Fontos lenne megérteni, hogy az anyaság egy választás, amihez csomó ellentétes érzelem kapcsolódik

2022. július 06. – 19:58

frissítve

Fontos lenne megérteni, hogy az anyaság egy választás, amihez csomó ellentétes érzelem kapcsolódik
Oltai Kata – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Oltai Kata korábban a józsefvárosi, feminista Feri Galéria vezetőjeként rendezett már kiállítást az anyaságról, de most, második gyermeke születése után egy évvel kurátorként sokkal nagyobb szabású, összetettebb anyagot állított össze a témában. A kiállításon helyet kap minden, ami a megélt anyaságról megfogalmazódhat egy nőben: testiség, önazonosság, gondozás és gondviselés, bűntudat és megbánás, öröm és ragaszkodás, kajamaradék a lefolyóban és legóhányás. A Jelenlétem evidens című kiállítás július 29-ig tekinthető meg a Deák Erika Galériában.

„Én társadalomban akarok gondolkozni, szemben azzal a nagyon erős kulturális nyomással, amelyik nemzetben gondolkozik” – mondja Oltai Kata. Már a gyerekei születése előtt is arra kereste a választ, hol és hogyan tud társadalmi ügyekkel, csoportokkal foglalkozni, a józsefvárosi lokális identitástól kezdve az olyan, kimondottan női szemponthoz kapcsolódó identitásig, mint az anyaság. Szerinte erre intézményi szinten sokkal kevesebb teret ad ma a hazai képzőművészeti színtér. „Egyáltalán hol jelenhet meg olyan kérdés, hogy mi az anya identitása? Ma tilos identitásról beszélni az állami fenntartású intézményekben. Marad egy nagyon szűk sáv, kevés munka és kevés művész, aki igazán kritikus mer lenni.” Ebből a szűk merítésből jött létre a Jelenlétem evidens című kiállítás.

Abban a közegben, amiben az anya gazdasági termék lett, kötelező lenne beszélni róla

Azt a társadalmi kontextust, amiben ma a kultúra és a művészet értelmeződik, nagyon erősen dominálja, hogy a nő csak mint anya létezhet – mondja. „Nonszensz, amilyen társadalmi elvárások szerint most élünk. A nő, az anya gazdasági termék lett.

Emberek arra vesznek fel hitelt, hogy teljesíteni tudják az anyaságot. Adottnak veszik, hogy egy nő attól lesz hasznos, ha megszül három gyereket.

Az, hogy mindennek semmilyen visszhangja nem volt a mi közegünkben, mint egy csomó minden másnak sem, az különösen fájdalmas nekem.”

Oltai szerint amióta a NER beszállt a kortárs művészetbe (az állami intézmények és a kereskedelem szintjén is), az egyrészről fellélegzést, másrészről viszont passzív öncenzúrát hozott. Ezért szerinte már fel sem tételezik, hogy erről a témáról a művészetnek is feladata lenne beszélni. „Nagyon fontos lenne megértetni, hogy az anyaság egy opció, egy választás, egy lehetőség, amihez egy csomó ellentmondásos érzelem kapcsolódik” – mondja.

A megélt anyaság nem Madonna-pozíció

Az anyává válás, az anyasággal járó lemondások, az új emberhez való alkalmazkodás nehézkes folyamata most Oltai életében is újra aktuális kérdések. Kisfia születését hét évvel ezelőtt nehezebben élte meg, mostani terhességében inkább a meglepetés viselte meg. Nem számított Márika érkezésére, de tudatosabban készült rá. Ahogy arra is, hogy a leállás, ami a kislánya születése után bekövetkezik, nem végleges, hanem valami új, másfajta életnek a kezdete.

„Az ember ilyenkor más tempóra vált, ezt megköveteli egy ember, aki belép az életedbe.”

