A második világháborúban a zsidó Anne Frank családja és barátaik több mint két éven át rejtőzködtek egy amszterdami épület könyvespolc mögé rejtett hátsó szárnyában, míg 1944. augusztus 4-én le nem leplezték őket a nácik és holland csatlósaik. A kérdés azóta is sokakat kínoz, hogy vajon hogyan juthattak el a rendőrök a rejtekhelyre, volt-e áruló. Egy nyomozócsoport bő hetven évvel később próbálta újra megfejteni ezt, és négy év után meg is nevezett egy tettest. Ezt a folyamatot Rosemary Sullivan foglalta össze Nyomozás Anne Frank ügyében című könyvében, amely világszerte a holokauszt nemzetközi emléknapján, január 27-én jelent meg.
„Az árulás igaz története” – állítja magabiztosan az alcím, de a könyv végére érve erről pont nem tudnak teljességgel meggyőzni. Bár a történetben, mint egy feszültséget fokozatosan adagoló krimiben, szinte csak a legvégén tűnik fel a tettes, nekünk nem kell hallgatnunk róla, hiszen már a megjelenés előtt kiszivárgott, hogy Anne Frank és családja rejtekhelyének felfedésével, a Zsidó Tanács egyik tagját, Arnold van der Berghet gyanúsítják.
A baj az, hogy vele kapcsolatban sem találtak megdönthetetlen bizonyítékokat, csak a rendelkezésre álló információkból és néhány dokumentumból sikerült összeállítani egy elfogadható logikai láncolatot, ami alapján bűnösnek mondják ki. A könyv utószavában ezt egyébként a nyomozást vezető ex-FBI-ügynök, Vince Pankoke is elismeri. Hipotézisüket azzal védi, hogy egy a bűnügyeknél használt statisztikai módszert alkalmazva az jött ki, hogy 85 százalék a valószínűsége annak, hogy Van der Bergh az áruló. Ezt egyébként már más szakértők megkérdőjelezték.
A végül bergen-belseni koncentrációs táborban meghalt Anne Frank naplójában dokumentálta, hogy mi történt velük, és azt, ami eljutott hozzá a külvilágból. A megmaradt füzetekből 1947-ben apja, Otto Frank szerkesztett és adott ki először könyvet, ami világsikerré vált, majd később számtalan feldolgozása született Anne Frank történetének. A 13-15 évesen naplót író lány a holokauszt borzalmainak egyik legemblematikusabb megtestesítője, éppen ezért foglalkoztatott sokakat, hogy vajon mi vezethetett a lebukásához.
Lehet hiányérzetünk, hogy a tettest nem kaptuk meg tálcán, és spekulatív az indoklás, de Rosemary Sullivan és a nyomozás számos olyan részletet, összefüggést, tényt a felszínre hozott, ami miatt hiba volna legyinteni, hogy már megint megjelent egy újabb Anne Frank-könyv.
Olyan korrajzot, társadalomképet festenek a második világháborús Hollandiáról, amiből jobban megérthető, hogy hétköznapi emberek miért idomultak a náci rezsimhez, miért tűnt el erkölcsösségük, miért hoztak olyan döntéseket, amelyek akár a szomszédjuk, barátaik halálával is járhatott.
1940-ben Hollandiát öt nap alatt térdre kényszerítette, majd meg is szállta Németország. A helyiek sokáig abban reménykedtek, hogy az első világháborúban is semleges országban majd csak valami puha diktatúrát vezetnek be a nácik, így védekező reflexeik nem indultak be. Később pedig az erőszak és a fondorlatos jogszabályok szép lassan mindenkit maguk alá temettek. Hollandia zsidóságát is majdnem teljesen kiirtották, a 140 ezer zsidóból 107 ezret deportáltak különböző haláltáborokba, és csak 5500-an tértek vissza élve.
Mikor már nyilvánvalóvá vált a németek szándéka, ki ki a maga módszerével próbált túlélni. Otto Frank (ő Anne apja) például elrejtőzött családjával, míg mások, mint például Van der Bergh a korrupcióra is mindig kapható német hatóságoktól próbált mentességet kijárni. Befolyás és pénz segítségével eltüntethető volt a személyi iratokban szereplő, zsidóságra utaló J betű is. A rendszer álnoksága volt, hogy semmi sem szólt örökre, csak az elkerülhetetlent lehetett kitolni az időben, bárki a haláltáborok felé tartó vagonokban találhatta magát.
A nyomozók szerint miután Van der Bergh befolyásos kapcsolatai eltűntek, és a mentessége is megszűnt, azzal próbálta megvédeni maga és a családja életét, hogy rejtőzködő zsidók lakcímének elárulásával szolgálatot tesz a náciknak, akik ezután fedték fel Frankék búvóhelyét is. A feltételezések szerint Van der Bergh a Zsidó Tanács tagjaként juthatott hozzák ilyen címekhez, de ha ez így is van, még akkor is kérdés, hogy nevek is társultak-e ezekhez a címekhez. A lebukásról szóló beszámolók egyébként azt sejtetik, hogy a rendőrök nem tudták, hogy kiket találnak majd Frankék búvóhelyén.
