraszt szerintem jól fog működni” – magyarázta.

Mit sem sejt a gyanútlan tömeg

Örvendetes látni, ahogy a közönség visszatér a koncerttermekbe a világjárvány után, egyre kevesebbet érő pénzével a jegypénztárba, megfogyva bár, de törve nem – a klasszikus zenének mindig lesz közönsége itthon. Noha az első két sor szinte üresen maradt, a terem többi része tele volt. A hely adottságairól még szólni fogok, a lényeg az, hogy a negyedik sorból is inkább a zongora alját láttuk, szóval az első sorba én sem vennék jegyet – már ha a zenekarból is akarok hallani valamit. A zongora rezonánslemeze a húrok alatt van, azaz a hang, ami kijön belőle, főleg alulról jön. Ezért nem mindegy, hogy a zongora is fent van-e a színpadon (ami maga is egy membrán), vagy, mondjuk, lejjebb, egy márványpadlón áll. És az sem, hogy mi van még közötte és a közönség között. Miskolcon két méter. Szűk két méter, ami az első sort illeti.

Beethoven zongoraversenyével elkezdődött a koncert. Már a délelőtti próbán is eszembe jutott egy gondolat, de teljesen csak este érlelődött meg, miután láttam-hallottam a koncertprodukciót is. Kovács takarékos zongorista, ami a külsőségeket illeti. Abszolút nem showman. A játékát hallgatva pedig egy hegedűs jutott eszembe, Zalai Antal, illetve a BMC-nél megjelent lemeze. Mintha a szólisták új generációja megpróbálna elszakadni a hatalmas elődök által a nagy művekre akasztott „etalon” interpretációktól. Attól, hogy mit hogyan játszott Huberman, Heifetz, Ojsztrah, Menuhin (a sor elég hosszú). Mintha fontosabb lenne a ma művészének magát megkeresnie Beethovenben, és nem fordítva: magában „a” Beethovent (aki jellemzően nincs ott). Azaz az előadás őszinte lesz és tiszta, belülről jön, és nem tükör előtt próbált póz. Nem kell megpróbálni koncertről koncertre ugyanazt elhazudni.

Kovács Gergely zongorázása ilyen, és nekem nagyon tetszett. Az összjáték a zenekarral remekül sikerült, az első tételben néhány taktusra összeakadt a szólista és a gárda, de ennyi korholnivalóm van csak, nagyon szépre sikerült ez a C-dúr versenydarab. Beethoven punkoknak is becsületére váló fricskával a középső tétel hangnemének az Asz-dúrt választotta (ez súlyos szalagcímeket indukált akkoriban). Érdekes kérdés, hogy a hangnemek milyen hangulatot idéznek, milyen hatást keltenek (ez a céljuk). A C-dúrra szokták mondani, hogy „fényes”, „ünnepi” „dicsőséges”. Milyen az Asz-dúr? Nekem egy friss Túró Rudi a hűtőben. Valami, amit szeretek, de éppen most nem kívánom, ugyanakkor jó érzés, hogy ott van. Kellemes, de távoli. Ilyen ez a második tétel. Hallgassák meg, higgyék el, jó lesz.

Ami a szünet után következett, arra kevés jelzős szerkezetem van, és mind elcsépeltek is lennének.

Rahmanyinov orosz zongorista volt, kora briliáns előadója. Tanára halálosan megsértődött, amikor kiderült, hogy Szergej zeneszerző is szeretne lenni. Micsoda pazarlás. Pláne, hogy első szimfóniája hatalmas bukás lett. Akkora, hogy évekig tartó, mély depresszióba döntötte a fiatal zenészt. Az alkotói feltámadásban egy hipnózisra specializálódott orvos, Nyikolaj Dahl segítette, sikerrel. A második zongoraverseny ajánlása így neki szól.

Ez a mű hihetetlen népszerű még ma is, gyakran adják elő annak dacára, hogy rettenetesen nehéz. Minden benne van, amit az orosz zenében szeretni lehet, a korlátlan tér és a szenvedély. Hullámvasút, minden irányban és értelemben. Pazar. Mint zenei szövedék nekem egy állandóan hullámzó tengert, óceánt idéz, ami hol végtelen mélységeivel, hol hullámhegyeivel, -völgyeivel kápráztat el. Megijeszt a viharaival, arcomba csapja a sót, fölém magasodik, játszik a cseppnyi ladikkal, amelybe kapaszkodom. Hányféle hangja lehet egy zongorának, hihetetlen. Mennyi energia fér bele, hogy bírja ez a szerkezet? Az illúzióhoz a zenekar is kell, és ott is vannak, minden hang a helyén, halk vagy hangos, csattan, simogat. Nagyszerű utazás.

Sokszor fogom még idézni a világhírű román karmestert és gurut, Celibidache-t, aki kirívóan kevés lemezt készített, mert nem hitt a konzervben. Azt tartotta, hogy a zene egy közösségi esemény, amit együtt él át muzsikus és hallgatóság. Egy időszakasz, amit közösen töltünk el, amiben minden mindennel együtt rezonál, minden hat mindenre, ezért fölösleges felvenni és később lejátszani, mert az már nem lesz ugyanaz. Hasonló érzésem volt ezen a koncerten is: Kovács Gergely mindent kiadott magából, szinte szédelegve állt fel a zongorától és támolygott ki a vastaps alatt. Sápadtan, könnyeivel a szeme sarkában jött vissza, újra és újra a megérdemelt ovációba. Ráadás nélkül persze nem engedte el a publikum. Bevallom, tippelni sem mertem volna, mi jön, mi jöhet ez után.

Chopin, Cisz-moll noktürn. Hát igen. Illetve pont nem, egy ilyen Rahmanyinov második után nem vártunk ilyen hihetetlen tiszta noktürnt. Olyan előadásban, amit így utólag már ráírattam volna a műsorra is. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy népszerű remekművekre mennyi szaft, zsebpiszok, izzadság, házi por, gombaspóra tapad. Ronggyá hallgatott lemezek már megkopott aranyozása, hajdanvolt, hitelesnek hitt manírok ragadtak rá. És akkor jön valaki, eljátssza azt, ami a kottában van, és felragyog valami egyszerű, tiszta fény. Ezt az utolsó négy percet én külön köszönöm. Bravó a szólistának, a karmesternek és nem utolsósorban a vendégváró zenekarnak, a Miskolci Szimfonikusoknak.

A zenekar január 22-én, a Müpában lépett fel, ismét Török Levente vezetése alatt, ahol más műsort adtak ugyan, de annak is része volt ez a Rahmanyinov-zongoraverseny. (A szólista Anton Gerzenberg volt.) A koncerten nem voltam ott, de a visszajelzések alapján nagy sikert aratott.