A Feri Galéria történetét amúgy is lekerekítette volna, amit a kislánya érkezése felgyorsított ugyan, de az ő életében eddig is voltak és lesznek leállások, újragondolások. Mint mondja, unatkozna, ha egyfajta munkába, működési formába ragadna bele, ezért keres magának mindig új tereket, új projekteket és feladatokat.

A szülés utáni leállás végül nem nyúlt hosszúra, szinte azonnal elkezdett dolgozni a mostani kiállítás összeállításán. Egy kurátori munka viszont másfajta jelenlétet kíván, mint egy galéria vezetése, ezt a kislánya mellett is tudja vállalni. Azért ha nincs is ott mindennap a kiállítótérben (mint anno a Feri Galériában), próbál minél több tárlatvezetést, programot tartani a kiállítás időtartama alatt. Július elsején például a Bagázs Egyesület támogatására tartott tárlatvezetést.

A Jelenlétem evidens külföldi és magyar, vidéki és budapesti művésznők (festők, grafikusok, fényképészek, szobrászok) szemszögéből beszél arról, milyen a megélt anyaság. A válasz folytatható lenne, és folytatni is kell, új kérdések és nézőpontok alapján. Oltai szerint viszont az is nagyon fontos, hogy egy kiállítás mondanivalóját egyetlen összetett mondatban meg tudjuk fogalmazni, ami aztán elindíthat valamilyen párbeszédet. „Engem az érdekelt most az anyasággal kapcsolatban, hogy a születés utáni egy-két éves periódusra adott reflexiókból építsek fel egy gondolatmenetet. Ehhez válogattam a hazai, anyasággal foglalkozó művészek munkáiból, és kerestem nemzetközi művészeket azokhoz a hangokhoz, amikre itthon nincs munka.”

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

A kiállításanyag összeállításánál az volt a célja, hogy ne csak az anyuka-kisgyerek kapcsolat „hagyományos” képét mutassa meg, hanem azt tágabban értelmezze. A kiállítás angol címében szereplő „motherhood” egy olyan kifejezés, amire a magyarban nincs is igazán jó szókapcsolat – mondja Oltai, szerinte ezen jó lenne változtatni.

„A megélt anyasághoz kapcsolódik egy evidens tapasztalati mező, de közben ez egy nagyon összetett társadalmi problémakör is. A minimum két-, ha nem ötezer éves férfiszempontú kultúra egy olyan meghatározott, szűk kifutási mezőt szabott a nőnek, aminek a csúcspontja, hogy a nőt anyává teszi a férfi. Ezt a viktoriánus, újpolgári kor fel is duzzasztotta, meghatározta, ki lehet jó anya, és milyennek kell lennie. Ezt tulajdonképpen megörököltük a jelen kulturális és társadalmi mainstreamjében is.

A nő még a gyermekvédelmi törvényben is az, aki a gyerekért felel. A plakáton sem egy családot láttunk, csak egy nőt és egy gyereket. Ez egy klasszikus Madonna-pozíció, még megfogalmazásában is: a nő felel a gyerekért, ennyi.”

Ezek ősi toposzok, mi is ebben szocializálódtunk – mondja. A Jelenlétem evidens arról is beszél, hogy az a fajta – kézenfekvőnek vett – szerep, hogy a nő anya, nem biztos, hogy igaz. „Egyrészt lehet, hogy fizikailag nem lesz anya a nő, másrészt azok a jellemzők, amelyek kulturálisan az anyasághoz kapcsolódnak, nem pontosak.”

A megélt anyaság sokszor egyáltalán nem olyan, mint a plakáton mutatott Madonna-pozíció, sokkal szélesebb, iszonyatosan telített érzelmi skálán mozog. „Ebben lehet düh, harag, kiábrándultság és megbánás, de lehet a felhőtlen öröm is, ami közben nem zárja ki a többi érzelmet sem.”

Az ember társadalmi lénnyé nevelése nem csak a nő feladata

Oltai nem a szakmához akar beszélni, hanem a társadalomhoz, ezért egy olyan sűrű, látogatóközpontú kiállítást szeretett volna csinálni, ami minél több kapcsolódási pontot kínál azoknak, akik nem a kortárs képzőművészet látogatói közegéből érkeznek.