Az amszterdami Zsidó Tanácsot az önrendelkezés illúziójával, a nácik támogatásával hozták létre, de ez is csak egy kegyetlen és cinikus húzás volt. „Az 1943-ig működő Zsidó Tanács valós döntést nem hozhatott, csak azt dönthette el, melyik ujját vágja le előbb, amikor nekik kellett összeállítani a heti transzportok listáját. A nácik így azt a látszatot kelthették, hogy ezt nem is a németek, hanem a zsidók teszik a zsidókkal” – mondta Pécsi Tibor történész, a könyv magyarországi bemutatóján.
A haláltábort túlélő Otto Frank már 1945-ben kapott egy névtelen üzenetet, amelyben valaki Van der Berghet jelölte meg árulóként, de ezzel sosem fordult a nyilvánosság felé, csak egyik korábbi bújtatójának és bizalmasának, Miep Giesnek beszélhetett erről. A nőnek később több olyan elszólása is volt, ami arra utalt, hogy tudja ki az áruló. A névtelen levelet egy nyomozó is ismerte, amikor 1963-64-ben próbálták megfejteni mi történt, de ezen a szálon végül nem ment végig. Ennél viszont érthetetlenebb, hogy Otto Frank miért nem áll ki ezzel, mikor közvetlenül hazatérte után még bőszen elégtételt és igazságszolgáltatást akart. Vajon meg akarta védeni Van der Berghet és családját, vagy nem is hitt a bűnösségében? A nyomozók végül is csak a névtelen levélre, és Van der Bergh sértetlenségére alapozzák a vádjukat, mással nem tudják igazolni a lebuktatást.
Míg a könyvben eljutunk Van der Berghig, nyakig elmerülhetünk a nyomozásban. Szerencsére Sullivan tartózkodik a bennfenteskedéstől és a filmszerű drámai helyzetek adagolásától, mintha csak egy jól megírt, de azért nem érzelemmentes jegyzőkönyvön mennénk végig, sodor magával minket a sztori. A 28 főből álló Kihűlt Ügy Csapata körülbelül harminc lehetséges teóriát vizsgált meg, ezekből szűrt le öt-hat olyat, amiről úgy érezték, hogy valóban érdemes szétszálazni. igazolni.
Míg ezeken a szálakon megyünk megismerhetjük az anyagi vagy egyéb érdekből kollaboráló hollandokat és zsidókat. A nyomozás során például rengeteg olyan kifizetési bizonylat előkerült, amely Kopgeldről szólt, azaz a rendőrök fejpénzt kaptak a begyűjtött, rejtőzködő zsidókért, és jobban megismerhetjük azokat a zsidókat, akik afféle beépített ügynökként buktatták le reményvesztett társaikat. Voltak, akik a büntetőtáborokban, rabtársként próbáltak ki használható információt kihúzni a már elfogott zsidókból, de olyanok is, akik búvóhely ígéretével csaltak lépre másokat is.
A zsidó származású Ans van Dijk magát ellenállónak feltüntetve 145 embert, köztük saját testvérét és családját is a nácik kezére játszotta, 85-en később meg is haltak közülük. Frankék ügyében is felmerült Van Dijk neve – ő volt az egyetlen holland nő, akit a világháború után kollaboráció miatt kivégeztek –, de a nyomozócsapat bebizonyította, hogy a lebukás idején éppen nem Amszterdamban működött. Hogy az olyanokat, mint Van Dijk mi motiválta, a pénz, a hatalom, a bennfentesség érzete vagy egyszerűen csak az életösztön, ma már nehéz megmondani, de az biztos, hogy a nácik mérgező rendszere teremtette meg azt, hogy kivetkőzzenek az emberek magukból.
Lehetséges árulóként felmerült még több Otto Frank cégénél dolgozó munkatárs, vagy hozzátartozójuk neve, az őket étellel ellátó zöldséges, és az általa bujtatottak, de a fáradságos munkával begyűjtött dokumentumok és az idővonalak kirajzolása után mindegyiküket tisztázta a nyomozócsoport.
Pécsi Tibor azt mondta, hogy őt sem győzték meg a Van der Bergh-elmélettel. „A saját belső logikájának mond ellent a nyomozócsoport. Azt gondolom olyan ember lehetett az áruló, aki betört az épületbe. Erről az alkalomról egyébként a könyv is ír. Hogy egy másik zsidó az áruló, okozhat olyan nem kívánatos hatást, hogy ez a zsidók belügye, a saját fajtársának akarta a halálát, és ez önigazolás lehet bizonyos köröknek.
Ebből a történetből is azt kell megérteni, hogy nem lehetett jól dönteni, arra kényszerítették az embereket, hogy a választhatatlant válasszák.”
Pécsi úgy véli, ha az eredmény nem is megfellebbezhetetlen, a nyomozás sok tudományos eredményt is hozott, szerinte a négyéves munka alatt felgyülemlett anyagot digitalizálva szabadon kutathatóvá kellene tennie, és a későbbi korokban is segíthet az újraértelmezésben. A könyv pedig abban is segít, ha a saját, magyarországi történetünket is meg akarjuk érteni, hogyan kezd el viselkedni egy közösség, amikor megbélyegzik valamelyik tagját.
Rosemary Sullivan: Nyomozás Anne Frank ügyében
Partvonal Kiadó
4499 forint
