„Míg halódott, az vót a legboldogabb évem” – egy 93 éves asszony monológját írta meg Egressy Zoltán

2022. szeptember 17. – 15:06

„Míg halódott, az vót a legboldogabb évem” – egy 93 éves asszony monológját írta meg Egressy Zoltán
Fotó: Németh Sz. Péter / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Egressy Zoltán Jolka harangja című kötete az idei könyvhétre jelent meg júniusban, és nem csak különös nyelvezete miatt említésre méltó olvasmány. A regény egy idős zalai asszony visszaemlékezése egyes szám első személyben, amelyből nemcsak a mesélő és környezete átlagosnak tűnő életét ismerhetjük meg, hanem az elmúlt évtizedek hol szívtelen, hol váratlanul megengedő vidéki társadalmával is szembesülhetünk.

Egressy Zoltán ír színdarabot, regényt, verseket, novellát és gyerekkönyvet is, rendszeres szerzőnk a Telextárca rovatban is. Legújabb regényéről az volt az első gondolatom: milyen igaz, hogy a téma az utcán hever. A regény főhősét, Jolkát, mindannyian ismerjük. A szomszéd néni vagy egy távoli rokon vidékről ugyanúgy lehet a könyv központi alakja, mint ez a 94. évét taposó zalai özvegyasszony.

Jolka, a könyv egyetlen élő, hús-vér szereplője, magával beszélget, egyes szám első személyben – néha vulgáris – szavakkal emlékezik vissza, felelevenítve a legfontosabb állomásokat.

A történet 25 fejezete egy komplett monológ, a halált váró és az életét összegző idős asszony napról napra szóló történetmesélése, a múlt és jelen közti ugrálás öt-hat tartópillérrel, amelyekre időről időre visszatér.

A vallás, a házasság, a gyerekkor, az édesanya, gyerekek, a több mint húsz éve halott férj, Béla papa kiapadhatatlan témát szolgáltatnak neki, és ezáltal az olvasónak is, miközben a jelenben megküzd az öregség mindennapos nyűgjével. Így bontakozik ki egy teljes élet, sorok között megbúvó drámákkal, érzésekkel, vágyakkal és egy elég komoly bűnüggyel, amely a legnaivabb olvasónak csak az utolsó oldalakon kristályosodik ki, de ott végül könyörtelenül az arcunkba nyomakodik.

Ma Jolka egyedül él egy kertes házban, ahol csak a szomszédja vagy a gyerekei látogatják meg. Ez a mű alapfelállása, amelyet a szereplő elbeszéléséből ismerünk meg.

„Minden elmúlt. Senki se vagyok. Minden elmúlt

– hangzik a könyv legkeserűbb mondata. Ezzel összhangban a fejezetek döntő többsége panasszal indul: hol ez fáj, hol az fáj, erről tér át az elbeszélő valamelyik emlékére, rokonára, ismerősére és napi eseményekre.

A könyv cselekménye nem egyetlen szálból áll, amely kibontakozna, majd tetőpontot ér el. Apró, párhuzamos, történéseknek alig nevezhető élethelyzetek kavalkádja a Jolka harangja. Mintha több különböző puzzle össze lenne keverve egy-egy fejezetben idő- és térbeli elhatárolások nélkül, Jolka így csapong. Hol a papokról szóló kirakó elemeibe keverednek bele a férj és egy rokon életének darabjai, hol egy hódoló képének darabjai vegyülnek el a papos-templomos kirakóval Jolka mostani életének darabjaival együtt.

Az asszony a magyar leszakadó társadalmi csoportok szimbolikus figurája, a tipikus magára maradt kisnyugdíjas. A pénzét a fia kezeli, aki vásárol és a számlákat fizeti helyette, de megtilt neki lényegében mindent, még az utolsó kedvtelését is, hogy a kertben hasznossá tegye magát. Jolkát ez bántja, mégis elfogadja, csak néha lázad, ugyanakkor beigazolódik, hogy idős korára már a legkisebb rossz lépés is veszélyes.

Ahhoz, hogy irányítsák az életét, nem öreg korára kellett hozzászoknia. Az anyja utasítására ment férjhez a háború utáni időszakban, ahogy az akkoriban szokás volt. Két gyereket hozott a világra, mert elvárták tőle, dolgozott a téeszben és a templomban, mert küldték, főzött az urára, takarította a házat, élte átlagos életét. Ha volt alkalom, társaságba is ment – már ha az ura engedte –, olykor még Pestre, egyszer külföldre is eljutott.