A galéria valóban megtelik a kiállított művekkel, összefolynak, összekapcsolódnak, egymásra csúsznak a munkák. És sűrű abban az értelemben is, hogy nemcsak az anyaság első szakaszára, a terhességre, szülésre reflektál, hanem egy sokkal tágabb identitásra, amiben benne van az önazonosság elvesztése és aztán a koherens, egyensúlyi állapot megtalálása is.

Ez nemcsak az anya feladata lenne, hanem a társadalomé is – hangsúlyozza Oltai. Ebben a kérdésben elmozdulás van a nemzetközi szóhasználatban is, ami szerinte nagyon fontos. „Az, hogy milyen szavakat használunk, a gondolkodási struktúránkat is meghatározza.

A mothering szó helyett a parenting használata például azt jelzi, hogy az ember társadalmi lénnyé nevelése nem feltétlenül nő vagy férfi kérdése. Ez a mi közéletünk számára befogadhatatlan dolog lenne.”

Ettől függetlenül feministaként továbbra is azt gondolja, hogy a női szempontú felvetéseknek nagyon fontos helyük van a párbeszédben.

Úgy szocializálódunk, hogy az anyasággal mindennek vége, pedig ez nem igaz

Amikor az anyaképről kérdezik, Oltai rendszerint nem az édesanyját, hanem egykori óvónőjét említi először. Az édesanyjáról viszont nagyon ritkán beszél. Azt mondja, azért, mert „annyira intenzív anyukámmal a kapcsolatom, annyira természetesnek, evidenciának veszem a jelenlétét, hogy olyan, mintha a párommal való kapcsolatomat kellene magyaráznom.”

Támogató, de kemény női közegekben nőtt fel, az óvónője és az anyja is erős, határozott nők, és ez a saját ideálját is nagyban befolyásolta. A kamaszkori anyaellenes lázadása – szerencsére, mondja – nagyon hamar lezárult, amiben az is közrejátszhatott, hogy egyik alzheimeres nagymamája hozzájuk került, és haláláig édesanyjával ketten gondozták. Azok, amiket fiatalon megélt, később öntudatlanul is beépültek az elvárásai, a nőkről, nőiségről alkotott elképzelései közé, akkor is, ha csak később értette meg, miért.

„Az állandó – generációs és horizontális – versengéssel szemben, amire nőként kondicionálva vagyunk, nagyon fontos megtanulni azt a fajta empátiát, amivel nők egymáshoz (például az idős édesanyjuk testéhez) és saját testükhöz viszonyulhatnak.”

Nemcsak az anya-lánya viszonyról, de az idősebb-fiatalabb kapcsolatáról is szól a kiállítás, az idős édesanyját gondozó nő képe is felbukkan. „Nagyon hiszek abban, hogy a képek által egyszerűen lehet viselkedési nexusokat üzenni. Nem látunk elég képet nőkről, arról, ahogy egymáshoz viszonyulnak.”

Oltai hangsúlyozza, fontos szempont volt, hogy az is tudjon kapcsolódni a kiállításhoz, aki nem nő, vagy akinek nincs gyereke. Vagy azért, mert még nincs, vagy azért, mert nem is akarja, hogy legyen. Ő se akart gyereket, abban szocializálódott ugyanis, hogy a gyerekvállalással mindennek vége.

„Ez egy nagyon torzító és nagyon férfiszempontú kép. Ezeken a definíciókon nagyon fontos változtatni, vagy csavarni rajtuk egy kicsit. Az egész kultúránk arra épül, hogy az az Ember, a Férfi, aki gondolkodik, tehát van. Akkor vagy valaki, ha tudsz gondolkodni. Ha gyereked van, és nincs időd végigolvasni egy könyvet vagy csak megmosni a hajadat, nem tudsz gondolkodni se, és joggal érezheted magad elveszettnek. Joggal érzed azt, hogy te nem vagy emberi lény abban az értelemben, ahogy egyébként a kultúránk közvetíti, hogy hogyan kellene hasznos és kompakt emberi lénynek lenned. Ami ugye egy férfira szabott kompaktság. Ez nonszensz.”

