„Néha beüt a gebasz, oldd meg, ne picsogj, vedd be a gyógyszered, nőj fel, baszod!”

„Néha, amikor a barátaimat hallgattam, rájuk meredtem, miközben egy halk hang az agyam hátuljában elkezdett sóhajtozni, hogy a büdös kurva életbe nem találkoztam még ilyen nagyra nőtt óvodással, bazmeg, légy szíves, nyugodj már le, bazmeg – értem, nem szereted a geci Trumpot, de bazmeg, az ég szerelmére, fejezd már be, bazmeg”

– aki a megjelenés napján, május 2-án, alig egy hónappal a magyarországi országgyűlési választások után megállja, hogy ebben a mondatba gondolatban ne helyettesítse be Trump neve helyére Orbánét, annak fizetek egy sört.

A magyar közönség éveket várt arra, hogy magyarul olvashassa a Fehért, Bret Easton Ellis esszékötetét, ami az Egyesült Államokban 2019-ben jött ki, de a könyv idehaza nem is jöhetett volna jobbkor: a Donald Trump megválasztása utáni amerikai társadalmi állapotok, pontosabban annak az Ellis által kritizált vonásai ugyanis erősen emlékeztetnek az itteni aktuális helyzetre. Az amerikai irodalom 1964-es születésű egykori fenegyereke a Fehérrel élete első nem fikciós könyvét adta ki. A könyv lényegében egy nyolc összefüggő darabból álló esszéfüzér, amiben memoár keveredik filmkritikával, esztétikai fejtegetéssel, társadalomrajzzal és simán csak életbölcsességgel.

Az utóbbi osztogatása főleg azért azoknak áll jól, akiknek nem derogál a „bölcs öreg” beszélői pozíciója, de Ellis – úgy tűnik –, megemésztette, hogy megöregedett, és az sem keseríti el, ha egyesek mostanra már vén trottyként le is írták. Lehet persze amellett érvelni, hogy a bénult, elidegenedett, szívtelen fiatalokról szóló, zseniális Nullánál is kevesebb koravén szerzője bizonyos értelemben már akkor is öreg volt, amikor 21 évesen berobbant ezzel az első könyvével, de azért sajátos élmény Ellist ősz hajjal, fekete keretes szemüvegben viszontlátni a Fehér borítófülén.

Még ez a fotó is rájátszik arra, ami a Fehér egyik központi témája: az X generáció (amelyhez Ellis tartozik), illetve az Y generáció vagy milleniálok szembeállítására. „Már nem érdekel többé, ha öregesen hangzik, amit mondok. Egyáltalán semmit sem változtam. 15 évesen is én voltam az öregember” – mondta Ellis a Guardian újságírójának.

Nem győzi hangsúlyozni, hogy nem eleve ellenséges a milleniálokkal, sőt. A Fehér írásának idején közel egy évtizede már egy milleniállal, vagyis az 1981 and 1996 között született korosztály egyik képviselőjével élt együtt, a nála 22 évvel fiatalabb zenésszel, Todd Michael Schultzcal. Egy olyan emberrel, aki történetesen egyike volt azoknak, akik – Ellis szavaival élve – pszichotikus állapotba kerültek Trump 2016-os győzelme után, és abban is maradtak még 2017-ben is.

Amikor Ellis erről ír, függetlenül attól, hogy akár csak egy kicsit is egyetértünk-e vele, vagy pedig dühít a véleménye meg a magas ló, tényleg nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy mintha csak a kormányváltást akaró magyarok választások utáni hangulatáról beszélne. Ilyen mondatokra gondolok, mint ez:

• „Ez nem a szokásos csalódás volt a választási eredményekben – ez félelem, iszonyat és felháborodás volt, amely mintha sosem csillapodott volna, és nemcsak a Puhány Generáció képviselőinek részéről, mint a párom, hanem negyvenes, ötvenes, hatvanas éveikben járó igazi felnőttek részéről sem, akik annyira kiborultak, hogy nem az ő csapatuk nyert, hogy elkezdtek olyan szavakkal dobálózni, mint az »apokalipszis« és a »hitleri«.”

Vagy ott van a cikk elején már idézett mondat, amelyben a Simicska-klasszikusból ismerős jelző is passzol.

Vagy: idézi Ellis ezt a társaságban hallott fejtegetést, amin elszörnyedt – képzeljük ide Los Angeles és New York helyébe mondjuk Budapest és Pécs nevét:

• „Egyikük azt mondta, hogy (...) Los Angelesnek meg New Yorknak kellene eldöntenie, »ki legyen a kurva elnök«. – Ne valami tudatlan vidéki tuskó döntse el, ki legyen az elnök – morogta. A partvidék büszke liberális elitjéhez tartozom, és szerintem nekünk kellene eldöntenünk, ki legyen az elnök, mert mi vagyunk az okosabbak.”

És egy utolsó példa arra, hogy mikor nehéz 2022 májusában nem Magyarországra vonatkoztatni Ellis szavait:

• „Bárkivel beszélt az ember a választásokról 2016 egyre sötétebb nyarán és őszén, azt hihette, hogy a szavazásban középutasságnak nincs helye, az egymásra találás nem megengedett; a felépülés, a sebek begyógyulásának gondolata elképzelhetetlennek tűnt. Valaki vagy a jóemberségét demonstrálva az egyik jelöltre szavazott, vagy a másikra, de akkor rossz ember.”