A címbeli harang maga utal a Jolka által korábban betöltött harangozó szerepére a község templomában, szimbóluma lehet a szép emlékeknek, hívószó Jolka számára. Mindazonáltal asszociálhatunk a vészharang kondítására is, amely figyelmezteti az embereket bizonyos hibák elkerülésére.

Az írásban kizárólag Jolka szemüvegén át látjuk a világot, és ha már-már gyermekien egyszerű is a szöveg, vallomásnak is tekinthető, ahogy az asszony a megtörténés pillanatában csupasz tényeket most öregségére összekapcsolja, értelmezi. És bár szemüveget említettem, amelyen át Jolka láttatni engedi a múltat, de ez valójában egy legitim kukkolda, az intim részletek, élethelyzetek nyilvánosság elé tárása, amelyben keressük és megtaláljuk önmagunkat. A láthatatlan köpenyben megszűnnek a korlátok, nincs távolság emberek és korok között, hirtelen egy olyan világba csöppenünk, ahol mindenki átlátszó, minden részlet ismert, ráadásul ezt büntetlenül élvezhetjük.

Ismerős élethelyzeteket fedezhetünk fel benne, tanulhatunk Jolka hibáiból is, hiszen egy olyan embertől halljuk ezt, aki már leélt 93 évet; a tetszőleges elemeket a saját életünkre is vonatkoztathatjuk. Mások viselt dolgai kapcsán, amelyekről talán nem is első kézből szerzett tudomást, meglehetősen felületes. A kinézetre is nagy figyelmet fordít: több helyen kritikával illeti a környezetében élő és a már elhalálozott rokonok, ismerősök külsejét, viszont fiatalkori önmagával láthatóan elégedett.

„Rondák a kövérek, de milyen rondák.”

Jolka leginkább mások elemzésén keresztül mesél, saját kisebb, esendő dolgairól csak elvétve olvashatunk a műben. Magával megengedő, elnéző, kedvesen incselkedő, ha bűnökről van szó. Ha a személyét érintő eseményekre emlékezik, negatív kritika, bűnbánat, lelkiismeret-furdalás, megbánás nélkül teszi azt. Pedig még hazugságon is kapjuk Jolkát: amikor a fia megvádolja, hogy csinált valamit a macskákkal, letagadja. Azért a szőttes résein átviláglik, hogy az asszony nem olyan biztos a saját tisztaságában. A részlet magáért beszél, de ezzel meg is nyugtatja magát:

„Jóisten van, az biztos, hogy van. Sokszor eszembe jut, hogy hova állít majd engem, a jobbjára vagy a baljára? Köll majd szenvednem a tűzbe? Azon mindenkinek keresztül köll menni? Mindenkinek van bűne. Csak az egyiknek nagy a másiknak kisebb. De a halálos bűnöket is lemossa az Úrjézus.”

Egy korszak jellemzését vállalta Egressy Zoltán a Jolka harangjával, átfogó képet közöl a kor vidéki társadalmáról: a lecsúszottak, a kurvák, az iszákosok, a megúszósok, a füllentők, a kisstílű tolvajok, az irigyek, az erőszakoskodók világa ez, embereké, akik boldogulnak úgy, ahogy tudnak, akár stikliken keresztül. Például, Vica, a szomszéd, aki lopott Jolkától, a boltból, a termésből, és ki tudja, még honnan. De az örökségbe kapott föld elhappolása, majd annak elkótyavetyélése is kiemelhető példaként, ami Jolka testvérei között történt. Egressy Zoltán felboncolja a vidéki Magyarországot, sőt talán nem csak a vidékit, a súly- és alkoholproblémákkal küszködő egész országot. De a huszadik század leszakadó Magyarországának egyéb tünete is tetten érhető a történetben, mint például a munkanélküliség, az iskolázatlanság, a tudatlanság, a pénztelenség.

Hogy boldog volt-e Jolka, nehéz lenne megmondani. Hiszen például azt is ambivalensen tárja elénk, hogy a társadalmi konvencióknak engedve kötelességből, vagy szerelemből ment-e férjhez.