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

A jól fizető pozíciók visszautasítása látszólagos választás

Oltai nem tagadja, hogy az ideológiai értelemben vett ellenzéki közegnek ő is és a társa, Nagy Zsolt színész is meghatározó alakja, valamilyen értelemben magára is vette a hangadó szerepét.

„Én ezt nem élvezem, viszont fontosnak tartom, hogy hangot adjak bizonyos dolgoknak. Sajnos egy csomó értelmiségi szereplő nem gondolja magáénak ezt a feladatot.”

Ezt a pozíciót viszont nem használja ki, nem tud és nem is akar belőle olyan brandet építeni, ami a megélhetését biztosítaná – állítja. „Ugyanúgy a fűtetlen, 30 négyzetméteres helyiségeket viszem nonprofit vonalon, nincs fizetésem, nincs megtakarításom, nem lesz nyugdíjam, és nincs semmilyen anyasági támogatásom sem.”

Az viszont nem vonzza, és továbbra sem tervezi, hogy visszatérjen a múzeumokhoz (épp tíz éve mondott fel a Ludwig Múzeumban, ahol vezető kurátorként dolgozott):

„Nem lehet társadalomkritikát csinálni olyan helyről, ahol maga az intézmény teljesen mást sugall és közvetít.”

Az, hogy időről időre visszautasít jól fizető pozíciókat, szerinte csak látszólagos választás. „Ha komolyan gondolom azt, hogy én egy kritikai szempontot képviselek, akkor nincs munkám, nincs munkahelyem, nincs lehetőségem ebben a közegben.”

Excentrikus stílusával, tetoválásaival, szabadszájúságával és tabudöntögető megnyilvánulásaival egyfajta szimbólum, „az ellenzéki feminista” szerepében tűnik fel a közéletben, ami egy másik, meglehetősen ambivalens következménnyel is jár: a bulvármédia az ő és a társa minden lépéséről beszámol, így a terhességéről és a kislánya születéséről is cikkeztek, sokszor a magánélethez való jog határait is feszegetve.

Arra a kérdésre, hogy ezzel szemben mit tud vagy mit akar tenni, Oltai azt mondja, „semmit, mert nem nagyon lehet tenni ellene”. Inkább azt reméli, hogy a következő generáció már természetesként fogja megélni azt, amit ő most excentrikusnak bélyegezve képvisel: például hogy a divat, az öltözködés, a smink nem alantas dolgok, hanem az önkifejezés természetes eszközei.

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Meg akarom próbálni

A beszélgetés végére az is egyértelművé válik, hogy Oltai teljesen mást ért leálláson és tempóváltáson, mint amit elsőre gondolnánk. A Jelenlétem evidens összeállítása mellett már el is kezdett dolgozni egy új, saját hely megnyitásán. A nyolcadik kerület külső részén szeretne önfenntartó butikot, közösségi teret (ahogy ő mondja, „második lakást”) üzemeltetni, ahol a következő éveit töltheti.

„Valami olyat keresek, ami itthon még nincs. Meg akarom próbálni.”

Tervez, pályázatokat ír, készül, és gondolkodik azokon a módokon, amikkel megszólíthatja, behívhatja az ott lakókat: „Nyilván kulturális programokkal is, de nem kortárs művészettel” – hangsúlyozza. Egyelőre viszont fennakadt a bürokrácia hálóján, türelmetlen, menne, csinálná, építené már. Mégse tud leállni, hiába készült rá tudatosan a kislánya születése előtt. Az ő megélt anyasága ilyen, csinálja, Márikával az ölében.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!