Ellis egyébként leírja, hogy ő nem szavazott Trumpra, meg másra sem, egyáltalán nem is szavazott, mert se nem konzervatív, se nem liberális, se nem demokrata, se nem republikánus, nem veszi be „egyetlen párt dumáját sem”. Trumpról pedig mellékesen megvan a véleménye, sőt, őt már 1987-ben nyomasztotta, hogy sokak szemében „inspiráló figura”, ezért is lett belőle az 1991-ben megjelent Amerikai psycho háttérben kísértő motívumainak egyike, Patrick Bateman bálványa, akit vagy negyvenszer emlegetnek a regényben.

Trump mellesleg Ellis szerint egy „követelődző, erőszakos tahó hülye hajjal és narancsszínű bőrrel”. (Nem véletlenül vontak párhuzamot annak idején sokan Ellis és az „Európai psychónak” is kinevezett Elemi részecskék írója, a francia Michel Houllebecq között: a Trumppal kapcsolatos provokációjukban is van hasonlóság. „Egyszóval: szerintem Trump az egyik legjobb elnök, akit az Amerikai Egyesült Államokban valaha is megválasztottak. A személyes oldalát nézve persze eléggé undorító. Hogy kurvázik, az nem gond, ki nem szarja le, de a mozgássérülteken gúnyolódni nem szép dolog” – írta Houllebecq 2019-ben a Harper’s Magazine-ban.)

Persze a milleniálokkal nemcsak az a gond Ellis szerint, hogy – mint az ő saját élettársa is – sokan közülük csúnyán kiborultak Trump miatt. Amikor róluk ír, Ellis kissé túlságosan is emlékeztet az idealizált-nosztalgikus gyerekkorról szóló virális Facebook-posztok anonim szerzőire, mikor olyasmikkel jön, hogy ő hétévesen horrorregényt olvasott, egyedül járta az utcákat, nem aggódott érte az anyja, és nem közölték vele minden adandó alkalommal, hogy milyen különleges.

„(...) semmi sem triggerelt minket – nem szereztünk sebeket, mert a sötétség és a kor rossz hangulata mindent áthatott, a pesszimizmus volt a nemzet hivatalos nyelve, a trendiség és a menőség jele” – írja Ellis, és azt is állítja, hogy nem emlékszik egyetlen vele egykorú gyerek vagy kamasz öngyilkosságára sem.

Itt azért bennem felmerült a kétely, hogy a lelki vasegészségnek tényleg jó bezzegpéldája-e a Nullánál is kevesebb és az Informátorok szerzője, aki egyszer annyira ki volt készülve, hogy tévedésből a Twitterre írta ki a dealerének szánt drogrendelését.

A Fehér egyes részeinek olvastán az embernek az az érzése, hogy egy „engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem” típusú megmondással van dolgunk. Mondjuk amikor ez Ellis praktikus tanácsa: „Néha beüt a gebasz, oldd meg, ne picsogj, vedd be a gyógyszered, nőj fel, baszod”.

A Fehér ezzel együtt sokkal több, mint a Trump miatt hisztizők és a magukat különleges hópihének képzelő, áldozatnarratívát erőltető, minden bokorban triggert látó milleniálok kiosztása. Van benne szó szólásszabadságról, Richard Gere-ről, akasztófahumorról, arról, miért rossz film Ellis szerint a Holdfény, pornóról, Kanye Westről, privilegizált fehér férfi mivoltáról, az Amerikai psycho igazi témájáról (ami nem a fejszés darabolás) és hogy miért ír („hogy boldoggá tegyem magam és megszabaduljak a fájdalomtól”).

És hát az egyik legfontosabb dolog a rajongóknak: Ellis végre hosszabb, egybefüggő szöveget adott ki a kezéből. Akit elsősorban a könyvek érdekelnek, és kevéssé villanyozták fel a forgatókönyves próbálkozások, a Twitter és a 2013-ban indított podcast, annak jó régen volt utoljára szerencséje Ellishez: az utolsó regénye, a Királyi hálószobák 2010-ben jelent meg.

A Fehér azzal együtt, hogy nem regény, stílusában, nyelviségében és tartalmában is sokszor visszahozza a regények hangulatát, szóval ha hiányzik Ellis, a regényíró, vigasztalódhatunk az ilyen ízig-vérig Ellis-regénybe illő mondatokkal, hangulatokkal, életérzéssel, mint ez:

„Novemberben a Nullánál is kevesebb filmváltozata közepes kritikákat és átlagos jegybevételeket hozott, de azért voltak hírességekkel teli vetítések és fogadások, és mindenhol, az MTV-ből és a rádiókból a Bangles »Hazy Shade of Winter« című száma dübörgött, az első kislemez a filmzenealbumról, amely a második helyig jutott a Billboard-toplistán. Én pedig úgy éreztem, leválok erről az egészről, mintha valaki mással történne, mélységes elszigeteltség és elidegenedés vett erőt rajtam, mégis mosolyogtam, és úgy tettem, mintha minden egyszerű és kellemes lenne, és mindenki szeretne engem, habár ez nyilvánvalóan nem volt igaz.”

Az ilyen részekért az ember hajlamos megbocsátani az összes betalált sértést és provokálgatást. A cikk elején sört emlegettem, de írhattam volna azt is Ellis szelleméhez méltóbban, hogy „valami töményet”, végtére is a Fehérben megfogalmazott, a szerző által is elismerten szentimentális és Magyarországra is vonatkoztatható tanács is valahogy így hangzik: „A szakadék mindkét oldalát betöltő irdatlan zsivaj – gyűlölet, harag, döbbenet – hallatán csak arra tudtam gondolni, hogy ideje lenne mindenkinek felnőttként viselkednie, inni valami erőset a pultnál, aztán elkezdeni komolyan beszélgetni, mert végső soron egyetlen országunk van.”