Több alkalommal zeng ódákat néhai uráról (de nem véletlenül használjuk a szót), ugyanakkor a történetből kiviláglik, hogy a férfi akaratának rabja volt, szülőfaluját hátrahagyta, családjával minimális kapcsolatot ápolt. Alárendeltségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a férfi nem engedte el egy második szemműtétre, vagy hogy az asszony számára kedves kutyát lelőtték, amikor új kutyát hozott a férje a házhoz („Mer a Béla papa aszondta, kettőt ne tartsunk”), és kaktuszainak kidobása is ékesen bizonyítja ezt a tényt. A regény azonban kimondatja az olvasóval az örök igazságot: az idő megszépíti az emlékeket.

Több helyen szerepelnek a legboldogabb évek, például bizarr módon a férfi betegsége volt éppen az egyik ilyen időszak a nő életében. Rögtön az első fejezet végén az ura melletti boldogság cáfolatául olvashatjuk:

„Míg halódott, az vót a legboldogabb évem.”

A boldogsághoz kapcsolódik és központi elemként szolgál a papokkal való kapcsolata is, különös tekintettel harangozói múltjára. „Az a tizenegy-tizenkét év a legszebb időszak nekem.” Több papot is az egekig magasztal, jóképűségüknél csak az iránta tanúsított kedvességük volt nagyobb. Mindegyikről minimum elismerően szól, akárcsak több „világi” hódolójáról.

Burkoltan bontakozik ki több olyan, papokkal kapcsolatos eset, amely enyhén szólva bűzlik. A nyája néhány tagjához túláradó szeretettel forduló, bűnbe esett papok esete nem egyszer kap helyet a könyvben. Ahogyan arról is több alkalommal olvashatunk, mennyire lelkesen összpontosítottak a fiatal Jolka lelki üdvére például kórházi bennléte idején vagy gyónáskor. A sorok közül kiviláglik néhány erkölcsileg megkérdőjelezhető találkozás a lány és a „közeledős kispapok” közt.

Ugyanakkor a tűzvészben meghalt Pista bácsi is végtelen szeretetéről tett tanúbizonyságot, amikor a tizenhárom-tizennégy éves Jolkát egyszer behívta magához. A többi részletet sejtelmes homály fedi, az olvasó saját ízlése szerint vizionálhatja Pista bácsi karakterét.

Egressy Zoltán érzelmekkel átszőtt írása mindamellett az asszony kegyetlenségét bemutató elemeket sem nélkülözi. Amilyen lágy hangon beszél a templomokról, misékről és papokról, olyan kegyetlen megnyilvánulás tőle a macskák megfojtása, földhöz vágása. A könyv különlegessége az eredeti zalai nyelvjárásban íródott szöveg, amely Háy János közelmúltban megjelent Mamikám című kötetéhez hasonlóan érdekes és egyedi.

Mi a Jolka harangja? Napló? Memoár? Vallomásregény? E műfajok jegyei egyaránt megtalálhatók az írásban, és szépen keverednek. Hangulatát tekintve egyfelől szomorú a regény, látjuk, ahogy korosztálya utolsó képviselőjeként milyen magányos Jolika. Mégis szórakoztató olvasmány, amolyan Csapd le, csacsi!-s magyar szatíra: a megmondós öregasszony stílusán szakadni kell.

„A Laci az irodába, az is mennyire akart nekem segíteni, így Jolika, úgy Jolika, segítek munkaegységet írni. Mondtam neki, nekem nem köll senkinek az egysége.”

„A Vicát de sokszor megverte! […] Mikor beteg lett, a Vicának oda köllött adni neki a botot, meg odaállni közel hozzá, hogy verni tudja. Ez meg odaadta.”

„Ma megen begyütt a Vica. Hogy az milyen kövér, mekkora csöcsei vannak!”

Jelen és múlt megismerését adja, empátiát és nevetést vált ki a könyv olvasása. Hűség és tiltott vonzalmak, bűn és lelki üdvösség, engedelmesség és a szabályok áthágása, az élet szeretete és a túlvilág iránti vágyódás, érzékenység és kegyetlenség váltja egymást a kötetben. Kárörvendésre, botrányra, tragikumra, pikantériára és nem utolsósorban nevetésre sóvár képzeletünk bőséges muníciót talál a Jolka harangjában.

Egressy Zoltán: Jolka harangja
Helikon Kiadó, Budapest, 2999 Ft

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!